Éliás, Tóbiás,

Egy tál dödölle,

ettél belőle.

Kertbe mentek a tyúkok,

mind megették a magot.

 Cini, cini kisegér.

Minden lyukba belefér.

 Elment a madárka,

üres a kalitka,

mind azt fújdogálja,

visszajő tavaszra.

Ha tavaszra nem jő,

búza pirulásra,

de ha akkor sem jő,

tudom, sohasem jő.

énekelve:

https://www.youtube.com/watch?v=SlBK5kiBdCU

 Jöjj be hozzám, szép madárka,

nem zárlak én kalitkába.

Mikor akarsz, elröpülhetsz,

ha kedved van, visszajöhetsz.

 Kavarjuk a rántást,

Várjuk a gazdát,

Aki nem jön ebédre,

Nem is eszik belőle.

 Esik az eső, csepereg,

Paprika Jancsi kesereg,

Hát az öreg mit csinál?

Hasra fekszik, úgy pipál.

 Jó reggelt, kisgyerekek!

Reggel ébresztő,

Dél delelő,

Este nyugovó.

 Reggel van már, ragyogó,

Fütyörészik a rigó

Csipcsirip-csipcsirip, csicsereg.

 Hétfőn heverek, 

Kedden keverek,

Szerdán szeretek,

Csütörtökön csürölök,

Pénteken pipázok,

Szombaton hiányzok,

Vasárnap az Isten házába járok.

 Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt. 

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon. 
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja: 
- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza. 
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki: 
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs. 
Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé. 
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút: 
- Mi van nagyapáddal? 
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták. 
- Hogy? 
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk. 
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá? 
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja: 
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el. 
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

 Október, november, december,

Ber-ber-ber,

Fázik benne az ember.

 Októberi napsütésben,

Traktor hangja messze száll,

Szállítják a bő termést,

Várja már a sok raktár.

 Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

- Gyere velünk - hívta elefántapja.

- Nem megyek - rázta fejét a csökönyös kiselefánt.

- Gyere - hívta az anyja.

- Nem megyek.

- Gyere - hívták a testvérei.

- Nem.

Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

- Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte karcsú termetét, sebes futását.

- Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!

Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

"Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!"

Továbbsétált, míg egy majomcsapatot nem talált. Odakiáltott nekik:

- Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

No, több se kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten odábbállt.

Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

- De most már igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem röpülni, hallod-e!

- Megtanítalak én szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere csak utánam!

Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part széléhez. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.

- Így kell, ide nézz!

- Hiszen ez semmi! - rikkantotta a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.

Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:

- Mégiscsak elefánt maradok inkább!

Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

Afrikai népmese

Átdolgozta: Rab Zsuzsa

 Két kis kakas összeveszett,

a verembe beleesett.

Szil-szál, szalmaszál,

eredj, pajtás, te hunyjál!

 Volt egyszer réges-régen egy kis madárka, s annak volt két szép fia. Hiába építette ez a madárka a fészkét egy magas cserfára, a gonosz róka észrevette, s rögtön a fa alá telepedett. Felkiáltott a madárkának:

- Hallod-e, madárka, dobd le nekem a legszebb fiadat, mert ha nem, rögtön kifűrészelem a fát!

De a madárka nem ijedt meg, és nem dobta le egyik fiát sem. Erre a róka nekiállt, hogy a farkával kifűrészelje a fát. Megijedt a kis madár, s könyörgésre fogta a dolgot, hogy inkább odaadja az egyik fiát, csak bocsásson meg neki a róka. Ráállott a róka az alkura, ő megkapta a fiókát, de megígérte, hogy visszajön a másik fiókáért is.

A madárka erősen kesergett, és sehogy sem tudott megvigasztalódni. Arra vetődött egy szürke agár, s azt kérdi a madárkától:

- Hát te miért sírsz, kicsi madárka?

- Hogyne sírnék, mikor elvitte a róka a legszebb fiamat, s a másikért is visszajön nemsokára!

- No, azért ne sírj, ez még nem olyan nagy baj. Ha megint idejön a róka, mondd azt neki: “Nem dobom le, nem én!” S ha ki akarja a fát fűrészelni, ne félj, én itt leszek!

Ezzel az agár elrejtőzött egy bokorba, s várta a rókát. El is jött a róka egykettőre, s kérte a fiókát.

- Nem adom, dehogy adom! - mondta a madárka.

A róka erősen csóválta a fejét. Nem tudott hova lenni a csodálkozástól.

- Hm, biztosan a kutya tanította a madarat - mormogta, s fűrészelni kezdte a fát.

Előrontott erre a szürke agár. Megijedt a róka koma, elkezdett szaladni, ahogy csak bírta szusszal. Éppen az utolsó pillanatban, mikor az agár meg akarta csípni, beugrott a rókalyukba.

Búsult szegény agár, hogy ilyen jó zsákmánytól elesett, s elhatározta, hogy kiéhezteti a rókát. Rátette a fülét a likra, s aludni akart, de egyszerre beszélgetést hall odabenn. Kérdi a róka:

- Hát te, lábam, mit csináltál, mikor az agár kergetett?

- Én bizony futottam, ahogy csak tudtam.

- Hát te, szemem, mit csináltál?

- Én a likat néztem, hogy egykettőre bebújhassak.

- Hát te, fülem, mit csináltál?

- Én hegyeztem magam, hogy az agár nem fog-e el.

- Hát te, farkam, mit csináltál?

- Én bizony mind az agár orránál himbálóztam, hogy fogjon el.

- Hű, te semmirevaló! - kiáltott nagy haraggal a róka. - Kitakarodj a likamból!

Az agár csak ezt várta, s mikor kinn volt a róka farka, megfogta, kirántotta a rókát, s - hamm! - bekapta.

Itt a vége, fuss el véle!

 Aludj, baba, aludjál,

nyuszika is alszik.

Este van a faluban,

esti harang hallik!

 Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

    -Süss nekem anyjuk vajaspánkót!
    -Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincs.
    -Ej, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.     
    Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.
    Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlóról legurult az ajtó felé. Átgurult küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb és messzebb.  Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.

    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Ne egyél meg sandaszemű! Inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek neked!  A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

    S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott a farkassal.
    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Ne egyél meg ordas farkas! Szépet énekelek neked.  És fújni kezdte:

    S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben, s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.
    -Megeszlek te vajaspánkó!
    -Ne egyél meg tányértalpas, ugyan miért is ennél meg?  S a vajaspánkó már rá is kezdte:

 


    S tovább gurult. Úgy eltűnt a medve szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.
    - Jó napot vajaspánkó! Ej milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!  De a vajaspánkó már rá is kezdte:

    -Felséges ének! - szólt a róka.  Csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer!
    Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára és újrakezdte:
    -Vajaspánkó a nevem...
    Abban a pillanatban a róka-hamm-bekapta.
    Ha a róka a vajaspánkót be nem kapta volna, az én mesém is tovább tartott volna!

    "Itt a vége, fuss el véle, kerekerdő közepébe!"

orosz mese

 Volt egyszer valahol, egy nagy-nagy víz partján egy kocsi. Barátja, a kis pej színű csikó kihúzta őt a víz partjára, de aztán hirtelen kedve kerekedett futkározni a közeli réten, és a kiskocsi hiába várta, nem is jött vissza. Ázott-fázott szegény kocsi, dobálta a szél, taszigálta, de magában csak nem tudott elindulni, pedig a legszívesebben vágtatott volna már haza a fészerbe, ahol a testvérei voltak.

Egyszer csak kidugta fejét a vízből egy csuka, s megkérdezte a kiskocsit, hogy mi baja van.

- Ó, én nagyon szívesen segítenék rajtad - mondotta -, de hát egymagamban nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy hazavigyelek. Itt fogok fürödni melletted addig, amíg jön valaki, s akkor majd egyesült erővel hazahúzunk.

Nem is kellett sokáig várnia, mert alighogy visszabukott bukfencezve a vízbe, megjelent, nagy ollóit csattogtatva a rák.

- Hallottam ám a történetedet, kiskocsi! - reszelte meg torkát a rák. - Hát eljöttem , hogy felajánljam segítségemet neked.

- Akkor hát már ketten volnánk! - kiáltotta a csuka.

Ebben a pillanatban nagy szárnysuhogás hallatszott, s mint egy nagy, fehér hópehely, oly könnyedén libegett le a kocsi elé a hattyú.

A kiskocsi arra gondolt, hogy a hattyúnak biztosan jó szíve van - megkérte tehát, hogy segítsen a csukának meg a ráknak.

- Hárman vagytok - mondta a kocsi -, hárman biztosan haza tudtok húzni, mert hiszen ide egy csikó hozott.

Elsőnek a hattyú fogta be magát a rúd mellé, azután a rakoncátlan csukát fogta be a rák, ő pedig a hátsó keréknél szorgoskodott. Hanem hiába erőlködtek mind a hárman, a kocsi meg se moccant. A hattyú mindenáron föl akart emelkedni a levegőbe. A csuka úszott befelé a vizek mélyébe, a rák meg hátrafelé igyekezett. Amikor alkonyodni kezdett, a rák dühösen abbahagyta a munkát, s elment.

- Még azt se mondta, hogy jó estét! - dohogott a csuka. - No, isten megáldjon, kiskocsi! - Ezzel ő is úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hanem ezt már a szelíd hattyú sem állhatta, ledobta magáról az istrángot, és eltűnt, amerről jött.

A kiskocsi pedig csak búsult ott magában, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem tudták őt hazahúzni. Ekkor megszólalt mellette a fán egy vén bagoly:

- Megmondom én neked, hogy mi volt itt a baj! Nem volt közöttük egyetértés. A hattyú az égbe tört, a csuka a vízbe igyekezett, és a rák hátrált. Hárman háromfelé húztak téged, kiskocsi, pedig ha mind egyfelé húztak volna, már régen otthon volnál!

A kiskocsi pedig búsan állt, és talán még ma sem érkezett volna haza, ha nem jut eszébe a kis pej csikónak, hogy kint felejtette a víz partján. De egyszer csak eszébe jutott: kiszaladt érte, és viháncolva hazahúzta rég nem látott kocsitestvérkéi közé a fészerbe.

orosz népmese

Átdolgozta: Végh György 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.

A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.

El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.

Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:

- Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.

Azt mondja a macskacicó:

- Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.

A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják.

Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.

A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.

Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj - mondta a cicó.

Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.

A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.

Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt.

Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.

Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.

Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.

- Mondd meg: ki a menyasszonyod?

- Majd meglátjátok!

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.

A macskacicó ott várta az erdőszélen.

Megint azt mondja neki:

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?

- Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?

- Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!

A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.

Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.

- Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.

Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.

Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.

Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.

Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

 Élt egyszer egy kakas. Nagyon szép volt a farka. Odament hozzá a páva.

-Kakas koma, a te farkad sokkal szebb, add ide nekem, amíg elmegyek a lakodalomba!

-Ha farok nélkül maradok, kinevetnek a tyúkok!

-Add ide, visszahozom neked a lagziból! - kérte a páva.

-Jól van, de pirkadat előtt itt légy! -mondta a kakas.

A páva fogta a farkat, és elsietett a lagziba. Beesteledett. A tyúkok aludni tértek. A kakas is felült a rúdjára, és elaludt. Éjfél közeledett. A kakas felébredt. A páva még nem jött vissza. „Ha éneklek, a hangom hallatára biztosan hazajön” - gondolta a kakas, és rázendített:

-Kukurikuú!

De a páva nem jött. A kakas kicsit várt, aztán elaludt, és álmot látott. Azt álmodta, hogy a páva jön hazafelé. Ahogy jött az úton, söröshordókon lépked, és föltartja a farkát. A kakas megint fölébredt, és körülnézett. A páva még mindig nem volt otthon. Kint már pitymallott. A pávának nyoma sem volt. A kakas kétségbeesett. „Egészen biztos: megtámadta őt az ellenség. Még egyszer énekelek, hátha felfigyel” - gondolta és éles hangon rázendített:

Kukurikuú! Kukurikuú!

Kint már megvirradt. A páva még akkor sem ért haza. Azóta nem is tudom, hányszor pirkadt meg. A kakasnak új farka nőtt. A pávának még mindig hűlt helye. A kakas meg azóta is minden este és reggel énekel.

Csuvas népmese

 Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a kicsi ágyát, s bizony talán jobban is a kelleténél, mert minden áldott nap egy kicsit tovább szeretett volna a meleg paplan alatt megbújni, amikor eljött a felkelés ideje.

Történt azonban, hogy a kisfiú egyszer látogatóba volt egy pajtásánál, s annak sokkal nagyobb ágya volt, mint neki, és nem szalmazsák volt benne, hanem puha matrac. Ettől a naptól kezdve a kisfiú már nem szerette az ágyát, s bizony estéről estére sírva aludt el a szalmazsákos kicsi ágyon, a meleg paplan alatt.

Addig sírt, amíg a sírását meg nem hallotta az álomtündér, s el nem határozta, hogy segít rajta. Így történt, hogy amikor egy este a kisfiú elálmosodott, az ágya helyén aranyos bölcsőt pillantott meg, olyan cifrát, olyan szépet, hogy eleinte hozzáérni is alig mert. Végre azért mégis belefeküdt, hanem alig húzta magára a paplant, amikor az aranybölcső elkezdte ringatni, és ringott, ringott, még álmában is ringatta. A ringatástól azt álmodta, hogy hajón van, kinn a nagy, viharos tengeren, s a hajó addig inog és bukdácsol alatta, amíg végül felborul, ő meg belepottyan a hideg vízbe. Erre aztán ijedtében felébredt, s bizony igen rosszul érezte magát a cifra bölcsőben.

Az álomtündér mindjárt észrevette, hogy ez a bölcső nem az igazi, hát másnap estére olyan ágyat varázsolt a helyébe, hogy a kiskirályoké se volt különb. Hatalmas selyemsátor borult fölé, a függönyén aranybojtok csüngtek, az ágy négy sarkán négy csodaszép, faragott oszlop tartotta az aranyozott mennyezetet s a piros bársonyfüggönyök között nagy-nagy csönd volt. A kisfiúnak először ez az ágy is nagyon tetszett, de utóbb a sok függöny alatt megfülledt a levegő, és megint csak felébredt. Ki is szállt volna az ágyból, de akárhová nyúlt, mindenütt csak a súlyos függönyökbe ütközött, mintha valami bársonyketrecbe zárták volna.

Az álomtündér másodszor is észrevette, hogy rossz ágyat varázsolt a régi helyébe, így aztán harmadnap ismét más ágy várta a kisfiút. Ez aztán igazán egyszerű ágy volt, olyan, mint akármelyik kisfiúé. Csak hogy valamivel mégis jobb legyen, az álomtündér beletett három derékaljat, öt párnát meg egy akkora, pocakos, vastag dunyhát, mint egy hegy. A sok párnától olyan magas lett az ágy, hogy létrán kellett felmászni a párnák tetejére, de olyan puha is lett, hogy amikor a kisfiú belefeküdt, valósággal elmerült benne, nem látszott ki már a párnák közül, mint az orra hegye. És bizony ebben az ágyban sem aludt jól. A sok derékalj és dunyha között csuromvizesre izzadt, forgolódott, reggel elcsigázottan ébredt fel, és már csak is a régi ágya járt az eszében.

Az álomtündér erre mit tehetett egyebet: visszavarázsolta a helyére a régi ágyat, benne a szalmazsákkal. A kisfiú pedig olyan jól aludt benne, mint még soha életében, s úgy érezte, hogy az ő egyszerű kis ágya többet ér nemcsak a pajtása széles, puha ágyánál, hanem a világ minden ágyánál is.

Német mese

 Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

-Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.

-Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

-Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

-Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

-Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...

-Hogy jól mulassunk!

-Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége!- intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek.

Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj – miféle hang zavarja meg vidámságukat?

-Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya.

-Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságotokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abba szökdécseltek a tóparton...

Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

-Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. „Maguktól sétáló kalapok?” - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

-No, most már nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek meg csak a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

-Nem bújtok el, itt piroslik a kalap!

-Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

-Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába lökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

Lengyel népmese

 Tente, baba, tente,

itt van már az este. 

Köszöngetnek szépen

csillagok az égen.

 Ha én cica volnék,

száz egeret fognék.

De én cica nem vagyok,

egeret se foghatok!

 Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

- Hová mégy, tojás koma?

- Megyek világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

- Hová mentek, ruca koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

- Hová mentek, kakas koma?

Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

- Hová mentek, tű koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

- Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Nyúlok a hamuba,
Meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
Megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
Banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
Kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
Bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.