Boci, boci, megfázott,
Varrtam neki nadrágot,
Nem akarta felvenni,
Ágyba kellett fektetni.
 

 A török  kincstára a Csonkatoronyban volt, a kapu felett, ahol ma Arany János szobra van.

A sok kincs egy kőből készült kecskében volt eldugva. Mikor a köleséri hajdúk a várat elfoglalták, mindenütt keresték a kincset, de sehogy sem tudtak ráakadni. Egyszer úgy vagy tíz év múlva idevetődött egy török forma ember, s rávett egy hajdút, hogy lopja el azt a kecskét. A hajdú el is lopta, azután megosztozkodtak a pénzen. Azóta olyan gazdagok annak a hajdúnak az utódai.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Tyúkot vettem a vásárba fél pénzzel,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Csirkét vettem a vásárba fél pénzzel,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Kakast vettem a vásárba fél pénzzel,
Kakas mondja bok-ré-ta,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Récét vettem a vásárba fél pénzzel,
Récém mondja rip-haj-nal,
Kakas mondja bok-ré-ta,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Putykát vettem a vásárba fél pénzzel,
Putykám mondja dan-da-ru,
Récém mondja rip-haj-nal,
Kakas mondja bok-ré-ta,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Ludat vettem a vásárba fél pénzzel,
Ludam mondja gi-gá-gá,
Putykám mondja dan-da-ru,
Récém mondja rip-haj-nal,
Kakas mondja bok-ré-ta,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy fél pénzem.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Disznót vettem a vásárba fél pénzzel,
Disznóm mondja röf-röf-röf,
Ludam mondja gi-gá-gá,
Putykám mondja dan-da-ru,
Récém mondja rip-haj-nal,
Kakas mondja bok-ré-ta,
Csirkém mondja csip-csip-csip,
Tyúkom mondja kit-rá-kotty,
Kári-kittyom, édes tyúkom,
Elfogyott a fél pénzem.
 

Katona bácsi haptákba'
bekakilt a nadrágba.
Mondtam neki: "Mossa ki!"
"Hű, de büdös! Dobja ki!"  

Az Országút azért görbe, mert egyszer az Úrjézus kitért rajta egy részeg elől.

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

- Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához.

Kérdezte a kígyók királya:

- Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

- Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta:

- Ne kérdezd; az isten adta.

Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet.

- Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.

- Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége.

- Nem lehet! - kötötte magát a juhász.

De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

- Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e!

A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.

Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

- Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki:

- Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

De a kakas azt mondta:

- Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.
 

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.

- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!

- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!

- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?

- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!

Lementem a pincébe
Vajat csipegetni,
Utánam jött apám, anyám
Hátba veregetni.
Nád közé bújtam,
Nádsípot fújtam,
Az én sípom így szólt:
Dí, dá, dú...
Te vagy az a nagyszájú.
 

Pál, Kata, Péter, jó reggelt!
Már odakünn a nap felkelt.
Szól a kakasunk, az a nagy tarajú,
Gyere ki a rétre, kukuríkú!
 

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hol, de volt valahol ezen az élő világon egy ember, akit a sok bolondoskodásáért hol együgyű Miskának, hol együgyű Misónak neveztek. Amire ugyan rá is szolgált, mert noha már felesége is volt, soha egyebet sem tett, mint sült bolondságot.

Egyszer, hogy, hogy nem, két tehenet szerzett ez az együgyű Miska. Fogja is be rögtön a teheneket, s megy ki velük az erdőre, fáért.

Meglát hamarosan az erdőben egy gyönyörű nagyszál cserfát.

- Ezt viszem haza - mondja -, ebből bezzeg lehet majd tüzelni.

Azzal a fa alá tereli a teheneket a szekérrel. Azért, hogy amint ő a fát kivágja, a fa dőljön egyenesen a szekérre. Mert minek kínlódjék az ember még avval is, hogy széthasogassa a fát, s darabonként rakosgassa a szekérre.

Jól van! Vágja, vágja, végül szerencsésen ki is vágja a nagyszál fát, s a fa rá is dőlt a szekérre, mégpedig akkora zuhanással, hogy szekeret, tehenet, mindent úgy szétlapított, mint egy lepényt.

Hej! Vakarja a füle tövét együgyű Miska, mit tegyen ő most?! Hát hogy üres kézzel mégse menjen haza, vette a fejszéjét meg a szekérkötő láncot a karjára, s úgy indult haza.

Útközben elért egy tóhoz. Mit lát a tóban a nád között? Három vadrucát. Hogy a feleségét a két tehénért kibékítse - azt gondolta -, a fejszével agyondobja a rucákat. De a rucák elrepültek, a fejsze a vízbe csuppant, s azzal az is oda!

No már most hogy vegye ki onnan? - gondolta. Csak nem megy be vízbe egy semmi fejszéért? - Ne te ne! - kurjant fel észbekapva, a homlokára ütve. Mégiscsak van itt ész! Veszi a láncot, a fejsze után hajítja. Egy dolog végett még kár volna, de a kettő már csak megérdemli hogy a vízbe menjen! Gondolta azt is, a lánc majd ráütődik a fejszére, s így megmutatja, hol kell keresni. De a lánc egyet se koppant, csak úgy a vízbe csobbant, akár a fejsze. Hát erre már nagyon méregbe jött Misó.

- Most csak azért is megkoppantalak én mind a kettőtöket! - kiáltotta dühösen.

Volt a zsebében húsz ezüst húszas, előkapta nagy bosszúsan, s egyiket a másik után a tóba hajigálta, hogy valamelyik csak rákoppan a fejszére. De bezzeg, hogy csak nem koppant. Aj! átkozódott szertelen méreggel Miska, csak azért is kiveszlek, te fejsze, onnan. Nagy ízibe nekivetkőzött, be a tóba!

Öreg este lett, mire a keresést elunta, s meg is fázott. Hát kijött, hogy felöltözzék. Igen, csakhogy amíg ő a tóban űzte a hóbortját, a ruháját a kutyák elhordták a partról, meztelenül kellett hazamennie.

Vallatóra fogta otthon azonnal a felesége. Mit tehetett mást szegény Miska, csak elbeszélte, hogy s mint járt aznap. Hát attól olyan méregbe jött az asszony, hogy előkapta a laskasirítőt, s úgy elagyabugyálta szegény Miskát, hogy elég lett volna az ütést számolni is, nemhogy tűrni. Reggelre kelve pedig az asszony feltarisznyázta s iskolába kergette az urát! Hogy talán egy kis észt tudnának verni annak abba a buta fejébe!

Amint ment Miska az iskola felé, hát egyszer csak, íme, talál az úton egy nagy tarisznya pénzt! Szalad vissza azonnal nagy örvendezéssel, hogy mégiscsak szereti őt az a jó Isten, mert bezzeg hogy helyreütötte az ő tegnapi károsodását!

Keresi azonközben a pénz gazdája az elveszített pénzét, s Misóval is találkozik. Kérdi tőle:

- Hallja-e, nem talált erre az úton egy tarisznya pénzt?

Azt mondja Miska:

- De igenis találtam, épp akkor, mikor először mentem az iskolába.

Dühbe jött a szegény káros, mert azt hitte, hogy csúfolódik vele Miska, s jól ellazsnakolta a hitvány Miskát. Telt-múlt megint az idő. Azt mondja egy vasárnapra kelve az asszony Miskának:

- Hallja-e, apjuk, én elmegyek a templomba! Amíg haza nem jövök ügyeljen arra a szál kolbászra a lábasban meg arra a fazék káposztára, nehogy odasüljön vagy elégjen.

Jó! Odaült a tűzhelyhez Miska. Forgatja a kolbászt, s csipegeti, s forgatja a káposztát, s csipegeti abból is a húst; addig vette, addig csipegette s ette a lábasból a kolbászt, fazékból a húst, amíg mind el nem csipegette; úgy jóllakott, akár egy esperes.

- Aunye! - nyújtózott egyet együgyű Misó, mikor már kész volt nagy gyomrozással. - Igyunk is rá, ne csak együnk!

Ment hát le a pincébe borért. Megnyitja a csapot. Hát abban a percben ott látja a kutyát is maga mellett. Mit keres ez itt?!

- Ejnye, hogy a farkasok rágjanak meg! Nem viszed el a hírt a szomszédba, hogy mit csinálok, de még asszonyodnak se árulsz el! - rikkantott rá Misó. - Mit vágjak hozzád?

Avval kikapta a csapot a hordóból, s azt hajította utána a kutyának. Hiszen a kutya el is futott nagy vonítva, hanem a bor is mind egy cseppig kifolyt a hordóból.

- Ejnye, ejnye, hogy tettem ilyen bolondot? - vakarta a füle tövét nagy sopánkodva Misó, amint meglátta, mit csinált.

Hanem hát ember téved - gondolta -, de ember is teszi jóvá!

Nekilátott újra a tennivalónak, kinyitotta a szuszékfedelet, és elkezdette hordogatni abból a puliszkalisztet a pincébe, hogy behintse, beitassa vele a tócsában álló bort. Áldott szerencséjére jött hamarosan a felesége a templomból.

Látja itt is, látja túl is, hogy semmi egyéb, hanem csak kárra kár a szegény asszony olyan pulykaméregbe gurult, hogy megint úgy "ellaskasirítőzte", vagyis hogy a tésztanyújtófával megint úgy helybenhagyta együgyű Misót, hogy az végül csak az ágy alatt érezte maga emberének magát. De az asszony onnan is kihúzta. És kilökte a kapun, hogy le is út, fel is út.

- Miska, többet a lábad be ne tedd a házba, mert kitekerem a nyakad - kiabálta az asszony.

Jól van, ha már így megesett a vásár, mit tehetett egyebet, elindult együgyű Miska világgá, szolgálatot keresni. Ment, ment, ameddig mehetett, amíg be nem keveredett egy rengeteg nagy erdőbe. Ott találkozott - kivel? Az ördöggel! Azt mondja neki az ördög:

- Hol jársz itt, te ember, a mi országunkban?

- Hát én biza szolgálatot keresnék, ha kapnék - mondja együgyű Misó.

Az ördögnek éppen cselédre volt szüksége. Nagy íziben meg is alkudtak. Misa persze minden dolgot vállalt - mindent megtesz, mindenhez ért! Hanem alighogy az ördög házához ért Misó, kezébe nyomtak egy nagy hordót, akkorát, hogy üresen is alig vonszolta. A sok ördögfióka meg rárivallt, hogy hozza tele vízzel!

Hm! - gondolta Misó - mit csináljon ő most? Hiszen üresen csak elvoncikálja hol erre, hol arra a kútig; de vízzel tele megbillenteni sem tud akkora hordót, nemhogy hazavinni képes lehetne.

Hanem amíg így gyöntölődött, fontolódott Misó magában a kútnál, megunták várni otthon az ördögök. Egyet utána küldöttek. Haj, megszeppent Misó, amint az ördögöt feléje menni látta, hogy mi lesz most. Hát hogy valamit mégis csináljon, előkap egy fácskát, s ásni kezdi vele a kút mellékét.

- Hát te, ember, mit csinálsz itt? - kérdi az ördög.

- Mit?! - kezdi Misó. - Mit? Hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet?! Kiásom az egész kutat, s egyszerre hazaviszem!

- Jaj, ne tedd! Jaj, azt ne tedd - kezdett rimánkodni az ördög - mert ha otthon a kút, az a sok ördögfióka mind kiissza, s azután mit iszunk? Inkább én hordom helyetted.

- Ez már mondás - hagyta helyben Misó kegyes leereszkedéssel.

Másnap az erdőre küldték fáért. De hogy legalább öt-hat szál fát hozzon. Megijedt Misó, hogy vigyen ő haza akkora világnagy szálfákat, mikor az ő erejéhez egy forgács is bőven elég lett volna. Törte erősen az eszét, hogy mitévő legyen. S aközben, hogy mégis valamit tegyen, elkezdette az egyik szálfát a másikhoz kötözgetni.

Megunják otthon várni az ördögök. Egyet megint csak utána küldöttek.

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdi az ördög, amint meglátta Misó munkáját.

- Mit-e, te? Hisz csak nem járok ki mindennap az erdőtökre fáért! Összekötöm a fákat, s egyszerre mind hazaviszem az egész erdőt!

- Jaj, ne tedd, az Istenért, hisz ha otthon lesz, mind elégetjük egyszerre, s télire egy szál se maradna. Inkább én hordok helyetted, rátánként.

- Jól van! - feleli Misó - hát hordjad, ebadta ördöge, ha nem lehet belőled abódi pap.

Hanem otthon most már összesúgtak az ördögök, hogy miképp tegyék el láb alól valamerre Misót, mert még bajt hoz rájuk ez az átkozott fajzat. Azt határozták, hogy amíg éjjel alszik, összevagdalják. Szerencsére éppen hallgatózott Misó, hát meghallotta az ördögök határozatát is.

Kérdik tőle az ördögök este, hogy hol is szokott aludni.

Feleli nekik Misó:

- Én csak úgy az eresz alatt, a szűrömbe takaródzva.

Összenéznek az ördögök, ez kell nekünk, miénk az életed már, Misó.

De együgyű Misónak is volt magához való esze. Amint megestül az idő, fogta Misó a favágótönköt, s vitte az eresz alá, szépen lefektette, a szűrével, már mintha éppen ő lett volna, beterítette. Maga pedig bebújt a szalmalikába, aludni.

Éjjel aztán kilopódzkodtak az ördögök. Összeaprították úgy az ördögök a favágótönköt az éjjeli sötétben, hogy egy porcikája sem maradt sértetlen.

- Na, ez ugyancsak erős volt - mondták az ördögök, amint megvolt a nagy csata.

Reggel Misó szépen előjött, vette a dirib-darabra vagdalt szűrét a vállára.

Így ment bé az ördöghadhoz, szerencsés jó reggelt köszöntve nekik.

- Te vagy, Miska te? Hát - hát hogy aludtál az éjjel? - kérdik az ördögök nagy megrökönyödve, amint elevenen maguk előtt látták.

- Hát hogy - mondja Misó -, a bolhák szinte megettek. Éktelen sok a bolha, nem is fekszem én többet oda!

Na hiszen, kerekedett is ijedtség az ördögfamíliában! Hogyisne, amint azt hallották, hogy az ő fejszecsapásaik csupán bolhacsípésszámba mentek Misónál! Egynek sem volt többet istenes igyekezete, hogy új próbára tegye Misót, hanem nagy ízibe teletöltöttek egy feneketlen nagy zsákot arannyal, hogy tüstént vegye, vigye, s pusztuljon a szemük elől, amerre a két látó szemével mehet.

Mondja nekik nyugodtan együgyű Misó:

- De már olyan bolondot nem teszek, hogy én vigyem! Ha azt akarjátok, hogy idő előtt elmenjek, hozzátok haza nekem, különben itt ülök a nyakatokon, míg az időm ki nem telik.

De hiszen az ördögök inkább hazavitték neki a zsák aranyat, csak éppen hogy menjen már tőlük. Misó akkor már otthon volt, megbékélt a feleségével. A házánál éppen be volt gyűlve a fonócéh, vagyis az este épp Misóéknál pödörték a guzsalyról a fonalat az asszonyok, mikor az ördög megérkezett a zsák arannyal. Mert erősen ki volt a hitvány ördög fáradva, akkorát szuszogott, lehelt, miközben a zsákot letette, hogy nagy leheletével az asszonyokat, mint a pihetollat, mind felröppentette a levegőbe, hogy mind a padlás felé lebegtek.

Megijedt az ördög! Fel sem tudta fogni, hogy mit is akarnak ezek most ott a feje fölött, mert hisz esze ágába se jutott, hogy az ő ziháló, nagy lélegzete emelte őket guzsalyostól a levegőbe. Kérdezte Misótól nagy megrökönyödve, mit akarhatnak, mit készítenek ellene ezek most, hogy így forognak, táncolnak a levegőben. Mert mindegyik asszony kezében ott volt a hegyes guzsaly.

- Hát nem látod, rusnya ördöge - mondja Misó -, hogy azokkal a hegyes lándzsákkal téged kerülgetnek, hogy nyársra húzzanak?

Megijedt az ördög. Átlépett a zsákon, s úgy elfutott, hogy még tán most is fut, ha végleg el nem tikkadott.

Misó meg azután már boldogul élt a zsák aranyból, vagy tán még ma is él, ha eddig meg nem halt.
 

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.

Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.

- No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!

Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult.

Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.

- Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.

Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.

- No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!

Azt mondja a két fehér galamb:

- Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.

Avval ment tovább.

Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.

- No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!

Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.

- Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!

A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát!

Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze­kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.

Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal.

Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:

- Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!

Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.

Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza.

Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:

- No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!

Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszol­gálják még a jóságát.

- Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!

Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment.

De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz.

Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.

A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:

- Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?

Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának.

- Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.

A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:

- Majd lesz valahogy!

Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot.

Adtak neki annyit, amennyi belefért.

Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.

Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják:

- Gyere, rögtön elviszünk!

A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé.

Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:

- Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!

Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába.

Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.

A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.

Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.

- Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!

Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.

Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe.

Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!

De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.

- Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!

Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött.

Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt.

Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:

- Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom.

Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak.

Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi.

Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!

- No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!

- Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!

Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.

Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.

A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást.

Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.

- Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!

Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek.

A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azon búsultak, hogy egy gyermekük sincsen.

Egyszer felkel reggel az asszony és azt mondja az urának:

- Csak hallgassa meg, milyen bolond álmot láttam én az éjszaka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk járt, és azt mondta: „Tudom én mért búsultok. Ti azért búsultok, mert nincsen gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elé, ha valami lelkes, vagy lelketlen állat megy a kapu előtt, fogadd el, és az lesz a ti fiatok.”

Azt mondja az ura:

- Ez elég bolond álom, de próbáljuk meg.

Kimegy az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy meg arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyíkja, de megfogta és a keblébe tette. Bevitte a feleségének, és ott jól tartották lejbe mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Édesapám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nekem.

Azt mondja az apja:

- Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, hisz a király mindjárt fejemet véteti.

- Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.

El is ment a szegény ember a királyhoz. Hát éppen a katonáknál tartott szemlét a király. Mondja neki a szegény ember a fia szándékát. A király nagyot kacagott, még a könnye is kijött belőle. Azt mondja a király:

- Jól van, te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételnek megfelel. Első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem neki és neked is.

No, búsult a szegény ember, hogy most kifogy az egy fiából is. Hazamegy és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét. Ha holnap reggel három aranyalma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből, fejét véteti néki és a fiúnak is. Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Ne búsuljon, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát.

Azzal kisiklott az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a kerthasadékon bebújt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát leszakasztott. Erre olyat csendült a kert, hogy hét országba elhallatszott. Csak bújik elő a hétfejű sárkány, mert az őrizte a kertet. De a sárig kicsi kígyó bebújt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibújt a sárig kicsi kígyó, még leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édesapjának:

- Itt vannak édesapjám az aranyalmák, vigye le a királynak.

Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:

- No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van. Második az lesz, hogy ha holnap reggel olyan palota nem lesz a te házad helyén, amilyen az enyém, halálnak halálával haltok meg.

Csak most búsult igazán a szegény ember. Hogy tudná megtenni ezt a kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogyan építsen, azt nem tud. Haza megy és sírva mondja a fiának:

- Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképpen el akar pusztítani a király minket. Ha holnap reggel olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, halálnak halálával halunk meg.

- No, édesapám, hát még ezen is tud búsulni – mondta a sárig kicsi kígyó -, feküdjenek csak le, majd reggel másként ébrednek fel.

Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elővett egy kicsi sípot, belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok fényét is elvették. Csak elébileg egy sánta ördög, azt kérdezi:

- Mit parancsolsz, kicsi gazdám?

Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Tépjétek ki ezt a kunyhót innen és reggelig olyan palotát építsetek, mint a királyé.

Hozzáfogott az a sok ördög, csak surrogtak, burrogtak, mikor virradott már, kész volt a palota. Felébredt a szegény ember, csak dörgöli a szemét, fel a felesége is, csak törli a szemét, kérdezik egyik a másiktól, hát vajon ezek mi vagyunk? Odaszökik a sárig kicsi kígyó, és azt mondja nekik:

- Bizony, ez a kendteké!

Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bemutassa a palotát. A király már a tornácból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a szegény embernek:

Be se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő feltételt. Ha holnap reggel a két palotát aranylánccal össze nem köti, s aranyhíddal, s a hídnak két szélén aranymadárkák nem énekelnek, halálnak halálával haltok meg.

Azzal hazament a szegény ember, de mármost nem is búsult, tudta, hogy a fia megteszi, ha arra is megsegíti az Isten.

Hát reggel a fiával az aranyhídon, aranyhintóban ment a királyhoz, és a király neki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hozzá talál nyúlni az éjszaka, megfogja, kitekeri a nyakát. De mit volt tenni, felesége kellett hogy legyen.

Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja. De mégis csak le kellett feküdni vele. Erre a sárig kicsi kígyó keresztül átbukfencezik a fején, és lesz belőle egy dali szép királyúrfi. Azt mondja a királyúrfi:

- Ne sírj, szép királykisasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám megátkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járják, és még nem telt le az átok ideje. De erről te apádnak, semmit ne mondj, mert akkor erősen megbánjuk mind a ketten.

De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon szép volt, és belé is szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy az bizony nem sárig kicsi kígyó: csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a királyné:

- Segítünk rajta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.

Volt a palotában egy vénasszony. A királyné azt mondja, menjen be a szobába, és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a bőrét, az égesse el.

Úgy is tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét, és elaludtak az ifjúak, a vénasszony kibújt az ágy alól, és elvitte a kígyóbőrt. Reggel felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sehol. Akkor azt mondja a feleségének:

- Szavamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell egymástól. Én megyek haza az apám házához, neked jönnöd kell utánam egy ingben és mezítláb. Már csak hét napom volna, hogy az átok ideje kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig is egy aranyabroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljössz az apám házához, és hét nap és hét éjjel mind kiabálod: Gyere ki te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az aranyabroncsot a derekamról!

Úgy is tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt kiabálta a kapunál:

- Gyere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az aranyabroncsot a derekamról!

Mikor eltelt a hét nap és hét éjjel, kitelt az átok ideje a királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett az aranyabroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy dióhéjba betelepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maguk vendégei.

Mit jelent?

sárig – fehér, sápadt

Egyszer volt egy embernek egy felesége, meg két komája is volt: az egyik komáját az asszony szerette jobban, a másikat meg az ember. Persze ez az asszony a csirkét mindig megölte annak a komájának, akit szeretett: „de mindig a róka vitte el” persze a csirkéket, a valaki kérdezte.

Egyszer azt mondja az ember:

- Te feleség! Meghívjuk ezt a másik kománkat ebédre, én azt nagyon szeretném meghívni.

Az asszony nem mondott ellen. - Megálljatok, majd adok én nektek csibét!

Elmegy az ember a kocsmába, találkozott azzal a komájával, akit meg akart hívni. Elváltak, hogy „Jöjjön el ebédre, szívesen látom”, meg minden. Hát szépen elváltak. Az ember elment haza, a felesége meg azt mondja:

- Apja! Köszörülje meg a késeket, mert majd a húst jobban megfogja.

Elmegy a ház végibe, elmegy köszörülni. A komája meg, persze a kerten közelebb volt jönni, arra jött be. Bemegy a menyecskéhez:

- Jó napot komámasszony!

- Adjon isten. Mi lőtte magukat a kocsmába?

- Nem volt ott semmi: a komámuram meghívott engem ebédre.

- No pedig az uram köszörüli a kést magára, hát csak menjen vissza azon az úton, amelyiken jött!

A szegény ember elmegy azzal a jó hiszemmel, hogy ne találkozzék a komájával: a menyecske meg eldugja a csibéket. Alig megy ki a kerítésen, azt mondja:

- Ugyan jó komája van kendnek ember, itt volt és elvitte a csibéket.

Az meg, villog a kezében a kés, fut utána:

- Komámuram, adja oda csak az egyiket is!

Az meg azt gondolja, hogy a fülit kéri: futni kezdett. Mégis az a komája ölte meg a csirkét, amelyiket akart.

Süti, süti pogácsát,
Apjának, anyjának,
Tejbe-vajba az apjának,
Sóba-vízbe a dadának.

Gyí te paci,

Gyí te ló,

Jó lovat vett nagyapó.

Gyí, paci, paripa, nem messzi van Kanizsa,
odaérünk délre, libapecsenyér

Felmászott a nyúl a fára,
Csizmát húzott a lábára.
Kalapot tett a fejére,
Ne süssön a nap szemébe.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

- Én vagyok a Kacor király!

- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.

Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

- Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam."

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

- Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

- Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

- Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.

- Hallod-e, te medve - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

- Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

- Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

- Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

- Az már más! Várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

- Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

- Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

- Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!

Elröppent ijedtében a varjú is.

Még most is mennek, ha meg nem álltak.
 

Bár nem népdal, de mégis felteszem a szövegét. A fiúk nagyon imádják

Egy napon, mikor Micimackónak
Semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy tenni kéne
Valami nagyon fontosat.
Elment tehát Malackához,
Hogy meglesse, mit csinál.
De Malackánál éppen akkor
Senkit nem talált.

Így hát elindult hazafelé,
Miközben sűrűn hullt a hó.
Arra gondolt, otthon talán
Akad egy kis ennivaló.
Hogy kimelegedjék ugrándozott
S jó nagyokat lépett
S a hidegre való tekintettel
Énekelni kezdett:

Minél inkább havazik,
Annál inkább hull a hó.

Minél inkább hull a hó,
Annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik-zik-zik,
Micimackó fázik-zik-zik,
Hull a hó és hózik-zik-zik,
Micimackó fázik.

Ismert erdei körökben
Az az általános nézet,
Hogy Micimackó,
mint minden medve,
Szereti a mézet.
És ez nem csak afféle
Szerény vélemény,
Határozottan állítom, hogy
Tény, tény, tény.

Ezért, mikor hideg van
És sűrűn hull a fehér hó,
Kell, hogy legyen az almáriumban

Eltéve ennivaló.
Így aztán, ha télidőben
Micimackó megéhezik,
Megkóstol egy csupor mézet
Alaposan, fenékig.

Minél inkább havazik...

Micimackó a barátom,
És gyakran elbeszélgetünk
Azokról a dolgokról,
Mit mind a ketten ismerünk.
És tanultunk egy verset is,
És most már kívülről tudom.
Ha hideg van és hull a hó,
Én mindig ezt dúdolgatom:

Minél inkább havazik...
 

A nagyobbik fiam, már napok óta nyaggat, hogy ő ragasztani akar. Még életében nem használt ragasztót, így érthető a kíváncsisága. Na beadtam a derekam.

Elővettünk  papírokat, meg figurás lyukasztót. A papírból lyukasztottunk és a stifttel meg felragasztotta őket. Aztán eszembe jutott, hogy van még matrica. Imád matricát ragasztani. A te gyereked is? Nem tudom, hogy hány ív matricát ragaszgatott már el. A kisebbik fiam meg élvezettel szedi le :)

Aztán megtaláltam a színes papírokat is (húú képzeljétek, ezek még az én gyerekoromból maradtak). Ideje magamnak is csinálni egy kreatív dobozt.

Most nem volt semmi koncepció, csak hagytam hagy ragaszon. Tetszett neki. Örsi aludt, így ő kimaradt a ragasztgatásból.

Nagyon meleg van. Ez azért jó, mert nem kell "művész ruzát" huzni a gyerekekre. Egy szál gatyóban, pelusban (kinek mi kell) ültettem őket le festeni. Az asztalt letakartam műanyag terítővel (csodálatos vegyipari találmány). 

Kezdődhet a festés!

Mi kell hozzá?
 

• vizfesték
• ecset 
• egyik oldalán használt papír (ha nincs akkor a vadi új is jó) - mi A4-est használtunk
• katalógus, telefonkönyv (nem tudom, hogy létezik e még) - amibe a papír belefér
• fonal

Belehelyeztem a katalógusba egy papírt, majd levágtam egy kis fonalat (kb 50 cm). A fonalat a vizfestékkel bekentük, és ráraktuk a papírra. Erre helyeztem még egy papírt, majd becsuktuk a katalógust. Kicsit megnyomkodtam, majd óvatosan kihuztuk a fonalat. És kész is a kép.

Egy idő után már csak festettünk. Majd előkerültek az ollók, így már vágtunk is.

De az elkészült képekből teszek fel párat. Először csináltunk ilyet, így még gyakorolni kell.

Volt nekem egy kecském,
tudod-e?
Kertbe rekesztettem,
tudod-e?
Megette a farkas,
tudod-e?
Csak a szarvát hagyta,
látod-e? 

Erre kakas, erre tyúk!
Erre van a gyalogút.
Taréja, taréja,
ugorj a fazékba, zsupsz! 

Már említettem, hogy járunk könyvtárba. A könyvtárban megtaláltam az egy kedvenc írónőm, Janikovszky Éva egyik könyvét: Már óvodás vagyok. Igi jóváhagyásával el is hoztuk.

Na két nap alatt ki is olvastuk (elalvás előtt olvastuk). 

A történetek egyszűek. Amikor olvastam, olyan érzésem volt, mintha ovisok írták volna. Akarom mondani, hogy a könyv nyelvezete az óvodások nyelvezetéhez van igazítva. A főszereplő Dani, aki nem rég lett három éves és most megy kiscsoportba.

A következő kalandokról olvashatunk a könyvben:

• Már óvodás vagyok
• Dani kulcsa
• A porszívó-fűnyíró-helikopter
• Zsoltika rúg
• Hogyan lett két óvónéniből egy?
• Zsákos Gábor bácsi
• A doktor néni táskája
• Tavasz-keresősdi
• Hogy megnőttünk!

A képek egyszerűek, színesek. A rajzokat Réber Lászlónak köszönhetjük.

A könyvet láttom online könyvesboltban németül és angolul is.

Várom a véleményeteket erről a könyvről.

Háp, háp, háp,

Sárga kacsaláb.

Zúza, mája, tepertője,

Hasam legyen temetője.