Krisztus és Szent Péter, amint egy falun keresztül utaztak, bementek egy házhoz, s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába. Krisztus ment elöl, Péter utána, s azonközben megette a lúd egyik lábát, mert már nem tudta tovább tűrni az éhséget. Amint a falu kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak partjára, hogy falatozzanak egy keveset. Hát a lúdnak csak egy lába van meg!

- Hé, Péter, hé! Hol ennek a lúdnak az egyik lába? - kérdezte Krisztus.

- Uram, ennek csak egy lába volt - bizonygatózott Péter. - Nézd csak, uram, a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy lábok van.

- A’ bizony lehet is, látod-e - mondá a Krisztus -, de mégis, jere csak, szemléljük meg, igazán egy lábok van-e!

Erre mindketten fölkeltek a helyükről, s egyenesen a ludaknak tartottak. A Krisztus, mikor csak egy ölre volt tőlük, hessentett egyet, s a ludak, amennyi csak volt, mind leeresztették a másik lábukat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. Ekkor Krisztus Péterhez fordult, s mondta:

- No, látod-e, Péter, hogy hazudtál, mert ezeknek egytől egyig két lábuk van. Az volt annak is, akit nekünk Isten nevében adtak, csak te megetted Péter, míg utánam kullogtál.

Ó, édes Mesterem! - rebegte Péter, - Én azt hittem, hogy téged is, mint más embert, el lehet ámítani, de most látom, hogy Istenséged nemcsak előre, de hátra is lát. Te elől mentél, én hátul, hátra se néztél, s mégis tudod, hogy én hátul megettem a lúd lábát!

Most viszik, most viszik Danikáné lányát.
Bíborban, bársonyban, arany koszorúban.
-Nem adom a lányomat, arany hintó nélkül,
abban pedig hat ló legyen!
Mind a hatnak aranyfarka legyen!
 

Iglice szívem, iglice.
Aranyos lábú iglice,
ahová te hajlasz, én is odahajlok, iglice.

Árok mellett jártam ma,
tüske ment a lábamba,
rajtakap, rajtakap, mindenhová belekap
 

Eső, eső, essél,
Buborékot vessél,
Hogy a búza nőjön,
a gyemek örüljön,
Lesz kenyér, lesz kalács,
fánkból is nagy rakás! 

Hajdanában réges-régen egy szegény asszonynak fiacskája született. Megjósolták róla, hogy amint tizennégy esztendős lesz, elveszi a király lányát feleségül. Nem sokkal ezután ellátogatott a szegény asszony falujába a király, de mert álruhában járt, nem tudta senki, kicsoda, micsoda. Megkérdezte a falusiaktól, mi újság arrafelé.

- A minap egy gyerek született minálunk - mondták neki. - Megjósolták róla, hogy tizennégy esztendős korában feleségül veszi a király lányát. Komisz ember volt a király, szerfölött bosszantotta a jóslat. Elment a szülőkhöz, és nagy barátságosan így szólt hozzájuk:

- Jó emberek, ti igen szegények vagytok, örülhettek, ha magatok megéltek. Adjátok nekem a fiatokat, majd én gondját viselem.

Azok egy ideig tétováztak, de az idegen nagy pénzt ígért a gyerekért, aztán meg azt gondolták: "Szerencsegyerek, biztosan ez is a javára válik." Így hát végül is beleegyeztek a dologba, és odaadták a királynak a csecsemőt.

A király egy ládikába tette a kisdedet, és ellovagolt vele. Addig vitte, míg egy nagy folyóhoz nem ért. Megállt a parton, és belevetette a ládikát a vízbe.

"No - gondolta magában -, megszabadítottam a lányomat egy hívatlan kérőtől!"

A ládika azonban nem merült el, hanem a víz színén maradt; úgy lebegett rajta, mint egy parányi hajócska. Jó asztalos készítette: egy csepp nem sok, annyi víz sem szivárgott bele.

A folyó a király fővárosa felé folyt. Onnét vagy két mérföldnyire vízimalom állt a part mentén. A ládikát éppen úgy sodorta az ár, hogy fennakadt ennek a malomnak a gátján. Éppen ott bámészkodott egy molnárlegény. Észrevette a kis ládát, azt hitte, talán kincs van benne; gyorsan kihalászta egy kampósbottal. Hát amint a fedelét felnyitja, mit lát? Egy eleven, takaros kis csecsemő fekszik benne, egy formás fiúcska. A legény szaladt vele egyenest a molnárékhoz.

- Nézze csak, mester uram, mit halásztam a folyóban!

A molnáréknak nem volt gyerekük; megörültek a csöppségnek, gondjukba vették és fölnevelték; a saját édesfiukkal sem bánhattak volna nagyobb szeretettel.

Telt-múlt az idő, a csecsemőből futkározó kisgyerek lett; aztán megint elmúlt egypár esztendő, és az eleven fiúcska derék, szemrevaló legénykévé serdült.

Az idő tájt a király megint az országot látogatta. Egyszer szabad ég alatt érte a zivatar, s ő éppen abba a malomba menekült az eső elől. A tornácon ülve várta hogy elálljon a zápor, s egyszer csak megpillantotta a legénykét.

- Tiétek ez a szép fiú? - kérdezte.

- Nem édesgyerekünk, instálom alássan - felelte a molnár -, talált gyerek, úgy hozta ide a víz egy ládikában, éppen tizennégy esztendeje.

A király megütődött, amint ezt meghallotta, mert rögtön tudta, hogy ez a fiú nem lehet más, mint a szerencsegyerek, akit ő tizennégy évvel ezelőtt el akart pusztítani.

"No, a víz kivethetett, de azért mégsem szabadulsz meg a sorsodtól!" - gondolta magában.

Odafordult a molnárékhoz:

- Jó emberek, nem vihetne el ez a fiú egy levelet a királynénak? Nem kívánom ingyen, két aranyat adnék neki érte.

- Ahogyan parancsolod, urunk királyunk - felelte a molnár.

Azzal szólt a legénykének, készülődjék, mert fontos szolgálatot kell tennie a királynak.

A király pedig nekiült, és levelet írt a feleségének. Hamar elkészült vele mert csak ennyi állt a levélben:

"Ahogy a fiú megérkezik a levelemmel, tüstént fogasd el, ölesd meg és temettesd el, híre-pora se legyen, mire hazaérek."

A legényke fürgén elindult a levéllel, de mert már alkonyodott, és az út sűrű erdőn vitt keresztül, csakhamar eltévedt. Bolyongott egy ideig a fák közt, aztán pislákoló fényt vett észre, arrafelé tartott, és nemsokára rá bukkant egy kis házra.

Amint benyitott, egy öregasszony emelte fel a fejét a tűzhelynél. Megijedt, amikor a fiút meglátta.

- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte.

- A malomból jövök - felelte a fiú -, és a királynéhoz igyekszem, levelet viszek neki. Eltévedtem az erdőben, szeretnék itt meghálni.

- Jaj, édes fiam - mondta az öreg -, rossz helyre kerültél, rablók tanyája ez, ha megjönnek, megölnek!

- Tőlem jöhet, aki akar - felelte a fiú -, én ugyan nem félek. Meg aztán olyan fáradt vagyok, hogy ha akarnék, sem tudnék továbbmenni. Azzal végigvetette magát a padkán, és elaludt. Csakhamar megjöttek a rablók; dühösen kérdezték, miféle gyerek hever ott.

- Szegény ártatlan fiú - mondta az öreg -, eltévedt az erdőben; meg szántam, befogadtam, levelet visz a királynénak.

A haramiák felnyitották a levelet; és amint elolvasták benne a parancsot, hogy a fiút meg kell ölni, marcona szívük megesett rajta. A bandavezér széttépte a levelet, és másikat írt helyette; abban az állt, hogy a fiúhoz azonnal hozzá kell adni a király lányát.

Reggelig békén hagyták, hadd aludja ki magát a padkán. Mikor pitymallatkor fölébredt, kezébe nyomták a levelet, és útjára bocsátották.

A királyné, ahogy megkapta és elolvasta a levelet, mindent aszerint tett, amint benne írva volt: fényes lakodalmat csapott és hozzáadta a királylányt a szerencsegyerekhez. A fiú szép is volt, kedves is volt, így hát az ifjú pár boldogan és vidáman élt.

Nem sokkal ezután hazatért a király a palotájába. Látta: betelt a jóslat; akármit tett ellene, a szerencsegyerek mégiscsak feleségül vette a lányát. Dúlt-fúlt mérgében, haragosan felelősségre vonta a feleségét.

- Hát ez hogyan történt?! Hiszen én egészen mást hagytam meg a levelemben!

Erre a királyné odaadta neki a levelet, olvassa a tulajdon szemével. A király rögtön látta, hogy elcserélték a levelét. Hívatta a szerencsegyereket, rátámadt:

- Mit műveltél te az én levelemmel?

- Én ugyan semmit a világon - felelte a fiú tiszta lelkiismerettel.

- Márpedig valótlant mondasz - háborgott a király -, mert én nem ezt írtam! Kicserélték a levelemet!

- Arról én nem tudok semmit - mondta a fiú -, de meglehet, hogy a haramiák űztek valami tréfát velem, amíg a tanyájukon aludtam.

És elmondta a királynak, hol, kiknél hált akkor éjjel, amikor eltévedt a levelével.

A király sehogyan sem tudott beletörődni, hogy így fordult a dolog. Azt mondta a fiúnak:

- Nagy hűtlenség, hogy nem vigyáztál eléggé a levelemre, ezért büntetés jár; nem úszhatod meg ilyen könnyen a dolgot. Különben is, aki az én leányomnak az ura akar lenni, annak el kell hoznia nekem a pokolból az ördög három arany hajszálát. Megértetted?

Mert hát azt remélte a király, ezzel örökre megszabadul tőle. De a szerencsegyerek egy csöppet sem ijedt meg:

- Az ördögtől nem félek, a három aranyhajszálat elhozom.

Azzal elköszönt, és útnak indult.

Ment szaporán, és egy idő múlva egy nagy városhoz érkezett. A kapuban az őr kikérdezte, mit tud, miféle mesterséghez ért.

- Tudok én mindenhez! - felelte a szerencsegyerek.

- No, akkor segíthetsz rajtunk - mondta az őr. - Van a városnak egy kútja, hajdan bor folyt belőle, ma meg még csak víz sem. Megmondhatnád, miért apadt ki.

- Majd megtudjátok - felelte a legény -, csak várjatok, míg vissza jövök.

Azzal ment tovább. Hamarosan egy másik városhoz ért. Ott a kapuőr megint csak faggatni kezdte, mit tud, mihez ért.

- Tudok én mindenhez! - felelte.

- No, akkor segíthetsz rajtunk. Van a városnak egy fája, hajdan arany alma termett rajta, most meg még csak levelet sem hajt. Miért nem?

Majd megtudjátok, csak várjatok, míg visszajövök.

És ment tovább. Egy nagy folyó állta útját; át akart kelni rajta. Kérdi a révész, mit tud, mihez ért.

- Tudok én mindenhez!

- No, akkor mondd meg nekem, miért kell örökké ide-oda eveznem, miért nem vált fel soha senki.

- Majd megtudod, csak várj, amíg visszajövök.

Átkelt a vízen; hát egy éktelen, kormos lyuk tátongott feléje a túlsó parton: ott nyílt a pokol bejárata. A legény nem sokat teketóriázott, fogta magát, bement. Az ördög éppen úton járt valahol; nem volt otthon, csak az öreganyja. Ott ült a vénség egy nagy karosszékben, és csodálkozva tekintett a váratlan vendégre.

- Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? - kérdezte.

- Szeretnék három arany hajszálat az ördög fejéről - felelte a fiú -, különben nem tarthatom meg a feleségemet.

- Ez nagy dolog - csóválta a fejét a vénasszony -, de az sem kisebb, amit kérsz. Tudod-e, hogy ha az ördög hazajön, és itt talál, nyomban kitekeri a nyakadat?

- Tudom, tudom, de hát mit tehetek? - felelte a fiú.

Az öregasszony végigmérte, arca egyre barátságosabb lett, csak úgy táncolt rajta a rengeteg ránc.

- Tetszel nekem, nem venném a szívemre, ha baj érne itt nálunk. Lássuk, mit tehetek érted.

Azzal egyszeriben hangyává varázsolta.

- Bújj be gyorsan a szoknyám ráncába, ott biztonságban vagy!

A fiú szedte a hangyalábait, elbújt, aztán kiszólt a szoknya ráncából:

- Volna ám még három kérdésem is!

- Miféle kérdések, hadd halljam! - szólt a vénasszony.

- Az első: miért apadt el a kút, amelyikből azelőtt bor folyt, most meg még csak vizet sem ád? A második: miért száradt ki a fa, amelyik azelőtt aranyalmát termett, most meg még csak levelet sem hajt? A harmadik miért kell a révésznek örökösen ide-oda eveznie, miért nem váltja fel soha senki?

- Nehéz kérdés mind a három - felelte a vénasszony -, de csak maradj veszteg, és jól figyeld meg, mit mond az ördög, amikor a három arany haj szálát kitépem.

Sötét este volt már, jött is haza nagy dérrel-dúrral az ördög, és már messziről azt kiabálta:

- Nem tiszta a levegő! Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Berontott a szobába, csak úgy a lábával rúgta be maga után az ajtót, s nyomban nekiállt a keresésnek; átkutatott minden zugot, még az ágy alá is benézett, de hiába, nem talált senkit.

Az öreganyja meg lehordta:

- Nem szégyelled magad! Most takarítottam, most raktam rendet, máris tővel-heggyel összehánysz itt mindent! Örökösen emberszagot szimatolsz! Inkább ülj le, láss neki a vacsorádnak!

Az ördög jót evett-ivott, aztán, mert fáradt volt, lehajtotta a fejét az öreganyja ölébe.

- Vakargass egy kicsit - mondta nyűgösen.

A vénasszony vakargatni kezdte az álmos pokolfűtő üstökét. Alig telt el egy kis idő, az ördögöt elnyomta a buzgóság; fújtatott, hortyogott keményen. Akkor az öregasszony megkereste az első arany hajszálat, kirántotta és maga mellé tette.

- Hujuj! - rikoltott az ördög. - Mi történt?

- Rosszat álmodtam, ijedtemben a hajadba kapaszkodtam - mondta az öreganyja.

- S ugyan mit álmodtál? - kíváncsiskodott az ördög.

- Egy kutat; azelőtt bor folyt belőle, most meg még csak vizet sem ád. Ugyan miért?

Az ördög jót nevetett, még a hasa is rázkódott tőle.

- Haj, ha azok az ostoba emberek tudnák! Egy varangy ül a kútban egy kő alatt; ha azt megölnék, a kútból újra bor folynék. No de aludjunk tovább.

A vénasszony megint vakargatni kezdte a sátán üstökét, míg újra el nem szenderült, s horkolni nem kezdett, hogy csak úgy rezegtek az ablakok. Akkor kirántotta a második arany hajszálat.

- Hujuj! Mit csinálsz?! - ordította dühösen az ördög.

- Ne vedd zokon - felelte az öregasszony -, álmomban kapaszkodtam beléd.

- Mit álmodtál már megint?

- Azt, hogy egy országban áll egy almafa, régen aranyalma termett rajta, most meg még csak levelet se hajt. Ugyan miért?

- Haj, ha tudnák! - felelte az ördög. - A fa gyökerét egy egér rágja; ha azt megölik, megint aranyalmát terem, de ha az egér tovább rágja, elszárad végképpen. Hanem most az tán már hagyj békén az álmaiddal, mert ha még egyszer fölzavarsz, kapsz egy pofont!

Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; hanem az megint csak lecsendesítette:

- Ki tehet a rosszról, amit álmában vét?

Az ördögöt újból elfogta a kíváncsiság:

- Nocsak, mit álmodtál?

- Egy révészt; mind csak azon panaszkodik, hogy örökké ide-oda kell eveznie, nem váltja fel soha senki. Ugyan miért?

- Hohó, a tökfilkó! - nevetett az ördög. - Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomja a kezébe a lapátot, és mondja neki: "Húzd magad, ha akarod" - s ezzel aztán le is tette örökre az evezés gondját.

Most már, hogy megvolt a három arany hajszál is meg a három felelet is, az öreganyja békén hagyta a vén sátánt, hadd aludjék.

Aludt is hajnalhasadtáig.

Mikor aztán reggel megint elhordta magát, a vénasszony előszedte a hangyát a szoknyája ráncából, s visszavarázsolta annak, ami volt: szerencsegyereknek.

- Itt a három arany hajszál - mondta. - Hallottad, mit felelt az ördög a három kérdésre?

- Igen, hallottam, jól meg is jegyeztem.

- Akkor hát segítettünk a bajodon, mehetsz utadra.

A fiú szépen megköszönte az öregasszonynak, hogy ilyen jó volt hozzá a bajában; hátat fordított a pokolnak, és igen örült neki, hogy ilyen jól sikerült neki minden. Csakhamar odaért a folyóhoz. A révész, mihelyt meglátta, kérte tőle a megígért választ.

- Előbb vigyél át, aztán megmondom, hogyan szabadulhatsz.

És amint kiugrott a partra, elő is adta nyomban az ördög tanácsát:

- Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomd a kezébe a lapátot, húzza maga, ha akarja!

Ment tovább, odaért a terméketlen almafa városához. Az őr itt is kérte a választ. Ő meg, ahogyan az ördögtől hallotta:

- Öljétek meg az egeret - mondta -, amelyik a tövét rágja, akkor majd megint aranyalmát terem a fátok!

Az őr megköszönte a szívességét, és hálából két, arannyal megrakott szamarat adott neki. Végül odaért a kiapadt kút városához. Ott is tudtára adta az őrnek, amit az ördögtől hallott:

- Egy varangy ül a kút fenekén, keressétek meg, és öljétek meg, akkor majd újra bort ád a kutatok.

Ez az őr is köszönetet mondott neki, és hálából ez is két, arannyal megrakott szamárral ajándékozta meg.

A szerencsegyerek aztán nemsokára hazaért a feleségéhez. Az asszony tiszta szívből örült a viszontlátásnak, és töviről hegyire elmondatta az urával, hol, merre járt s milyen szerencsével. A fiú meg odaadta a királynak, amit kívánt: az ördög három arany hajszálát.

A király, mikor meglátta a négy szamarat a tenger sok arannyal, egyszeriben jókedvre derült, egyszeriben csupa szíves nyájasság lett.

- Minden feltételt teljesítettél - mondta -, megtarthatod a lányomat. De mondd csak, kedves vőm, hol szerezted ezt a rengeteg aranyat? Nagy kincs ez!

- Egy folyón túlról hoztam; átkeltem a vízen, annak a túlsó partja homok helyett arannyal van terítve.

- Én is hozhatnék belőle? - tudakolta sóváran a király.

- Amennyit csak akarsz! - felelte a fiú. - Van ott egy révész, vitesd át vele magad, odaát megtömheted a zsákodat.

A kapzsi király tüstént útra kelt; odaért a folyóhoz, és intett a révésznek, vigye át. Az előcammogott, föltessékelte a királyt a kompra, és mikor átértek a túlsó partra, kezébe nyomta az evezőt, kiugrott és elszaladt. Attól fogva a királynak kellett ide-oda eveznie a két part közt; ez volt a büntetés gonoszságáért.

Most is ott révészkedik még, mert csak nem bolond valaki kivenni az evezőt a kezéből!
 

Én kis kertet kerteltem,
bazsarózsát ültettem.
Szél, szél fújdogálja,
eső, eső veregeti, huss!
 

Hátamon a zsákom,
zsákomban a mákom.
Mákomban a rákom.
Kirágta a zsákom,
kihullott a mákom,
elszaladt a rákom.
Aki látja károm,
fizesse meg mákom! 

Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta:

- Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek!

A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és lekiáltott:

- Ide, ide, jó asszony, itt egykettõre elkel a portékája!

Az asszony felmászott a lépcsõn a nehéz kosárral, egészen kifulladt a kapaszkodástól. A szabócska sorra kirakatta vele a köcsögjeit, emelgette, latolgatta, szagolgatta õket, végül azt mondta:

- Szó se róla, jó lekvár. Mérjen ki belõle négy lattal. Az sem baj, ha negyed font lesz.

A kofaasszony jobb vásárra számított, nem ilyen csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De hát mit tehetett egyebet, kimérte neki a négy lat lekvárt, és mérgesen, dohogva elment.

- Adjon erõt, egészséget! - rikkantotta a szabócska, kenyeret vett elõ a szekrényébõl, leszelt egy jókora karajt, és megkente.

"Ez lesz aztán a lakoma! - mondta magában. - Hanem mielõtt nekilátok, befejezem a mellényt; jobban esik majd a kész munka után." Letette maga mellé a kenyeret, és nagy öltésekkel, szaporán dolgozni kezdett.

Nyár volt, mondom, szép meleg idõ; ilyenkor csak úgy hemzseg a sok légy; ült belõlük egy seregre való a szabócska szobájának a falán is. Bágyadtan szenderegtek a forróságban, hanem egyszerre csak fölneszeltek: finom illat csapta meg az orrukat. Mert hát az édes lekvárnak a szaga ínycsiklandozóan terjedezni kezdett a szobácskában. Nosza, rajzani kezdtek a legyek csapatostul szálltak rá a kenyérre.

- Nem mentek innen! - pattogott a szabócska, és elhessentette a hívatlan vendégeket. Csakhogy azok nem értették ám a szép szót. Nem hagyták magukat, mind sûrûbben tódultak a zsákmányra.

A szabócskát végül is elfutotta a méreg. Elõkapott a sutból egy rongyot, és nagyot kiáltott:

- Majd adok én nektek!

Azzal irgalmatlanul odavágott.

Az volt ám a pusztítás! Megszámolta az eredményt; se több, se kevesebb: hét döglött légy hevert elõtte égnek meredt lábbal.

"Ez igen! - ámuldozott a szabócska a saját vitézségén. - Kire mondják, ha nem rám, hogy: ez aztán legény a talpán? Errõl az egész városnak tudomást kell szereznie!"

Gyorsan kiszabott magának egy övet, megvarrta, és nagy betûkkel ráöltötte: "Hetet egy csapásra." De mikor az övet a derekára fûzte, és peckesen lépegetett egyet-kettõt a szobában, úgy gondolta, ekkora nagy vitézség hírének messzebbre is ki kell terjednie.

"Ej, mit nekem a város! - mondta. - Tudja meg az egész világ, ki vagyok!"

S úgy fickándozott a szíve büszkeségében, akár a bárány farkincája.

Nem is teketóriázott tovább; szûk volt neki a kis mûhely, alig várta, hogy végre kint sétáltassa vitézségét a világban. Éppen csak körülnézett még egyszer a házban, nem vihetne-e magával valamit, aminek még hasznát veheti; de nem talált egyebet, mint egy ócska sajtot. Azt vidáman zsebre tette, leszaladt a lépcsõn, rántott egyet az övén, s ment vitézül a kapuhoz.

A kapuval szemben volt egy bokor, ágai közt egy szürke kismadár vergõdött; fönnakadt szegényke, és sehogyan sem tudott kiszabadulni. A szabócska megszánta, kivette a tüskék közül, és azt is zsebre dugta, a sajt mellé. Aztán fölpattant az apostolok lovára, és elrúgtatott; mert hát sovány is volt, fürge is volt, könnyen ment neki a gyaloglás.

Az út, amelyiken elindult, egy magas hegyre vitte. A szabócska nemsokára fölért a csúcsra. Hát mit látott? Egy óriás ült a sziklán, és otthonosan, kényelmesen nézelõdött.

A kis szabó odament hozzá, és megszólította:

- Jó napot, pajtikám! Látom, itt lopod a napot, bámészkodsz bele a nagyvilágba. Oda igyekszem én is, szerencsét próbálni; nem tartasz velem?

Az óriás végigmérte az apró emberkét.

- Ó, te hitvány! - mondta foghegyrõl.

- Mit beszélsz?! - vágott vissza a szabócska. - Ide nézz, milyen ember vagyok én!

Azzal nagy büszkén kigombolta a kabátját, és megmutatta a derekán az övet.

"Hetet egy csapásra" - olvasta csodálkozva az óriás. Azt hitte, ez a kis mitugrász hét embert csapott agyon egyszerre, és most már egy kicsit nagyobb tisztelettel nézett rá; de azért elõbb próbára akarta tenni.

- Ha van erõd, ezt csináld utánam! - mondta.

Azzal megmarkolt egy kavicsot, és úgy összenyomta, hogy víz csöpögött ki belõle.

- Ez is valami! - nevetett a szabócska. - Nekem az ilyesmi csak játék!

Elõvette a zsebébõl a sajtot, és egyetlen mozdulattal majd kipréselte a levét.

- No, mit szólsz hozzá? Ez már valami, igaz-e?

Az óriás hüledezett, mukkanni sem tudott; nem nézett ki ennyit ebbõl az emberkébõl. Mérgesen felkapott a földrõl egy követ, és olyan magasra hajította, hogy látni is alig lehetett.

- No, te babszem, ezt csináld utánam!

- Nem volt éppen rossz dobás - mondta a szabó fitymálva -, csak az a baj, hogy a kõ mégis visszahullott a földre. Nem úgy, mint az enyém!

Azzal a zsebébe nyúlt, kivette a madarat, és feldobta. A kis szárnyas megörült a szabadságnak, felnyilamodott, s elröppent, vissza sem tért többé.

- No, mit szólsz hozzá, pajtás? - kérkedett a szabócska.

- Hajítani, azt tudsz - ismerte el kelletlenül az óriás. - Most aztán lássuk, a terhet is bírod-e.

Hatalmas tölgyfa hevert nem messze tõlük a földön, talán vihar csavarta ki tövestül. Ahhoz vezette oda az óriás a szabócskát.

- Ha van egy kis szusz benned - mondta -, segíts kicipelni ezt a fát az erdõbõl.

- Szívesen - felelte hetykén a kis ember -, csak vedd a válladra a törzset, én meg majd a koronáját viszem, a sok ágat, gallyat, az a neheze.

Így is történt: az óriás nekiállt, és küszködve a vállára emelte a súlyos törzset, a szabócska meg rátelepedett hátul az egyik ágra. A nagy behemót még csak hátra sem tudott nézni, nem mozdíthatta a nyakát a tehertõl; csak cipelte fújtatva az egész fát, törzsét is, koronáját is, meg még ráadásul a szabót is rajta.

Ez igen jól érezte magát a helyén. Olyan jókedve kerekedett, hogy fütyürészni kezdett. Azt fütyülte szép hegyesen:

Három szabólegények,
Elindultak szegények...


És még cifrázta is, mintha csak gyerekjáték volna neki a cepekedés.

Az óriás húzta-vonta egy ideig a nehéz terhet, de aztán nem bírta tovább.

- Hé, vigyázz! - kiáltott hátra. - Ledobom a törzset!

A szabó fürgén leugrott, átkapta az egyik vastag ágat, mintha õ is hurcolta volna, és odaszólt az óriásnak:

- Ekkora nagy golyhó, és még ezt sem bírja el! Nem szégyelled magad? Az óriás morgott valamit mérgében, s mentek tovább. Csakhamar egy cseresznyefa akadt az útjukba. Az óriás, se szó, se beszéd, felnyúlt a tetejére, ott piroslottak a legérettebb szemek, meghajlította a fát, s odaadta a koronáját a szabó kezébe.

- Együnk!

A szabócska azonban sokkal gyöngébb volt, semhogy tartani bírta volna a fát. Abban a pillanatban, amikor az óriás elengedte az ágat, a korona visszacsapódott a magasba, és nagy ívben fölröpítette a szabót. Az kapálózva jót repült a levegõben. Ahogy végre baj nélkül földet ért, azt mondja neki az óriás:

- Ilyen gyönge legény vagy? Még azt a vékony vesszõt sem bírtad tartani?

- Bírni bírtam - felelte a szabó -, mit gondolsz, az is valami annak, aki hetet ütött egy csapásra? Odaát a bozótban éppen lõttek egyet a vadászok megijedtem, hogy eltalálnak, hát átugrottam a fát. Ugord át te is, ha tudod!

Az óriás nekirugaszkodott, nagyot ugrott, de hiába: fönnakadt az ágak közt s alig tudott lekecmeregni. Így hát ebben is a szabócska lett a gyõztes.

Az óriás most már igazán méregbe gurult.

- Hát ha valóban olyan nagy legény vagy - kiáltotta -, gyere velem a barlangunkba, töltsd nálunk az éjszakát!

- Hiszen éppen azt akartam kérdezni tõled, nem tudsz-e valami alkalmas éjjeli szállást - felelte vidoran a szabócska.

Hamarosan megérkeztek a barlanghoz. Már ült néhány óriás a tûz körül; éppen vacsoráztak, mindegyik egy egész sült birkát tartott a kezében.

A szabócska körülnézett a barlangban.

- Mennyivel tágasabb itt, mint az én mûhelyemben! - mondta.

Az óriás erre egy szót sem felelt, csak megmutatta neki az ágyát, és rámordult:

- Feküdj le, aludd ki magad!

Hanem az ágy nagyon nagy volt a kis szabónak; nem is feküdt bele, az egyik sarokba kuporodott, s ott szunyókált.

Éjfélre járhatott az idõ mikor az óriás óvatosan fölkelt. Azt hitte, a szabócskát már réges-régen elnyomta az álom. Fogott egy vasdorongot, és úgy rávágott vele az ágyra, hogy az nyomban leszakadt.

"No - gondolta -, ennek az ugribugri szöcskének is megadtam a magáét!"

Kora hajnalban az óriások mind kimentek az erdõbe, a szabócskáról egészen megfeledkeztek. Hát amint odakint tesznek-vesznek, látják, hogy jön ám nagy vidáman, egyenest feléjük! Nagyon megijedtek tõle, attól féltek, egy csapásra nyomban agyonvágja valamennyiüket.

Fogták magukat, s hanyatt-homlok elszaladtak.

A szabócska pedig addig botorkált a fák közt, míg végre kijutott az erdõbõl. Ment, mendegélt tovább az orra után, s egy idõ múlva egy királyi palotának a kertjébe ért. Fáradt volt már, leheveredett a gyepre, és elaludt.

A kertészlegények a közelben kapáltak, nemsokára észrevették, köréje gyûltek, nézegették, ki ez, mi ez, hogyan került ide. Az egyik legény egyszer csak meglátta a derekán az övet s azon az írást: "Hetet egy csapásra."

- Ez csak valami nagyon nagy vitéz lehet! - suttogták, s mentek jelenteni a dolgot a királynak.

- Urunk királyunk, a kertben alszik egy hõs, aki hetet üt egy csapásra!

A királynál éppen együtt ült a tanács. Megvitatták, mitévõk legyenek.

- Béke van nálunk - mondta az egyik tanácsúr -, csak zavart keltene az országban egy ilyen vakmerõ vitéz. Ki tudja, milyen kötözködõ természetû. Legjobb lesz, ha szépszerével túladunk rajta.

- Nem úgy van! - mondta egy másik. - Hátha egyszer háború lesz! Akkor nagy hasznát vehetjük!

A többség azon volt, hogy a világ minden kincséért sem szabad elengedni a daliát. A királynak is tetszett a bölcs tanács. Leküldte követét a kertbe, szegõdtesse el a szabócskát hadiszolgálatra, mihelyt fölébred.

A követ odaplántálta magát az alvó mellé, és türelmesen megvárta, míg alkonyattájt a szabócska nagy nyújtózkodások közt nyitogatni nem kezdte a szemét. Akkor mély hajlongással elõadta a megbízatását.

- Szíves örömest beállok a király szolgálatába - mondta a kis hõs vidoran -, hiszen éppen azért jöttem ide!

Erre nagy tisztességgel felfogadták, és külön lakosztályt nyitottak neki az udvarban.

A szabócska berendezkedett, és vígan élte világát. A katonáknak azonban sehogyan sem tetszett, hogy a király ilyen nagy vitézt ültetett a nyakukra.

- Mi lesz ebbõl? - súgták-búgták egymás közt. - Ha véletlenül összekoccanunk, és közibénk vág, hetünket sújt agyon minden egyes csapása! Ki állhat meg vele szemben?

Azt kívánták, bár valahol a világ másik felében lenne! Addig-addig pusmogtak, lázongtak, méltatlankodtak: míg egyszer aztán összebeszéltek, követséget menesztettek a királyhoz, és kérve kérték, bocsássa el õket a szolgálatból.

- Nem olyan fából faragtak minket, hogy kibírjuk valaki mellett, aki hetet üt egy csapásra! - mondták.

A király elszomorodott, hogy hát most egy miatt az összes többi hû katonáját elveszíti.

- Bár sosem láttam volna ezt a rettenetes vitézt! - sóhajtotta.

De nem merte kiadni az útját; attól tartott, haragjában népestül, hadastul, mindenestül agyoncsapja, s õ maga ül a királyi székbe. Sokáig töprengett, mit tehetne, hogyan oldhatná meg a dolgot. Addig-addig törte a fejét, míg végül egy jó gondolata támadt.

Maga elé hívatta a szabócskát, és így szólt hozzá:

- Tudom, milyen rettenthetetlen hõs vagy, azért szeretnék egy ajánlatot tenni neked. Van az országomban egy nagy erdõ. Két óriás lakik benne, bizonyára hallottad a hírüket. Rettenetesen vadak, dúlnak, rabolnak, tûzzel-vassal pusztítanak, teremtett léleknek nincs a környékükön maradása; maholnap elnéptelenedik a birodalomnak az a része miattuk. Mert aki a közelükbe merészkedik halál fia! Én azonban számítok a te vitézségedre, és bízom bajnoki erõdben, hogy megszabadítod országomat a veszedelemtõl. Ha legyõzöd és megölöd a két óriást, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat, és hozományul megkapod a fele királyságot. Kíséretnek, segítségnek adok melléd száz válogatott vitézt is.

"Ez aztán a neked való feladat - mondta magának a szabócska. - Nem mindennap ajánlanak valakinek szép királylányt feleségül, fél országot hozományul."

Megigazgatta derekán az övet, kihúzta magát, s azt mondta:

- A feladatot vállalom, az óriásokat leigázom, a száz lovasra azonban nincsen szükségem. Aki hetet üt egy csapásra, csak nem fog megijedni kettõtõl!

Másnap nagy hetykén kivonult, a száz lovas pedig utána ment kíséretnek.

Mikor az erdõ szélére értek, azt mondta nekik a szabócska:

- Ti itt szépen letáboroztok, én meg majd elintézem egymagam az óriásokat.

Azzal beszaladt az erdõbe, és körülkémlelt. Csakhamar megpillantotta s két óriást. Egy fa alatt feküdtek és aludtak; olyan horkolást rendeztek, hogy csak úgy reszketett a lomb. A szabócska sem volt rest: teleszedte kõvel a zsebét, és fölmászott a fára.

Mikor a fa derekáig ért, lecsusszant az egyik ágra, és megült rajta, éppen a két alvó fölött. Elhelyezkedett, és kezdte potyogtatni a köveket az egyik óriás mellére. Az óriás sokáig semmit nem érzett, de a végén mégiscsak fölébredt és keményen oldalba lökte a cimboráját.

- Minek ütöttél meg?

- Dehogy ütöttelek! - felelte a másik. - Álmodtál.

Azzal aludtak tovább. A szabócska meg most emennek a mellére kezdte hajigálni a köveket.

- Mi az - ordított föl az óriás -, mit dobálsz te engem?!

- Dehogy dobállak - felelt morogva az elsõ. Egy ideig civakodtak, de mert fáradtak voltak, abbahagyták, és megint lecsukódott a szemük. A szabócska pedig kezdte elölrõl: kikereste a legnagyobb követ, és teljes erejébõl az elsõ óriás melléhez vágta.

- Ez már mégiscsak több a soknál! - rikkantotta az. Eszeveszetten fölugrott, elkapta a cimboráját, s úgy nekicsapta a fának, hogy beleremegett a koronája. A másik sem maradt adósa, és csakhamar olyan irtózatos dühbe gurultak, hogy fákat csavartak ki, s addig ütötték-verték egymást, míg a végén mind a kettõ holtan nem nyúlt el a földön. Akkor aztán a szabócska leszökkent a földre.

"Tiszta szerencse, hogy azt a fát is ki nem tépték, amin ültem - mondta -, különben ugrálhattam volna egyik ágról a másikra, akár egy mókus."

Kihúzta a kardját, derekasan összevissza szabdalta az óriások mellét, aztán visszament a lovasaihoz, és így szólt:

- Amit vállaltam, megtettem: a két óriásnak vége. Nem mondom, keményen helytálltak, de hát mit számít az, ha olyan ember akadt az útjukba, aki hetet üt egy csapásra!

- Még csak meg sem sebesültél? - kérdezték a vitézei.

- Hogyisne! - felelte a szabó. - Egy hajam szála sem görbült meg!

Azok nem hittek neki, beügettek az erdõbe, ott találták a két óriást vérben úszva s körülöttük a kiszaggatott fákat.

Nagy ünneplésben részesítették a hõst; az pedig ment egyenest a király elébe, és követelte a megígért jutalmat.

A király azonban csak hímezett-hámozott, sehogyan sem volt ínyére a võjelöltje; váltig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna tõle szépszerével.

- Megkapod a lányomat meg a fele országot, hogyne kapnád - mondta -, elõbb azonban még egy nagy tettet kellene végrehajtanod. Él az erdõben egy unikornis; ez az egyszarvú vadállat még az óriásoknál is százszorta több kárt okoz nekünk; egy rettegésben vagyunk tõle mindnyájan. Ezt a vadat fogd el nekem élve, utána mindjárt megtartjuk az esküvõt.

- Ha két óriással el tudtam bánni, egy nyavalyás unikornistól féljek én, aki hetet ütök egy csapásra? - hetvenkedett a szabócska.

Kötelet meg fejszét vitt magával; kíséretét megint letáboroztatta az erdõszélen, õ maga meg bement a sûrûbe. Nem kellett sokáig kutakodnia, máris jött az unikornis, neki egyenest a szabónak, hogy fölnyársalja.

- Csak csínján! Csak csínján! - mondta a szabó. - Azért mégsem megy az ilyen egykettõre!

Megvárta, míg a vadállat egészen a közelébe ér, akkor gyorsan egy fa mögé ugrott. Az unikornis teljes erõvel nekirohant a fának, s a szarva úgy beszorult a faderékba, hogy hiába rángatta, semmiképpen nem bírta kihúzni; fogva maradt.

- Megvan a madárka! - rikkantott a szabó, megkerülte a fát, a kötelet az unikornis nyakába vetette, fogta a fejszét, kiszabadította a fába szorult szarvat, s vezette büszkén a vadat a király elébe.

Az nagyon megijedt, amikor látta, hogy a szabócska ezt a feladatot is teljesítette. Megpróbálkozott még egy utolsó kibúvóval; azt gondolta: hátha most az egyszer mégiscsak otthagyja a fogát ez a világ hõse!

- Még egy vadkan is van az erdõben - mondta -, mindent föltúr a környéken, és rengeteg kárt tesz a fákban. El kellene fognod; melléd adom segítségnek a vadászaimat. Utána aztán már igazán megtartjuk a lakodalmat!

- Ez csak gyerekjáték! - legyintett a szabó. - Indulhatunk akár most rögtön!

A vadászokat csak az erdõ széléig engedte; ott letelepítette õket, s azt mondta nekik:

- Ti csak pihenjetek itt, amíg visszajövök; az ilyesmit jobban szeretem magam elintézni.

Azok egy cseppet sem bánták a dolgot, mert a vadkan már jó egynéhányszor olyan barátságtalanul fogadta õket, hogy semmi kedvük nem volt találkozni vele.

A szabócska meg bement az erdõbe, olyan kényelmesen, mintha éppen csak sétálgatna egy kicsit. A dúvad csakhamar megszimatolta; habzó szájjal, fogát csattogtatva rohant rá, és el akarta tiporni.

Volt ott a közelben egy erdei kápolna, azt a szabócska már jó elõre kinézte magának, s most addig-addig hátrált, míg a nyitott kapuhoz nem ért. Fürgén beugrott rajta, végigfutott a padok közt, aztán hopp! - fürgén kivetette magát a szemközti ablakon. A vadállat tajtékot túrva iramodott utána, berohant a kapun, nekirontott az ablak tövében a falnak, csak úgy verte róla a vakolatot az agyarával. A szabócska azalatt megkerülte odakint az épületet, és rácsapta a dühöngõ vadra a kaput. A kan odabent észrevette, hogy foglyul ejtették; megfordult, s hörögve ostromolta a kaput, de döngethette, ameddig akarta: kemény, vaspántos tölgyfa kapu volt, tízakkora erõnek is ellenállt volna.

A szabócska odakiáltotta a vadászokat:

- Lessetek csak be az ablakon, gyõzõdjetek meg a tulajdon szemetekkel róla, hogy ezt a feladatot is teljesítettem!

Most aztán már a királynak sem volt több mentsége: akár tetszett neki, akár nem, be kellett váltania az ígéretét, oda kellett adnia a lányát és vele a fele királyságot. Ha tudta volna, hogy a veje nem is holmi világhõse, hanem csak egy eszes kis szabócska, még jobban fájt volna a szíve miatta.

Megülték hát nagy pompával a lakodalmat, és a szabóból király lett. Telt-múlt az idõ, éldegéltek szépen minden különösebb baj nélkül. Hanem egy éjszaka arra ébredt a fiatal királyné, hogy az ura beszél valamit álmában. Figyelni kezdett, s mit nem hall?

- Hé, te fiú! - mondta a férje. - Varrd meg ezt a mellényt, vess foltot arra a nadrágra, de gyorsan, mert a nyakad közé csapok a rõffel!

Ebbõl aztán tüstént kitalálta, kinek is lett a felesége!

Reggel az volt az elsõ dolga, hogy mindent elpanaszolt az apjának.

- Jaj, apámuram, nem híres vitéz ez, hanem csak egy szabó!

- Vigasztalódjál, kedves lányom - mondta neki a király -, majd elintézzük ezt a senkifiát! Ma éjszakára hagyd nyitva a hálószobátok ajtaját. Lesbe állítom odakint a szolgáimat; ha a szabó elaludt, rárontanak, megkötözik, és kihurcolják a kikötõbe. Ott horgonyoz egy nagy hajó, arra fölteszik: színét sem látjuk többé a senkiházinak, mert az a hajó még napkelte elõtt kifut a tengerre, s ottfelejti majd az uradat valamelyik messzi-messzi szigeten.

A királylány megnyugodott. "Még egy nap - gondolta -, aztán volt szabó, nincs szabó: egyszer s mindenkorra megszabadulunk tõle." Csakhogy a király fegyverhordozója kihallgatta az egész beszélgetést, és mert igen megkedvelte ifjú gazdáját, elárulta neki az egész tervet.

"No, majd én túljárok az eszeteken!" - fogadkozott magában a szabócska.

Este rendes idõben lefeküdt a feleségével együtt, befordult a falnak, s elkezdett horkolni, mint aki mélyen alszik, de persze csak tettette az alvást. Az asszonyka azonban azt hitte róla, hogy valóban elszenderült. Fölkelt, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, kinyitotta, aztán visszabújt az ágyba. Abban a pillanatban megszólalt szép csengõ hangon a szabócska:

- Hallod-e, te fiú, varrd meg ezt a mellényt, vess foltot erre a nadrágra, különben a nyakad közé csapok a rõffel! Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást megöltem, az unikornist legyõztem, a vadkant elfogtam; csak nem ijedek meg attól a pár mihasznától, aki az ajtó elõtt leselkedik!

Azoknak meg, ahogy ezt meghallották, egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, nyakukba kapták a lábukat, úgy elszaladtak onnét, mintha hét ördög kergetné õket.

Így aztán a szabócska élete végéig megmaradt királynak.
 

Végre kedvezett az idő nekünk. Fogtunk egy plédet és kimentünk az udvarra. Volt sok-sok barifelhő az égen a következő játékhoz.

Temészetesen néztük a felhőket és próbáltuk kitalálni, hogy mit láttunk. Na volt ott fent minden: versenyautó, tehén, tenger, hal, ló, ház stb. Hogy Örsi mit látot az égen? Azt nem tudom, mert ő még nem beszél. De repülőt tuti (felettünk jönnek-mennek a repülők).

Majd lassan el kezdünk mesét szőni a látottak köré. Eleinte nehezen ment (főleg nekem), de aztán belejöttünk. A fiúk közben játszottak is, úgyhogy nem minden mozzanat az égen volt :) Viszont nagyon jól szórakoztunk.

Aki nem lép egyszerre,
Nem kap rétest estére.
Mert a rétes nagyon jó,
Katonának az való (Jó gyereknek az való)

Nem megyünk mi messzire,

Csak a falu végére. (Csak a világ végére.)

Ott sem leszünk sokáig,

Csak tizenkét óráig.

Télen nagyon hideg van,
nyáron nagyon meleg van.
Ősszel esik az eső,
soha nincsen jó idő. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszéd­asszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.*

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szeren­csére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.

- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mester­kedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

„Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!”

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.

- Hol van Cerceruska?

- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurren­táltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.

Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéből,
nagy halnak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, bele­dobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az össze­eskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.

Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle.
Ettél belőle?
Kertbe mentek a tyúkok.
Mind megették a magot.

Szántsunk földet,
Vessünk búzát,
Arassuk le,
Csépeljük le,
Őröljük meg,
Dagasszuk meg,
Süssünk cipót,
Lepényt, lángost
Hamm! 

Kedve támadt egyszer egy szegény székely legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta végül az édesanyjának is, hogy miben töri az eszét.
– Ó, te semmirevaló, te élhetetlen! Tán bizony neked való a házasság! – mondja fölharsanva az anyja. – Tedd le magad arról a lóról s ne bolondulj meg! Jobb lesz, láss dologhoz ahelyett.
– Miért, anyám? Én bizony megházasodom! – mondja nagy nyersen a legény. – Immár ideje nekem is, hogy ne üljek itthon.
– No, ide ne hozz menyecskét, ebbe a házba – mondja az anyja. – Főzök, sütök, mosok és magam rád, míg bírom magamat. Lám, a szomszédban az a hegyes nyelvű menyecske is, hogy bánik az ura anyjával! Hogy pocskondiázza, hogy becsmérli utca szeriben mindenütt, minden igaz ok nélkül, pedig ő maga teli van hibával, mint a rossz veteményeskert burjánnal. Velem is bánhatna a te feleséged, mert mit tudom én, milyen fergeteges menyecskét hoznál a házunkhoz, s az milyen zenebonát csinálna a háznál. Velem ne is ellenkezz, mert hidd meg, még pórul jársz, ha nem nyughatol.
Így beszélt egy szuszra a legény édesanyja.
Szegény legénynek minden kedve leveszett. Nagy szemet meresztett az anyjára, s végül azt mondta nagy dérdúrral:
– Ne tereturáljon annyit, édesanyám; hisz immár mind megházasodtak a faluban a legények, akik velem egykorúak voltak, most már én következem.
– Ne meregesd nekem olyan rútul a szemedet – mondja ismét nagy haragosan a legény anyja. – Nem tudom, miféle gonosz lélek furdal, hogy úgy nem férsz a bőrödbe. Jobb lesz, fogd meg a szád, s hallgass.
– Nem furdal engem semmi gonosz lélek – mondja dünnyögve a legény -, de ideje, hogy megházasuljak én is.
Erre ismét azt mondja az anyja:
– No, ha csakugyan feleséget akarsz hozni, vidd inkább a pokolba, de ide nem, mert inkább a nyakadat csavarnám ki, mintsem hogy azt megengedjem.
A legény apja belé sem kottyant a dologba; nem, mert a felesége parancsolt a háznál.
A szegény legény nagyon szívére vette a dolgot. Kiment nagy morgolódva a házból. Vacsorára sem ment be, éjjelre sem, hanem meghált az udvarban egy kis halom poros szénán. De egész éjjel nem tudott aludni egy cseppet is egész virradatig. Akkor felkelt, elindult felesége után!
Mendegélt, igen szomorúan s tele bosszúval, hogy édesanyja olyan rútul bánt vele, hogy szinte megette kezét-lábát mérgében, azért hogy ő meg akar házasodni!
Ment, utazott immár egyes-egyedül, egy kicsi pálcikával s egy üres tarisznyával. Mert persze az anyja nem adott útravalót sem neki. Ment, ment idegen, ismeretlen helyeken, hegyen, völgyön, sík mezőkön keresztül, mindaddig, míg egy fényes rézhídhoz nem érkezett. Ott megállt, úgy elcsodálkozott a hídon, félt is rámenni. Amint ott álldogált, meglátja őt egy fehér szakállú, ősz öregember, s azt mondja neki:
– No, te szegény legény, menj csak föl erre a hídra. Semmit ne félj, de csak lábujjhegyen járj rajta, mert különben otthagyod a fogadat. Mert ezt az ördög hídjának hívják. Úgy menj hát rajta keresztül, hogy meg ne nyikorgassa a csizmád kérge! Eddig kilencvenkilencen vesztek el itt, azért, mert nagy hetykén, lármásan s nem szép csendesen mentek rajta keresztül. Ottveszett egyszer egy egész násznép is szekerestől, lovastól, vőlegényestől, menyasszonyostól, csak azért, mert dörömbölve vágtában nyargaltak azon a hídon át!
A szegény legény előbb félt erősen a hídra lépni. Úgy félt, hogy szinte reszketett belé, de minthogy azt a hidat sehol másutt el nem lehetett kerülni, megerőltette magát, nekibátorodott. Szerencsésen, nagy vigyázva átment a rézhídon, éppen azon mód, ahogy az a fehér szakállú öregember megtanította.
De alig haladt a hídon túl a szegény székely legény, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s ezt kiáltotta neki: – Megállj, megállj, te szegény legény! Egy kicsi beszédem van veled!
Megállott a szegény székely legény egy helyben, de úgy megijedt, hogy még a lélegzete is megállott ijedtében. Az ördög közelebb lépett hozzá, s azt mondta neki:
– No, te legény! Én jól tudom, mi járásbeli vagy! Tudom, hogy házasodni akarsz. Azt is tudom, hogy szegény vagy. De amiért olyan becsületesen mentél keresztül a hidamon, hogy nem háborítottál, s nekem semmi bosszúságot nem okoztál, mint más utazók, én téged megjutalmazlak. Mégpedig azzal, hogy mikor majd erre hozod a feleségedet, megkapod tőlem, amivel kiálljad a lakodalmi vendégséget. Ezért, amikor visszajöttök a menyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt menjetek el. Mert itt adom meg, amit adni akarok. Most pedig csak menj a kilencedik faluig.
– Azt a falut Jámbortelepnek hívják. Ha el találnád veszíteni az utat, csak kérdezősködj, hogy vagyon Jámbortelep, csak ráigazít valaki. Abban a faluban, éppen a falu végin, a vetéskapu sarkánál lakik egy gazdaember. Van neki három lánya; kérd a legkisebbiket. Ha azt nem adják, kérd akármelyik másikat. Elindult a szegény legény, s mindaddig utazott, míg el nem érte a Jámbortelep nevű falut. Ott bement egyenest ahhoz a házhoz, ahová az ördög igazította. Jól fogadták a háznál. A lányok gyanították, hogy mi járatban van a legény. Forgolódtak, sürgölődtek körülötte, jól is tartották, mégpedig rántottával. Amint ott mulatott a legény, csak előhozta, csak kisütötte aztán, hogy bizony ő azért jött, hogy elvenné a valamelyik lányt, ha adnák.
– Melyiket vennéd a három közül? – kérdezte a lányoknak az apja. A legény a legkisebbikre mutatott, s azt mondta:
– Nekem éppen ez is jó volna!
– Hej, öcsém – mondja az apa –, az asztagot sem a fenekén szokták megkezdeni. ha mindjárt a leggazdagabb herceg kérné, annak sem adnám a legkisebbet, míg a két nagyobb el nem kelt. – Nem bánom hát, ha a legnagyobbat adják is, ha azt adni akarják – mondja a legény.
Az apa s anya aztán odaígérte a legnagyobbik lányt. Tüstént papot hívattak, s még aznap meg is történt az összeesketés. Hogy az esketés megvolt, ebédeltek együtt, s azzal útnak indult az új házaspár.
Mikor az ördög hídjához érkeztek, olyan szép csendesen mentek azon keresztül, mint a vőlegény ment azelőtt egyedül. Ahogy átértek, kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott:
– Hó! Megálljatok! Hadd adjam meg, amit ígértem volt!
Azok megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznót a híd alól. Azt mondja a vőlegénynek:
– No, én ezt a kilenc disznót nektek adom. Majd otthon ölessétek le! Kettőnek az aprólékjából álljátok ki otthon a lakodalmi vacsorát, a kilencnek a szalonnáját pedig aggassátok fel a padlásra, és éljetek abból takarékosan. De azt megmondom én neked, te vőlegény, hogy mától számlálva négy hét betelte után meg foglak téged keresni, mégpedig estéli tíz órakor. Ha kilenc kérdésemre meg nem tudsz felelni, elveszted a kilenc disznó szalonnáját, s azonkívül még egyéb bajod is lesz! De nehogy féltedben elmenj hazulról, mert ha mindjárt a tenger fenekébe rejtőzöl, onnét is kiveszlek!
A vőlegénynek szöget ütött a fejébe ez a beszéd, ezért a feleségével szépen maguk elébe vették a kilenc kövér disznót, s hazahajtották.
De nem az apai házhoz, mert hiszen a vőlegénynek megmondotta az anyja, hogy oda ne vigyen feleséget, hanem máshová. A faluban kibéreltek egy tisztességes házat a menyasszony pénzéből, abba beszállították. Megölették aztán a kilenc kövér disznót, kettőnek az aprólékából kiállították a vendégséget, kilencnek a szalonnáját pedig a padlásra felakasztották, s gazdasághoz fogtak.
Mikor a négy hét éppen betelt az összekelés után, a vőlegény búsulni kezdett. Nyugtalankodott erősen, hogy az ördög el talál jönni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni.
Míg így emésztődött, bement hozzájuk egy rongyosnál is rongyosabb, koldusforma idegen ember. Szállást kért éjszakára., Adtak neki mindjárt, s jó vacsorával megkínálták.
Aztán lefeküdtek. A koldus is lefeküdt a tűzhely elé. Amint ott a hamuban heverészett, megkérdezte a vőlegénytől, hogy miért nem alszik, miért olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jó kedvük szokott lenni.
– Nekem elég bajom van – mondja a vőlegény. – Nagy dolgot sújtottak az én fejemhez! Azt, hogy nekem ma kilenc kérdésre kell megfelelnem! Még ha tudnám, hogy mik lesznek azok a kérdések! Akkor talán nem búsulnék, hanem gondolkoznék. De az a baj nagyja, hogy nem tudom, mik azok. S ha nem tudok megfelelni, rosszul lesz dolgom!
– Azért egy mákszemnyit se búsulj – mondja a koldus a tűzhely elől. Bízd rám az egész dolgot! Te majd csak hallgass, egy szót se szólj. Én majd minden kérdésre megfelelek helyetted, a te képedben. Erre már kezdett ocsúdni egy kicsit a vőlegény. Megcsókolták egymást az új feleségével, de csak nem jött álom a szemükre. Tépelődtek tovább, hogy vajon mit hoz az éjszaka.
Amint ott feküdtek, éjfél felé kopogtattak ám az ablakon.
Az ördög volt ott, s bekiáltott nagy dörgősen:
– Alszol-e, gazda?
– Nem alszom! – feleli hangosan a koldus a tűzhely elől a gazda helyett.
– Hát mered-e biztatni magadat, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? – kérdi ismét az ördög.
– Merem biztatni! – mondja megint a koldus.
– No, hát azt kérdem tőled elsőben is – mondja az ördög –, mi van a világon, ami csak egy?
Feleli a koldus:
– Egy nap van az égen, egy feje van minden embernek.
Kérdi az ördög:
– Tudsz-e mondani valamit a kettőre?
Feleli a koldus:
– Akinek két látó szeme van, szerencsés ember: mindent tisztán láthat a nap alatt.
Kérdi az ördög:
– Mit tudsz mondani nekem a háromra?
Feleli a koldus:
– Amelyik házon három ablak van, az elég világos.
Kérdi az ördög:
– Hadd halljam, mit mondasz a négyre!
Feleli a koldus:
– Négy kerék elég egy szekérre, több nem is kell.
Kérdi az ördög:
– Hát tudsz-e valamit mondani az ötre?
Feleli a koldus:
– Öt kézujj elég egy kardnak a markolatára.
Kérdi az ördög:
– Mondj valamit a hatra!
Feleli a koldus:
– Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat segítség nélkül is.
Kérdi már mérgesen az ördög:
– Tudnál valamit mondani a hétre is?
Feleli a koldus:
– Akinek hét lánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyre férjhez adhatja.
Kérdi még mérgesebben az ördög:
– Mondj valamit most a nyolcra!
Feleli a koldus:
– Akinek nyolc asztaga van a csűrkertben, az nem szorul másra kenyér dolgában.
Kérdi haragosan az ördög:
– Hát utoljára, mit mondasz a kilencre?
Feleli a koldus:
– Akinek kilenc disznó szalonnája van a padlásán, nem fut a szomszédba pörkölnivalóért!
Az ördög elbámult a kész feleleteken, szava is elállt. Mind azt hitte, a gazda maga felelget neki.
Végül is azt mondotta:
– No, légy hát magadnak! Látom, többet tudsz, mint én!
Azzal ellódult, ahonnan jött, de még lépésén hallatszott, hogy eszi a méreg.

Az új gazda pedig másnap reggel jóltartotta a koldust étellel, itallal. Adott neki útravalóul sódart, disznólábat, s más egyebet, amije volt, amiért az őt kisegítette a bajból. Ő maga pedig s felesége addig igyekezett, hogy hamarosan jószágot szereztek, arra házat építettek. Az asszony jó asszony volt, sokat segített még az ura anyján is, annak szorult állapotában. még ma is süti a palacsintát, ha kilenc disznó szalonnája már el is fogyott.

Mit jelent?

pocskondiáz - pocskol, pacskol, piszkol, legyaláz

tereturál: értelem nélkül mindent összebeszél. 

asztag - kalászos gabonából rakott (többféle alakú) kazal

sódar - füstölt sonka
 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember s annak három fia.

Egyszer a király kihirdeti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye.

Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak:
- Na, fiaim, eredjetek, próbáljatok szerencsét!

Az idősebb meg a középső fiú azt mondták, hogy ők már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer se mondatta magának, indult a király városába. Hát amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendű s rangú legényekkel. Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt.

Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, felséges királyom.
- Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy?
- Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt.
- Elhiszem, fiam, de aztán miből tartanád el?
- Hát van egy kicsi földünk.
- Elhiszem fiam.
- De van ám két ökrünk is meg egy tehenünk.
- Elhiszem, fiam, hogyne hinném.
- Hm, de a minapában akkorára nőtt az udvarunkban a trágyadomb, mint egy torony.
- Én azt is elhiszem, fiam, hogyne hinném.
- Azt a nagy trágyadombot a két bátyámmal mind kihordottuk egy talyigán három nap alatt.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Az ám, csakhogy nem a mi földünkre hordottuk, hanem a szomszéd földjére.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mikor ezt észrevettem, hazamegyek, s mondom az apámnak, hogy mi történt.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Kimentünk négyen, megfogtuk a földnek a négy sarkát, felemeltük, s a trágyát szépen a mi földünkre borítottuk.
- Én elhiszem, fiam, ha nem is mondod.
- Azután bevetettük a földünket búzával.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- De aztán nőtt ebből a búzából olyan sűrű rengeteg erdő, hogy olyat még felséged sem látott. Termett ott annyi makk is, mint égen a csillag.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mondja az apám:
„ Én bizony nem vágom ki ezt az erdőt, hanem veszek egy csorda disznót, s a makkot megetetem.”
- Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.
- Az ám, de a disznócsorda mellé pásztor is kellett.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mit gondol, felséges királyom, kit fogadott fel az apám? Felségednek éppen az öregapját.
- Hazudsz, te akasztófáravaló! - kiáltott nagy haraggal a király.

De már most hiába, elszólta magát. Egyszeribe vendégséget hívatott, a leányát összeadatta a szegény legénnyel, nekiadta fele királyságát, s megígérte, hogy holta után övé lesz az egész.

Csaptak aztán nagy lakodalmat, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Mindenki kapott valamit, aki odakerült. Én is egy csontot kaptam, azzal elszaladtam.

Itt a vége, fuss el véle!

Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta!

Rajta, rajta, leszakadt a pajta,
Bennmaradt a macska.

Két gyerek megfogja egymás kezét és felemelik. A többiek átbújnak alatta, miközben énekelik a dalt. A "macska"-nál leengedik a kezüket, és akiknél lecsapódott a kapu, azok lesznek a következő kapusok.

Ha nem akarod a gólya mesével traktálni a gyereked, akkor érdemes megnézni ezt a könyvet.  

Marika két éves. Nagynénije segítségével bemutatja a pocaklakók életét.  Természetesen annyit árul el, amennyiből a gyerekek megértik, hogy anya pocijában mi zajlik. A történet rövid, érthető. A képek szépek, élethűek. A pocaklakó végig baba formájú.

Jelenleg is kapható a könyv.

"Ez nem tündérmese, hanem igaz történet, de szebb minden tündérmesénél, mert egy igazi kislány igaz története."

Írta és rajzolta: Marie-Claude Monchaux 

Január elől jár.
A nyomán február.
Március szántó-vetõ.
Április nevettetõ.
Május szépen zöldellõ.
Június nevelõ.
Július érlelõ.
Augusztus csépelõ.
Szeptember gyümölcshozó.
Október borozó.
November télelõ.
December pihenõ. 

Süssünk, süssünk valamit,
azt is megmondom, hogy mit:
lisztből legyen kerekes,
töltelékes, jó édes.

Sodorva, tekerve,
túróval bélelve,
csigabiga rétes,
kerekes és édes.
 

A nagyhatalmú szultánt bizony kegyetlen gond emészti.

Akad ugyanis birodalmában egy ember, aki hangosan kifecsegi mindazt, amire a nép legfeljebb titokban mer gondolni. Ez a semmirekellő bizony nem tesz lakatot a szájára, s még a végén aláássa őfelsége tekintélyét! Sebtiben el kell tenni láb alól, de nem szabad belőle hőst faragni. Aztán még fellázadna a jónép!

- Ó, fényes elméjű fejedelem - hódol előtte egyik tanácsnoka -, mint tudjuk, szerte tágas birodalomban szigorú tilalom alá esik a szeszfogyasztás. Nem is csoda, hiszen az ittas ember kifecseg minden zöldséget, ami csak eszébe ötlik. Márpedig ez a bizonyos egyén, mint hallom, megrögzött iszákos. Figyeltesd őt jó kémeiddel, s meglásd, egykettőre tetten érik. Egy szeszkazán lefüleése túlontúl nevetséges ok lenne holmi lázongásra, efelől nyugodtan alhatsz.

Megörült a király, és száz meg száz fogdmegét szegődteti a bajkeverő nyomába. Jól tudja mindegyik, hogy aki pityizáláson fogja emberünket, busás jutalomban részesül. Barátunkat sem ejtették persze a fejére. Részegesnek részeges ugyan, de bolondnak cseppet sem bolond. A kémek olyan feltűnésmentesen követik őt tucatszám, utcahosszát, hogy nagy igyekezetük rögtön szemet szúr neki.

 Figyelik őt éjnek idején, figyelik napvilágon. Nyomába szegődnek, mint az árnyék, tapodtat sem tágítanak tőle, akárha saját lába nyomai lennének a homokban. Így megy ez egy hétig, két hétig, egy álló hónapig. A részeges egy csepp szesz nem sok, annyit sem iszik. A kevésbé állhatatos fogdmegek kedvüket vesztik, szépen eloldalognak. Egyetlenegy mindenre elszánt hajcsár marad csak, aki két-három hónap után is szüntelen a nyomában liheg.

Egy csillagtalan éjjelen aztán, mikor a sötétséget szinte kenyérre lehet kenni, az iszákos kilép otthonról, és elindul az utcán. Követője olyan szorosan a sarkában van, hogy szinte súrolja köntösét, saruja még ki sem hűlt nyomába lép. Mégis, amint a város kapujához érnek, a részeges eltűnik, mintha csak a föld nyelte volna el. A kém tanácstalanul tekinget jobbra-balra, az illetőnek se híre, se hamva.

Mikor aztán lenéz a lába elé, szeme-szája eláll a csodálkozástól. Három-négy méter mély üreg tátong a földben, az üreg öblén pedig ott kuporog az iszákos. Emberes bőrtömlőt ölelget, nagyban nyakalja a jóféle marísszát, vagyis datolyapálinkát.

A fogdmeg lóhalálában rohan a palotába, felveri az őrséget, a szultán maga seregestül-mindenestül csakhamar ott toporog nagy izgatottan a gödör szélén. Mikor elé vonszolják az iszákost, az uralkodó e szavakat intézi hozzá:

-Tudod jól, hogy országomban mindennemű szesz fogyasztása szigorú tilalom alá esik. Épp az imént szegted meg ezt a törvényt, halállal lakolsz hát!

-Nagyságos szultánom, irgalom fejemnek! Tisztesség ne essék szólván, valóban hatalmas vagy e föld színén, ám uralmad nem terjed ki a föld színe alá. Mármost, amikor én marísszát ittam, jó három méterrel voltam a föld alatt. Ítéleted hát nem foganatosítható.

A szultán majd fel robbant dühében.

-Ha kedves az életed, holnap kora hajnalban légy a palotámban, majd elválik, melyikünk a furmányosabb!

Hazaérve tanácsosainak meghagyja, hogy másnapra mindannyian hozzanak magukkal két tojást. Napkeltekor az iszákos megjelenik a kapuban. A szultán nyájasan fogadja, bevezeti tanácsosai közé, és így szól:

-Íme, egy vesszőkosár, mellyel szép sorban végigjártam a jelenlévő uraságokat. Elvárom, hogy mindannyian két-két tojást tojjanak bele! Aki ezt meg nem cselekszi, halál fia.

A szultán sorra veszi a tanácsosait, azok szépen felkepesztenek az asztalra, könyökükkel kanalaznak, mintha csak szárnyuk nőtt volna, nagy garral kotkodácsolnak egy kicsit, majd ügyesen becsempészik a hozott két tojást a kosárba. Az uralkodó körbe is ér a teremben, nincs hátra más, mint az iszákos. Amint odaér hozzá, nicsak, a részeges is felkapaszkodik az asztalra, peckesen kihúzza magát, és teli torokból kiabálni kezd: kukurikú!

-Mondd csak, fiacskám, tán bolondnak tartasz engem? - ripakodik rá a szultán.

Ó, fényes arcú szultán, kérdem én, láttál-e valaha olyan jól tojó baromfiudvart, melyben egy kakas se lett volna?

Szudáni mese 

Lackfi János átdolgozása

Felmászott a nyúl a fára,

Csizmát húzott a lábára.

Kalapot tett a fejére,

Ne süssön a nap szemébe. 

Apacuka, fundaluka,
Fundakávé, kamanduka,
Abcug, fundaluk,
Funda kávé kamanduk.
 

Valamikor a katonák hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket, ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfosan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek menni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmiója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a katona házához, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztette a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világimirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.

Ma muffint sütöttünk a fiúkkal.

A következő receptet követtük:

15 dkg liszt

2 tojás

15 dkg vaj

15 dkg cukor

3 evőkanál barackíz

1/2 csomag sütőpor

5 dkg kakaópor

5 dkg tört étcsoki

kis tej

A sütőport, lisztet és a kakaóport Igi kerverte fel fakanállal. A két tojások fehérjét Örs és én kervertük géppel . Mivel Igi elég ügyes volt, ő kerverte a tojások sárgáját, a cukort, és a vajat. Mivel nem volt barackunk, így 1 dl tejet raktam bele. A száraz hozzávalókat és a masszát géppel összekervertük. Majd belekevertem a tojásfehérjéket. Végül beletöltöttük a szilikon formákat és betettük az előmelegített sütőbe (170 °C) 20-25 percre - tű próbával ellenőrizhető.

Ez egy négy fős családnál nem túl nagy mennyiség :) 

Próbáljátok ki

Jó étvágyat hozzá