Ha szent  Mihály napján

még itt van a fecske,

karácsonyig vígan 

legelhet a kecske.

Tik-tak, tik-tak szóra
mendegél az óra.
Minden-minden jó gyerek
ágyban van már szendereg.
Tik-tak, tik-tak szóra
mendegél az óra.
 

Esik az eső csepereg,

sárga levél lepereg.

Feri, Teri felszedi,

kosárkába begyűjti. 

Élt egyszer egy szegény ember a négy fiával. Amikor a gyerekek fölcseperedtek, így szólt hozzájuk:

- Kedves gyermekeim, ideje, hogy kimenjetek a nagyvilágba, és valami hasznos mesterséget tanuljatok. Nekem nincs semmim, amit nektek adhatnék; magatoknak kell boldogulnotok az életben.

A fiúk elköszöntek az apjuktól, vándorbotot fogtak, és útnak indultak. Addig mentek, míg egy keresztúthoz nem értek.

- Itt el kell válnunk egymástól - mondta a legidõsebb testvér -, négy irányba indulhatunk el innét, ki-ki menjen a maga útján: De fogadjuk meg, hogy mához négy esztendõre ugyanitt találkozunk. Addig pedig próbáljunk szerencsét; hátha visszük valamire a világban.

Megölelték, megcsókolták egymást, s a legidõsebb északnak ment, a második délnek, a harmadik keletnek, a legkisebb meg nyugatnak.

Az a fiú, aki északnak indult, csakhamar találkozott egy emberrel.

- Hát te hová igyekszel? - kérdezte az ember.

- Valami jó mesterséget szeretnék tanulni - felelte a fiú.

- Tudod, mit? Gyere velem. Megtanítlak a tolvajmesterségre.

- Hogyisne! Semmi kedvem hozzá, hogy az akasztófán száradjak el.

- Attól ne félj! Nem arra akarlak én kioktatni, hogy másokat megkárosíts! Azt azonban megtanulhatod nálam, hogyan kerítheted birtokodba, amit senki emberfia nem tud megszerezni.

A fiú engedett a rábeszélésnek, beszegõdött az emberhez, és olyan alaposan elsajátította nála a tolvajlást, hogy ha valamit megkívánt, az szinte ott is termett már a zsebében.

A második fiú délnek indult, nem sokáig vándorolt, hamarosan õ is találkozott egy emberrel.

- Hát te hová tartasz, mi a szándékod a nagyvilágban? - kérdezte az õ embere is.

- Azt én még nem tudom - felelte a fiú.

- No, akkor gyere velem, kitanítlak csillagásznak. Annál nincs jobb mesterség: a csillagász még a legrejtettebb titkokat is kifürkészi a messzelátójával.

A fiúnak tetszett az ajánlat; tüstént fölcsapott, s ment az emberrel csillagnézést tanulni. Mikor már eléggé jártas volt a tudományában, mestere egy messzelátót adott neki.

- Ezzel mindent megleshetsz, ami égen-földön történik - mondta, és útjára bocsátotta a tanítványát.

A harmadik fiú keletre tartott, és nemsokára találkozott egy vadásszal. Beállt hozzá, és az megtanította a mestersége minden fortélyára. Búcsúzáskor egy puskát adott ajándékba.

- Amit ezzel célba veszel, azt biztosan eltalálod - mondta a vadász, és szerencsés utat kívánt neki.

A legkisebb fiú nyugat felé bandukolt. Csakhamar õt is megállította egy ember, megkérdezte tõle, hová igyekszik, mi a szándéka.

- Mit szólnál hozzá, ha szabó lennél?

- Dehogy leszek! Hogy látástól vakulásig az asztal fölött görnyedjek, s ide-oda rángassam a tût meg a vasalót? Azt már nem!

- Ostoba beszéd! Nálam egészen más szabómesterséget tanulhatsz, olyat amelyik kellemes is, tisztességes is, tiszteletre méltó is, amellett a konyhára is hoz.

A fiú ráállt a dologra, kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Mikor letelt az ideje, a mester egy tûvel ajándékozta meg.

Ezzel mindent összevarrhatsz ami az utadba kerül, akár olyan lágy mint a tojássárgája, akár olyan kemény, mint az acél. És amit összevarrsz, úgy egybeforr, mintha mindig is egy darabban lett volna.

Elmúlt a négy esztendõ, és a kitûzött napon találkozott a négy testvér a keresztútnál. Nem gyõztek örvendezni, hogy újra épségben együtt vannak mind a négyen; mikor már eleget örültek, hazamentek az édesapjukhoz.

- Csakhogy hazahozott a szél! - fogadta õket az öreg vidáman.

A fiúk elmesélték neki, kivel mi történt, ki mit tanult a négy esztendõben. A ház elõtt ültek egy terebélyes nagy fa alatt.

- Most kipróbálom, mit tudtok - mondta az apjuk. Felnézett a fára, és a második fiúhoz fordult: - Fenn a tetõn két ág közt látok egy cinkefészket. Hány tojás van benne?

A csillagász a fészek felé fordította a messzelátóját, s alighogy belenézett, nyomban ki is mondta:

- Öt.

Akkor az apa a legidõsebb fiához fordult.

- Hozd le a tojásokat, de úgy, hogy a madár, aki rajtuk költ, ne vegye észre.

A furfangos tolvaj felkúszott a fára, kiszedte a madár alól az öt tojást, de úgy, hogy az semmit sem vett észre, és nyugodtan kotlott tovább, aztán át adta a tojásokat az apjának.

Az öreg egyet-egyet az asztal négy sarkára tett, az ötödiket középre rakta, és azt mondta a vadásznak:

- Lõdd le egy lövéssel mind az öt tojást!

Az megcélozta a tojásokat, és egyetlen lövéssel kettélõtte valamennyit.

- Rajtad a sor - szólt az apa a legkisebbik fiúhoz -, varrd össze a cinkecsibéket, amik a tojásokban voltak, de úgy, hogy semmi bajuk ne legyen. Aztán varrd össze a tojásokat is.

A szabó elõszedte a tûjét, és szapora öltésekkel munkához látott. Mikor elkészült, a tolvajnak megint föl kellett másznia a fára, és vissza kellett lopnia a tojásokat a kotlós cinke alá. A kis madár nem vett észre semmit, tovább kotlott a tojásain, és pár nap múlva kiköltötte a fiókáit, öt szép kis cinkét. Ott, ahol a szabó összevarrta õket, mindegyiknek piros csíkocska volt a nyakán.

- Derék legények vagytok, nem vesztegettétek hiába az idõtöket dicsérte a fiúkat az öreg -, tisztességesen kitanultatok. Ha alkalmatok lesz megmutatni, mit tudtok, ország-világ csodájára jár majd az ügyességeteknek.

Nem sokkal ezután nagy riadalom támadt az országban. Minden falut bejárt, minden zugba elhatolt a rettenetes hír: egy sárkány elrabolta a királykisasszonyt.

A király éjjel-nappal búsult, s végül is közhírré tétette, hogy aki visszaszerzi a sárkánytól, feleségül kapja a lányát.

Ennek hallatára a négy testvér összetanakodott.

- Itt a jó alkalom: most megmutathatjuk, mit tudunk!

Elbúcsúztak az apjuktól, és mentek a király udvarába. De mikor a palota kapujához értek, a második fiú azt mondta:

- Megálljunk egy szóra, testvéreim! Elõbb kikutatom, hol is van most a királykisasszony!

Belenézett a messzelátójába, nézett erre, nézett arra, egyszer csak fölkiáltott:

- Megvan! A tenger közepén ül egy sziklán. A sárkány elõtte fekszik, és õrzi.

Most már aztán bekopogtattak a palotába, kihallgatást kértek a királytól.

- Uram királyom - mondták -, mi négyen vállalkozunk a királykisasszony kiszabadítására. Nem kérünk tõled mást, mint egy hajót, hogy érte mehessünk.

Amit kértek, nyomban meg is kapták. Tengerre szálltak, és addig vitorláztak, míg föl nem tûnt elõttük a szikla.

A királykisasszony ott ült a szirten, a sárkány meg az ölébe hajtotta a fejét, és éppen aludt.

A vadász megcélozta a szörnyeteget, hanem aztán csüggedten leengedte a fegyverét.

- Nem lõhetek rá - mondta -, eltalálnám a királykisasszonyt is, és azon nyomban vége volna az életének.

- Akkor rajtam a sor, majd én segítek a dolgon - szólt a tolvaj. Felkúszott a sziklára, és kilopta a sárkány feje alól a királylányt. Az iszonyú vadállat nem vett észre semmit, vígan horkolt tovább.

A tolvaj beszállt a hajóba a királylánnyal, és boldogan vitorláztak hazafelé mind az öten. Jó messze jártak már, amikor a sárkány fölébredt álmából. Ide-oda kúszott a sziklán, kereste a királykisasszonyt, de hiába, sehol sem találta. Erre nagy dühösen fölemelkedett a magasba, csapkodott, verdesett szörnyû haragjában, s egyszer csak megpillantotta a tengeren az imbolygó hajót. Nagyot hördült haragjában, és pár perc múlva már ott fújtatott, ott prüszkölte a szikrát a fejük fölött a levegõben. Éppen le akar: csapni rájuk, de a vadász felkapta a puskáját, megcélozta, és szíven lõtte.

A sárkány tüstént kiadta a páráját, fordult egyet a levegõben, és belezuhant a tengerbe. Hanem ez az irgalmatlan nagy test estében ízzé-porrá zúzta a könnyû kis vitorlást!

A hajótörötteknek szerencsére sikerült elcsípniük néhány szál deszkát; abba kapaszkodtak, s úgy hányódtak a nagy vízen. Csakhogy a szabó se volt ám rest! Elõszedte a tûjét, cérnáját, s azon sebtében összefércelte a deszkákat. Egykettõre elkészült a tutaj, felpattant rá, sorra kihalászta a roncsokat és olyan ügyesen összeöltötte õket, hogy csakhamar ott libegett elõttük hibátlanul, útra készen a hajójuk.

Most már aztán minden baj nélkül hazavitorláztak.

A király azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor viszontlátta édes-kedves gyermekét. Csak akkor hökkent meg egy kicsit, amikor a négy kérõre esett a tekintete.

- Derék munkát végeztetek - mondta -, állom a szavamat: egyikõtökhöz hozzáadom a lányomat. De hogy melyik lesz a férje, azt döntsétek el egymás között ti.

Nosza, nagy tusakodás kerekedett a testvérek közt, mert hát mindegyik jogot formált a királylányra.

- Ha én meg nem látom, hol van, soha meg nem találjátok - mondta a csillagász.

- Mit ért volna a te híres messzelátód, ha én ki nem lopom a sárkány feje alól! - szólt a tolvaj.

- Az igaz, de a sárkány mindnyájatokat királylányostul széttépett volna, ha az én golyóm szíven nem találja - jelentette ki a vadász.

- De ha én össze nem varrom a hajót, mindnyájan szánalmasan belevesztetek volna a tengerbe!

- Egyforma joga van mind a négyeteknek - szólt közbe a király. - De mind a négyen mégsem vehetitek feleségül! Ezért a legjobb, ha nem lesz egyikõtöké sem. Jutalmul azonban mind a négyen kaptok egy-egy részt a birodalomból.

A testvéreknek tetszett a döntés.

- Mégiscsak jobb, ha békességben élünk, mint ha acsarkodunk egymásra - mondták.

Mindegyik kapott hát egy-egy nagy birodalmat, és boldogan éltek az apjukkal, míg meg nem haltak.
 

 Kár, kár, kár

elköszönt a nyár.

Hideg őszi verőfényben,

száll az ökörnyál.

Aranyszárnyú pillangó,
hol vagy, te kis csapongó ?
Minek szállsz oly messzire ?
Szállj a baba szemire.

Mondj neki egy szép mesét,
fogd be mind a két szemét.
Ha õ alszik csendesen,
Sárika is elpihen.

Minden nótám oda már,
gyere gyorsan, kismadár.
Hátha szebb a te dalod,
tán te majd elaltatod.

Gyermekem, ó, aludjál,
alszik már a kismadár.
Pihen az erdő s a rét,
erdőben az őzikék.

Holdfény ragyog odakint,
ablakodon betekint.
Rád nevet a holdsugár,
gyermekem, ó, aludjál.

 

Kipp-kopp kalapács,

kicsi kovács mit csinálsz?

Sárga lovat patkolok,

aranyszeggel szegelem.

Uccu, pajtás, kapj fel rája,

úgyis te vagy a gazdáj! 

Megy a hajó a Dunán,

lemaradt a kapitány.

Kiabál, trombitál,

de a hajó meg sem áll.

Licsi-locsi licsi-loccs,

licsi-locsi licsi-loccs.
 

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.
- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.
Mondta egyszer a király:
- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak a királynak volt három igen szép leánya. Elindult egyszer országot járni, tudni akarta, elégedettek-e a népek. Álruhát öltött magára, de mielőtt elindult volna, azt mondja a lányainak:

- Na, lányaim, mit hozzak nektek ilyen hosszú útról?

Szép öltözéket kért a legidősebb. Gyöngyöt, fülbevalót, nyakláncot, karperecet, mindenféle ékszert kívánt a középső.

- Hát neked mit hozzak, legkisebb leányom?

- Hozza el nekem, édesapám, a megszólaló szőlőt, a mosolygó almát meg a csengő barackot!

Elindult a király, bejárt országot-világot. Összevásárolt a legidősebb lányának különbnél különb öltözéket, selymet, bíbort, bársonyt.

A középsőnek csillogó drágaköveket, ékszereket vásárolt.

De a legkisebbiknek nem talált se megszólaló szőlőt, se mosolygó almát, se csengő barackot.

Hát, ahogy jött hazafelé, úgybelerekedt a hintója a sárba, hogy meg sem lehetett mozdítani. Mérgelődött a király a kocsisával, miközben mérgelődnek, egy hatalmas fehér disznó ugrik ki az erdőségből, s azt mondja a királynak:

- Mit adsz nekem, felséges királyom, ha kihúzom a hintódat a sárból?

- Mit adjak én neked, te disznó?

- A legkisebb lányodat!

Úgysem mondja komolyan, gondolta a király.

- Isten neki! Itt a kezem, nem disznóláb!

Erre a disznó odament a hintóhoz, és az orrával kiemelte a sárból. Hazaért a király, odaadta az ajándékot a nagyobbik meg a középső lánynak, s azt mondja a legkisebbnek:

- Látod, édes szép leányom, miért kívántál olyat, amit nem tudtam teljesíteni!

De ahogy ezt mondja, egyszer csak röf-röf-röf, jön a disznó. És még egy taligát is hozott magával. Kinéz a király, s elszörnyülködik.

- Mi baja van, édesapám? Miért borult úgy el az arca? - kérdezi a legkisebbik királykisasszony.

- Jaj, édes-kedves leányom, nézd, hogy jártam! Jön érted a disznó, de nem engedem, hogy elvigyen feleségül.

Hamar felöltöztettek egy szolgálót, s odavitték a disznónak. De az kiborította a talicskából, s tovább röfögött az ajtónál.

Sírt a királykisasszony, még földhöz is verte magát bánatában.

- Öltözz szegényes gúnyába, akkor biztos, nem tetszel neki - mondta a király.

Feladtak rá mindenféle rongyot, s leküldték az udvarra, erre megörvendett a disznó, röfögött örömében, hamar felültette a taligára, gyorsan tolta, vitte az erdőbe.

Nemsokára egy fából épült disznóólhoz értek.Letette a lányt a piszkos szalmára, szénára. Sírt a királykisasszony. Addig sírt, amíg el nem aludt.

Mikor felébredt, hát uramteremtőm, olyan gyönyörű szép palotában találta magát, hogy azt elmondani nem lehet. Gyémánt volt annak minden szeglete, még a lépcsője is drágakövekkel volt kirakva. A disznó meg eltűnt. Hanem helyette egy szépséges királyfi sétált föl s le. Odament a királykisasszonyhoz, megfogta a kezét, s azt mondza:

- Tudd meg, engem egy tündér elvarázsolt, hogy addig disznó képében legyek, míg egy királylány nem lesz a feleségem.

Karon fogta, elvezette a palota kertjébe, tele volt az mindenféle gyümölccsel.

Odamentek a szőlőhöz, amelyik megszólalt, mentek tovább, ahol mosolygott az alma, csengett a barack.

- Erre vágytál - mondta a királyfi. - És azt is mondta a tündér, hogy addig legyek disznó képében, amíg egy királylány ezekre nem vágyik. Te vágytál rá, s most mondd meg tiszta szívedből, akarsz-e a feleségem lenni?

Nyakába ugrott a királykisasszony, összecsókolta.

Aztán hintóba ültek, elmentek a királyhoz, nagy lakodalmat csaptak.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Babám, babám,

hajas babám 

Nekem vette édesanyám.

Világ legszebb babája,

Én vagyok a mamája.

 Lipem, lopom a szőlőt, elaludt az öreg csősz.
Furkósbot a kezében, vaskalap a fejében.
 

Tele a kiskosár!

Ha sok gyerek van, akkor a következő képpen lehet játszani:

Gyerekek körbe állnak. Középen van a csősz. A körön kívül három gyerek szedi és eszi a szőlőt. Mindenki énekli a nótát. Majd mikor a "Tele a kiskosár!"-t kiáltják a csősz kergetni kezdi a "tolvajokat". Akit megfog az lesz a csősz.

Kevesebb gyereknél:

Ül a csősz a többi gyerek körülötte mennek és szedik és eszik a szőlőt. Majd a kiáltáskor a csősz felugrik és elkap egy "tolvajt" közülük és az lesz a csősz.

Jó szórakozást!

Nyár volt. Hol meleg, hol hideg.

Éppen augusztus harmadik napján jártunk, mikor egy gólya kopogtatott be hozzánk, icipici csomaggal a csőrében.

Az icipici csomagban egy icipici lányka volt. A lánykát Nóránk neveztük el. Már egy hónapja lakik nálunk. 

Eljő a nap, mikor ő is papírt, ollót, ragasztót ragad és velünk tevékenykedik. Készítünk tündéres, királynős, rózsaszínes dolgokat. 

Dombon törik a diót, a diót

Rajta, vissza, mogyorót,

Tessék kérem megbecsülni,

És a földre lecsücsülni,

Csüccs! 

Vége a nyárnak (már megint milyen gyorsan). A színházakban is vége a nyári szünetnek. Szeretnék nektek egy aranyos előadást ajánlani. Fogadjátok tőlem szeretettel.

Idén a 4. évét töltötte be a nagyobbik fiam, Igi. Úgy döntöttünk, hogy nem játékot kap. Így elvittük színházba. A gyáva kistigris című előadást néztük meg.  

Peti a kistigris nagyon félős. Szinte mindentől. A sötét erdőtől, hirtelen zajtól, árnyékoktól stb. Az apukája annyira megharagszik rá emiatt, hogy még a csíkjait is elveszi tőle. Így már nem tigris többé.

Hogy hogyan szerzi vissza a csíkjait és apukája elismerését megtudhatjátok az előadásból.

Az előadás egy felvonásos (50 perc). 4 éves kortól. Van zene, éneklés meg minden. 

A színészek végig látszanak, így láttam rajtuk, hogy mennyire élvezik az előadást /pedig biztos nem először játszották el/.

Hol játszák? A Budapesti Bábszínházban

Elmentem én a szőlőbe

Szőlőt csipegetni

Utánam jött egy vén asszony,

Jól megveregetni. 

Ajtó, ablak nyitva van,
bejöhet akárki.
És egy nagyot dobbantott,
bejött Sári néni.

Ez a Sári néni,
nagyon csúnya néni,
késő este, holdvilágnál
almát akar lopni.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint rostán a lyuk, égen a csillag. Még eggyel több. Volt egy szürke lovacskája, s azzal dolgozgatott. Volt egy nagy köve, s arra a kőre reákötötte a lovat, s őrölte a kukoricát, a búzát mindennap. Csak őrölte s őrölte. Egyszer megkeseredett a ló, azt mondja a gazdájának:

- Kedves gazdám, mi ennek az oka, hogy más ember két lóval őröl, te csak örökké egyedül velem?

- Jaj, édes lovam - feleli a szegényember -, őrölnék én kettővel is, ha volna. Vennék én hozzád egy párt, ha volna pénzem. De mivel tudjak venni, mikor olyan szegény vagyok, mint a templom egere., Csak az a sok gyermek van, egyéb nincsen.

Vigasztalni kezdi a szürke ló:

- Ne búsulj, édes gazdám, hozok én magamnak egy párt, egy lovat. Lesz neked két lovad.

Úgy is lett. Este, mikor végzett a szegényember, bekötötte a lovat az istállóba, s elment lefeküdni. De a ló mit gondolt, mit nem, elszakította a láncot, s elment ki az erdőbe. Egy hegy alatt ott lakott egy nagy róka egy likban, három fiával, s a rókalikhoz lefeküdt a szürke ló. Egyszer reggel lett. Azt mondja az öreg róka a legöregebbik fiának:

- Menj ki, fiam, nézd meg, milyen idő van!

Kimegy a legöregebb rókafiú, s jön be:

- Jaj - azt mondja -, csupa fehér mindenütt, hó esett!

- Menj el, te! - hitetlenkedik az öreg róka. - Hát hogy volna hó, mikor nyár közepe van.

Mondja a másik fiának:

- Menj csak ki, édes fiam, nézd meg te, milyen az idő! Kimegy a középső róka, de ő is csak azzal jön vissza:

- Egy nagy-nagy hóhegy van a rókalik előtt.

Megy ki a legkisebbik, de az is úgy járt. Megharagszik az öreg róka, megy ki, s nézi, hát csakugyan mekkora nagy hó van ott, mekkora nagy hóhegy. Tapossa azt a hóhegyet, s fölkiált:

- Hát ez nem hó! Ez egy szürke ló. Jaj, hát hogy tudjam én innen a rókalik szájától elvinni? Jó lesz, ha valahogy kibújok innen, s szólok a farkasnak, majd a farkassal együtt elhúzzuk.

De a szürke ló csak erőst tette magát, hogy ő megdöglött.

Elfutott a róka a farkashoz, s hívja:

- Gyere, farkas koma, mert egy akkora nagy döglött lovat hoztam. Elhúztam egészen az én rókalikamig. De tovább már nem bírom húzni, s nem lehet ki-be járni. Gyere, húzzuk ide a te farkasházadig, s akkor ide járunk rá mindennap enni.

Gondolta magában a farkas:

"Ide ugyan nem jössz te enni, csak valahogy idehúzzuk. Lesz ott nekem mit egyek."

Megy is a farkas nagy serényen. Odamennek, gondolkoznak, egyezkednek, hogy tudják azt a nagy döglött lovat elhúzni a farkasnak a tanyájáig.

Úgy tettek, hogy a róka reákötötte a farkasnak a farkát a ló farkához, s utána a farkas kötötte a róka farkát a ló farkához, s nekirugaszkodtak, hogy eIhúzzák. De a szürke lónak se kellett egyéb. Felugrott, s uzsgyi, vesd el magad! - meg se állott a szegényember házáig. Mikor odaért, azt mondja a szegény embernek:

- Na, kedves gazdám, hoztam lónakvalót. Ezeket üsd agyon ebben a szent helyben, nyúzd le a bőrüket, add el, s az árával veszel még egy lovat, hogy ne legyek egyedül.

Úgy is lett. A szegényember fejbe kólintotta a rókát s a farkast, lenyúzta a bőrüket, jó pénzen eladta, s vett belőle még egy szürke lovat, hogy legyen az ő lovának párja. Azután két lóval őrölte az őrölnivalót, s még ma is él, ha meg nem halt.
 

Virágéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát.
Zimme-zumm, zimme-zumm
recefice bumm, bumm, bumm.

Bíró Marcsa odakapott,
békacombot ropogtatott.
Zimme-zumm, zimme-zumm,
recefice bumm, bumm, bumm.

Puskás Gábor későn futott,
neki csak a füle jutott.
Zimme-zumm, zimme-zumm,
recefice bumm, bumm, bumm.

Bíró Marcsa a padláson,
Elcsúszott egy záptojáson.
Zimme-zumm, zimme-zumm,
recefice bumm, bumm, bumm.
 

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.

Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.

- Éppen jókor jöttél - mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.

Megalkudtak, hogy ha esztend' ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.

- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.

A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.

Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.

No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.

Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.

- No, te legény - mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.

Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:

- Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!

Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott. Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.

Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:

- Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!

Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.

Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.

A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:

- Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!

Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.

Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.

Kérdi a korcsmárost:

- Miféle város légyen ez?

Mondja a korcsmáros:

- Ez a király városa.

Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.

"No - gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni."

Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.

- Jól van, fiam - mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.

- Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom - mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.

Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.

Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s - uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.

No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.

Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.

- Hallod-e, te juhászlegény - mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.

A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

Hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.

Az ám, amit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer, amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem egy ősz öregember, s kérdi:

- Mi bajod fiam? Miért sóhajtozol olyan erősen?

Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs.

- Hát aztán mi kéne? - kérdezte az ősz öreg.

Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:

- Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki meg nem lát.

- No bizony, ha csak ez kell, azt én adhatok - mondotta az ősz öreg, és a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.

Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a király városába nem ért.

A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket.

Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, és nem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított istrázsákat, százat is egyszerre a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta valamennyit, hogy ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig, aludtak, mint a fekete föld.

Mit volt, mit tenni, a király kihirdette ország-világnak, hogy annak adja egyik leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát, hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.

Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, amikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában - láthatatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot, így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, felébresztette a kicsi királykisasszonyt is. Hej, megijedtek a leányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézesmázos szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s hát neki is szárnya nőtt egyszeribe. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! Kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény.

Felszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepén, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton, tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyükre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is tarisznyájába tette. Hej, de ahogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges végig!

Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinket:

- Jaj Istenem, miért jöttem el veletek! Valaki itt van az erdőben, s meglátott.

A nénjei nagyot kacagtak.

- Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül.

Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat. Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedtségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s továbbrepültek.

Az ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykútból, s a juhászlegény tarisznyájába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt a föld belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedtségen, s továbbrepültek.

Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek aranyvesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeribe felpattant, a leányok be az ajtón, a juhászlegény is utánuk.

Hej-haj ! Hát olyan szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jön a leányok elé tizenkét úrfi csillogó-villogó gyúnyában, kedvesen, édesen, pisolyogva, mosolyogva, mézes-mázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp, hopp! táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél, repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupa selyempapucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult más helyébe, van, aki fizesse!

Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán mind a papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss, szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.

No, következik a reggel, s a juhászlegény felmegy a királyhoz.

- Hát fiam, tudsz-e valamit?

- Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.

- Mondjad, fiam, mondjad.

A juhászlegény tövéről hegyére elmondott mindent, akkor aztán a király behivatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.

Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjába a réz, az ezüst és az aranypoharakat, elő a réz, ezüst és aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta. Mit volt, mit nem tenni, megadták magukat a leányok.

Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is. Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az, hét puszta faluban nem akadott párja.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Hopp, Juliska, hopp, Mariska.
Hej, gyere vélem, egy pár táncra!

Fogd a kontyod, hogy ne lógjon,
hej, hogy a hajtűd ki ne hulljon!

Így kell járni, úgy kell járni,
Sári, Kati tudja, hogy kell járni.

Fordulj, balra, csosszantóra,
járd meg a táncot régi módra!
 

Ez elment vadászni, (hüvelykujj)
ez meglőtte. (mutatóujj)
ez hazavitte, (középső ujj)
ez megsütötte, (gyűrűs ujj)
ez az iciri-piciri mind megette. (kisujj)
 

Kerekecske dombocska (tenyerébe ujjunkkal köröket rajzolunk)

Itt szalad a nyulacska. (ujjunkkal a kezét végig csókoljuk a hónaljáig)

Sűrű erdő (hajat simogatjuk)
kopasz mező (homlokot)
két pillangó (szemeket)
egy szörtyögő. (orrot)
Egy tátogó (száj következik)
itt lemegy, (torkot csiklandozzuk)
itt megáll, (pocakot)
itt a kulacs, itt igyál!