Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a kicsi ágyát, s bizony talán jobban is a kelleténél, mert minden áldott nap egy kicsit tovább szeretett volna a meleg paplan alatt megbújni, amikor eljött a felkelés ideje.

Történt azonban, hogy a kisfiú egyszer látogatóba volt egy pajtásánál, s annak sokkal nagyobb ágya volt, mint neki, és nem szalmazsák volt benne, hanem puha matrac. Ettől a naptól kezdve a kisfiú már nem szerette az ágyát, s bizony estéről estére sírva aludt el a szalmazsákos kicsi ágyon, a meleg paplan alatt.

Addig sírt, amíg a sírását meg nem hallotta az álomtündér, s el nem határozta, hogy segít rajta. Így történt, hogy amikor egy este a kisfiú elálmosodott, az ágya helyén aranyos bölcsőt pillantott meg, olyan cifrát, olyan szépet, hogy eleinte hozzáérni is alig mert. Végre azért mégis belefeküdt, hanem alig húzta magára a paplant, amikor az aranybölcső elkezdte ringatni, és ringott, ringott, még álmában is ringatta. A ringatástól azt álmodta, hogy hajón van, kinn a nagy, viharos tengeren, s a hajó addig inog és bukdácsol alatta, amíg végül felborul, ő meg belepottyan a hideg vízbe. Erre aztán ijedtében felébredt, s bizony igen rosszul érezte magát a cifra bölcsőben.

Az álomtündér mindjárt észrevette, hogy ez a bölcső nem az igazi, hát másnap estére olyan ágyat varázsolt a helyébe, hogy a kiskirályoké se volt különb. Hatalmas selyemsátor borult fölé, a függönyén aranybojtok csüngtek, az ágy négy sarkán négy csodaszép, faragott oszlop tartotta az aranyozott mennyezetet s a piros bársonyfüggönyök között nagy-nagy csönd volt. A kisfiúnak először ez az ágy is nagyon tetszett, de utóbb a sok függöny alatt megfülledt a levegő, és megint csak felébredt. Ki is szállt volna az ágyból, de akárhová nyúlt, mindenütt csak a súlyos függönyökbe ütközött, mintha valami bársonyketrecbe zárták volna.

Az álomtündér másodszor is észrevette, hogy rossz ágyat varázsolt a régi helyébe, így aztán harmadnap ismét más ágy várta a kisfiút. Ez aztán igazán egyszerű ágy volt, olyan, mint akármelyik kisfiúé. Csak hogy valamivel mégis jobb legyen, az álomtündér beletett három derékaljat, öt párnát meg egy akkora, pocakos, vastag dunyhát, mint egy hegy. A sok párnától olyan magas lett az ágy, hogy létrán kellett felmászni a párnák tetejére, de olyan puha is lett, hogy amikor a kisfiú belefeküdt, valósággal elmerült benne, nem látszott ki már a párnák közül, mint az orra hegye. És bizony ebben az ágyban sem aludt jól. A sok derékalj és dunyha között csuromvizesre izzadt, forgolódott, reggel elcsigázottan ébredt fel, és már csak is a régi ágya járt az eszében.

Az álomtündér erre mit tehetett egyebet: visszavarázsolta a helyére a régi ágyat, benne a szalmazsákkal. A kisfiú pedig olyan jól aludt benne, mint még soha életében, s úgy érezte, hogy az ő egyszerű kis ágya többet ér nemcsak a pajtása széles, puha ágyánál, hanem a világ minden ágyánál is.

Német mese