Volt a világon egy király, annak három lánya. Kiküldte egyszer az erdőbe földiepret szedni. Megmondta nekik: aki leghamarabb teli szedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát.

A legkisebb lány volt amúgy is legszorgalmasabb, hamar teliszedte a kosarát. A két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték az időt. Amikor észrevették, hogy húguk nyerte meg a versenyt, elöntötte őket a rossz irigység. Azt mondja a legöregebb halkan a középsőnek:

- Mit szól majd apánk, ha látja, hogy ilyen keveset szedtünk? A húgunk meg teliszedte a kosarát! Majd megkérdezi: mit csináltunk? Mit felelünk? Hogy ki ne kapjunk, üssük agyon inkább a húgunkat. Otthon azt mondjuk: elveszett az erdőben! Kerestük sokáig, azért is nem tudtuk teliszedni a kosarunkat, azért jöttünk ilyen későn haza.

A középső lány nem akart beleegyezni, de a legöregebb végül mégis csak agyonütötte a szegény legkisebbet. Azután elásta. Otthon az apjuknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, azért is nem szedhettek a nagy kereséstől elég epret, rájuk esteledett, alig tudtak ők is hazajönni!

A király igen nagyon sajnálta a kislányát, bánatosan megsiratta, ő volt a legjobb a lányai közt.

A szegény legkisebbik királylányból pedig ott künn az erdőben jávorfácska nőtt.

Tavasszal juhász legeltetett azon a tájon. Amint egyszer a jávorfácska felé ment, gondolt egyet, levágott róla egy ágat, és furulyát csinált belőle. Mindjárt meg is próbálta, belefújt. De a furulya mindig csak ezt szólta:

Fújjad, fújjad, juhászlegény!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furujácska.

Arra ment egyszer maga a király is, hallgatta, hogy mit mond a furulya. Mindig a kislányára gondolt. Most az jutott eszébe, milyen rejtelmesen tűnt is el az ő kislánya az erdőben. Megkérdezte a juhászt, hol vette a furulyát.

Felelte a juhász:

- Itt vágtam az erdőben.

Gondolt egyet a király:

- Add csak ide azt a furulyát.

A juhász odaadta a furulyát. A király a szájához vette, belefújt. S a furulya most ezt szólta:

Fújjad, fújjad, királyatyám!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.

Megvette a király azon nyomban a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odaadta a feleségének, hogy fújja meg az is. Mikor a királyné fújta, ezt mondta a furulya:

Fújjad, fújjad, királyanyám!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.

Hallgatják mindketten, hogy mit mond a furulya. A királyné már régóta abban a hitben volt, hogy többet tudnak a lányai a kis húguk elvesztéséről, mint amennyit mondanak. Behívatja hát őket. Ahogy belépnek, a királyné odaadja a kisebbik lányának, hogy fújja meg a furulyát. A furulya azon nyomban elkezdi:

Fújjad, fújjad, rossz nénécském!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.

- Most fújd meg te - mondta a királyné a legöregebbik lányának. De bizony az már nem akarta. De nem térhetett ki. Kezébe nyomták a furulyát, meg kellett fújnia. Alighogy megfújta, a furulya máris elkezdte:

Fújjad, fújjad, én gyilkosom!
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.

A gonosz testvér kiejtette kezéből a furulyát. Aztán térdre csuklott, úgy szánta bánta bűnét, s rimánkodott kegyelemért.

De a király rögtön kiparancsolta a házából, a fővárosból, az egész országból azzal, hogyha visszatér, a fejét veszik.

Az erdőben nőtt jávorfácskát pedig nagy gonddal kiásatta, és az ablaka alá ültette.
 

Beérett már a kökény 

Szedjük tete a kötényt.

A héja már fekete,

Mókus is gyűjt télire.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdőre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelődik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:

- Te kisgyerek Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

- Nem adok bizony én, mert lerántasz.

- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!

Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot, és elaludt ott helyben.

Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.

Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán. Szisszent egyet-kettőt, aztán azt mondja:

- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!

Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint:

- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!

Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja hát harmadszor is:

- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek!

Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé.

Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének:

- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd fel jól!

No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá.

Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt bele a medvének.

- No, még így sohasem jártam! - mondja.

Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe.

Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában.

Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá.

Azt mondja a kisgyereknek:

- Te, kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

- Nem adok bizony én, mert lerántasz!

- Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál!

A kisgyerek szakított hát, és lehajította.

- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve -, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé.

A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek.

Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.

Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütőlapátot, és azt mondta a kisgyereknek:

- No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!

A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott.

- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!

- Ó, kedves nénikém - mondja neki a gyerek - nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!

Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében meg kapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.

Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tűvé-heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.

- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?

- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.

A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.
 

Október, november, december

Fázik benne az ember. 

 Esik az eső, csepereg,

Sárga levél lepereg.

Esik az eső, csepereg,

A kiseégr kesereg.

Esik az eső, csepereg,

Megáznak a gyerekek.

Esik az eső, csepereg, 

Táncolnak az egerek.

Esik az eső, u-ju-juj,

Méghozzá a szél is fúj.

Év múlik, évet ér,

Egymást hajtja négy testvér. 

Kár, kár, kár,

Hogy elmúlik a nyár.

Kelep, kelep gólyamadár,

Itt van az ősz, elmúlt a nyár. 

Gólya, gólya, kelep, kelep,

Nagy útra megy, isten veled.

Isten veled fiúk, lányok,

Kikeletkor visszaszállok. 

Lopják az úr szőlejét,

Várom a kerülőjét.

Ha itt ér, szaladok,

Ha nem ér, maradok! 

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik lányka volt, a kisebbik pedig fiúcska.

A lányka táltos volt, csodahatalommal született anélkül, hogy tudott volna róla.

Mikor a gyermekek megnőttek, elmentek, mivel szegények voltak, kéregetni az utcára. Bevetemedtek egy özvegyasszonyhoz. Azt mondja az a lánykának:

- Lányka, mondd meg édesapádnak, hogy ha elvesz, akkor titeket tejbe-vajba fürösztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A lányocska és a fiúcska mondják az édesapjuknak:

- Édesapó, azt mondja az özvegyasszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor minket tejbe-vajba füröszt.

Avval azt mondta az édesapa a lánykának:

- No, lányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.

El is ment másnap, feleségül vette. Az asszony két hétig tejben-vajban fürösztötte a lánykát és a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

- Hogyha a gyermekeidet el nem pusztítod, akkor elmegyek innen.

A szegény ember mit csináljon, befogta a két tehénkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott kalibát csinált, a kalibába behelyezte őket, s azt mondta a lánynak:

- No, lányom, mikor visszatérek, akkor hazaviszlek. Megyek, hogy rakjak egy szekér fát.

A lányka táltos volt, tudta, hogy mit akar az apja vele. Az apja pedig levette a szekérről a fejszét, megrakta a szekerét, és elindult hazafelé. S amint ment hazafelé, a fejsze fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hadd gondolják azt a lánykáék, hogy csak a fát készíti a szekérre. Hanem elment haza, otthagyta a gyermekeket az erdőben, a kalibában.

A lánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári napon kiment az erdőbe a lányka, hát az erdő közepén volt egy szép kaszálócska. Olyan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egyszer kimegy a királyfiú az erdőbe vadászni. Amint vadászgat az a királyfi az erdőben, hát ráakad a kaszálócskára.

A királyfiú meglátta a szép helyet, látta, hogy van ott elég sok széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizony, mikor odamegyen, megijed, hogy milyen szép fiút s lányt lát ott. Nagyon megtetszettek a királyfiúnak.

Azt mondja a királyfiú a lánynak:

- Eljössz hozzám feleségül?

Azt mondja a lány a királyfiúnak:

- Hogy menjek én magához feleségül? Nem hagyhatom itt az öcsémet!

Azzal elővesz egy fésűt, megfésülködik. Olyan két szép virágot fésül ki a fejéből a lány, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

- Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édesanyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jönnek értem, akkor elmegyek én is.

Hazamegy a királyfiú a két szép virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy lánnyal az erdőben, és a lány küldötte neki ezt a virágot hogy tegye pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édesanyjának, hogy holnap ő elveszi a lányt feleségül. S azonnal nem bánta az anyja. Gondolta, jó lesz neki a lány menyének.

De hogy szavam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkányné lánya volt a jegyese. Mikor másnap elmentek a szegény lány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a lányával. Elmentek a szegény lányhoz felteszik a kocsiba a lányt és az öccsét is, és visszatérnek hazafelé. Amikor az erdőszélbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit sem tudott. Elment a kisfiú mellett, s a szegény lányt levette a kocsiból. Levetkőztette, az ő lányának a ruháját feladta a szegény lányra, és a szegény lánynak a két szemét kivette, és - a közelben volt egy nádas - a nádhoz kötötte. A boszorkányné a lányát a királyfiú mellé ültette, a szegény pedig ottmaradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz, és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig összehívták nagy vendégségre a hercegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királykisasszony megfésülködött, nem virágot fésült, hanem tetűt. Gondolta magában: mi baja ennek? Búsult nagyon.

Éppen a nádas mellett volt egy tó. Egy öreg halász odajárt halacskát halászgatni. Történt egyszer, hogy amint ott halászgat, a szegény lány a hajától megkötve eljajdulja magát. Az öreg halász meghallotta a jajdulást. Azt kiáltja vissza:

- Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, akkor felkereslek!

Meghallotta a szegény leány, s még egyszer feljajdult. Odamegy a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához, az ő szegény házába.

Egyszer azt mondja a szegény lány, adjanak neki egy fésűt. S megfésülködik a szegény lány, olyan két szép virágot fésült ki a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nézni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öregembernek:

- Öregapó, vigye el ezt a két szál virágot a városba; adnak a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kend ne adja azért a háromnégy szekér aranyért, hanem mondja azt, hogy: "A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot."

Azzal elindult az öregember a városba. Amint megyen a városba, ígérnek a két szép szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öregember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja:

- A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot.

Erre elért éppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s beszalad, azt mondja a lányának:

- Te, lányom! Urad úgysincs itthon, menj, vedd meg azt a két szál virágot. Mikor hazajön, nagyon örvend annak a két virágnak, azt gondolja, a fejedből fésülted.

Kimegy a királykisasszony, s ígér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öregember nem akarja. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt, s kiütötte a bal szemét. Aki neki szemet ad, annak adja a virágot.

Azzal azt mondja a boszorkányné a lányának:

- Menj, te, lányom, hozd ki a kemence mögül a bal szemét annak a lánynak, akinek az erdőben kivettük a szemét.

Bemegy a boszorkányné leánya, és kihozza a bal szemét annak a lánynak, odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virágot, és elmegy haza. Ahogy haza ér, odaadja a szemet a lánynak. A lány pedig korán reggel felkelt, kiment, harmatcseppel megmosta, s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mint azelőtt.

- No - azt mondja a lány -, most egyik szemem helyrejött, most jókedvem van.

Jókedvében tépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mint a másik, amelyet fejéből fésült. És azt mondta az öregembernek, hogy vigye el azt is a városba. Ígérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a virágot.

No hát ígértek tizenegy-tizenkét szekér aranyat azért a két szál virágért a városban, de az öregember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a királykisasszony, hogy milyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öregembert a királykisasszony, azt mondja neki:

- No, öregember, add nekem a virágot.

Azt mondja az öregember:

- Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.

Azzal beszalad a királykisasszony, s kihozza a jobb szemet a kemence mögül, s odaadja az öregembernek, az öregember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmegy haza, s odaadja a lánynak a szemet. Ahogy odaadja a lánynak, a lány jókor reggel felkel, kimegy, helyreteszi a szemet, harmatcseppel megmosdik, a szemet megmossa, hát hétszerte szebben lát, mint a másikkal. S azt mondja az öregembernek:

- Eddig, nagyapó, nagyanyó, szívesen gondomat viselték, már most gyűjtsék össze minden edényüket, hozzák be a ház közepére, s rakják egy rakásra.

Mikor behordták minden edényüket, akkor azt mondja a lány:

- No, öregapó, ne szégyellje magát, forduljon egyet előttem!

Az öregember nem szégyellte magát, egyet fordult előtte, hát tizenhat éves fiú lett belőle.

Azt mondja az öregasszonynak is:

- No, anyó, ne szégyellje, forduljon kend is egyet!

Az öregasszony is fordult egyet, hát tizennégy esztendős lány lett belőle. Akkor elővett egy fésűt, s azokat az edényeket, amelyeket behordtak a ház közepére, mind telefésülte arannyal. Akkor azt mondja az öregembernek s az öregasszonynak:

- No, nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmegyek.

Azzal elbúcsúzott tőlük, elindult a városba. Amint megy a városba elér a király kapujához a lány. Azt mondja a szakácsné neki:

- Hé, lány, hová mész?

Azt mondja a lány:

- Én elszegődnék, ha valami helyet kapnék.

Bemegy a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy lány van kint a kapunál, és jó volna mosólánynak. Kimegy a királyfiú, s megfogadja a lányt a szakácsnénak segítségére.

Ott ült vagy három hétig. Három hét múlva, egy vasárnap azt mondja a szakácsnénak:

- Szakácsné, legyen olyan szíves, engedje meg, hogy én is csináljak egy palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő is csinált egy palacsintát, azt a gyűrűt pedig, amelyiket a királyfiú az erdőben adott neki, amikor a két szál virágot kapta tőle, betette a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor éppen a királyfiú elébe került. A királyfi, amint ette, hát beleharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű kié. Felkel egyszeriben az asztaltól, s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

- Hej, ki csinálta a palacsintát?

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégis kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát. Odamegy a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta-e a palacsintát. Azt mondja a szolgáló ő nem. Bizony a királyfi egy pofont ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkacagta magát, s jókedvében lépett előtte. Hát a nyoma után két szép szál virág lett, amilyet a királyfi sohasem látott.

Mindjárt megismerte a királyfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal karon fogta, felvitte az asztalhoz, és az asztal mellé ültette. Aztán pedig lekötötte a boszorkánynét és a lányát, és kivallatta őket, hogy hová tették a lánynak az öccsét. A boszorkányné és a lánya berakták a szegény lánynak az öccsét a kőfalba. És a királyfi kivette onnan, őket meg betette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedeskereken hosszú szeggel megverték, s kivitték egy nagy hegyre, onnan leeresztették, mind ízzé-porrá törték. A királyfi a lányt elvette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak máig is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.
 

Aki fázik vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmában,
Nyakig érő csizmában,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára.
Mindjárt megmelegszik
 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király. Építtetett az olyan palotát, hogy még a fala is alabástromból volt. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette, meg nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.

A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.

Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogyha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint!... Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.

Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek pénze van, az mindent megtehet,
Akinek pénze nincs, semmire se mehet!

Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott az eszébe hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám most meg ő piszkolta be!

Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény - mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

- Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?

Feleli bátran most már a katona:

- Az, fölséges uram!

- Akkor meghalsz! - mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.

- Jó - mondta a király. - Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!

Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!

A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?

Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.

Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon - mert nagyon ügyes ember volt - a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden baját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.

Muzsikálgatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.

Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az; s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.

Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.

- No, most már ki kell tudnom, honnan jön és mi ez! - mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a múzsikaszót hallotta.

Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.

De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.

De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.

- Ki vagy? - kiáltott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

- Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.

A király kezet fogott vele.

- Hát mi ér annál is többet? - kérdezte a király.

A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:

- Másodszor az, ha az embert megsegítik!

- És először? - kérdezte a király csodálkozva a furcsa válaszon.

A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:

- Először, ha az embert szívvel megszeretik.

A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.

Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.
 

Volt két mostohatestvér. Az egyiket hívták nagy Kolozsnak, a másikat hívták kis Kolozsnak. Nem egyformán örököltek az apjuk halála után. Az egyik gazdag lett, a másik szegény.

Nagy Kolozsnak lett négy lova, kis Kolozsnak meg csak egy lett. Azzal kellett volna szántania.

Két szomszédos falunak volt ott náluk egy temploma; vagyis az egyik falu népe a másik faluba járt templomba. A templomba igyekvőknek épp kis Kolozs földje mellett kellett elmenniök. Kis Kolozs szégyellte hogy neki az apjuk örökségéből csak egy ló jutott. Kölcsönkérte a bátyja négy lovát. De az csak vasárnapra adta oda. Így kis Kolozs vasárnap szántott, és hogy az emberek ne tudják meg a szegénységét, így biztatta az eke elé fogott lovakat:

- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozsnak fülébe jutott a dolog. Magához hívatta kis Kolozst, és nagy dölyfösen ezt mondta neki:

- Mit hallok?! Ne merd többet azt mondani, hogy Gyí, szép öt lovam Még azt találják hinni, hogy mind az öt a tied. Hanem azt mondd:

Gyí, szép egy lovam! Mert neked csak egy van.

Kis Kolozs hallgatott, de a parancsra mégsem adott, hanem a következő vasárnap megint csak úgy biztatta a lovakat:

- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozs éktelenül megharagudott, mikor ez is a fülébe jutott. Kirohant a mezőre, kikapta kis Kolozs kezéből az ösztökét, s agyonütötte vele kis Kolozsnak azt az egy lovát.

Búsult erősen kis Kolozs, de hát mit tehetett. Gondolta, legalább a nyele maradjon meg a veszett fejszének, s ott helyben megnyúzta a lovát. Otthon megszárította a bőrt, összehajtotta, zsákba tette, fölvetette a vállára, s elballagott vele a másik város felé. Gondolta, csak adnak valami pénzt érte. Mikor odaért a szélső házhoz, épp ráesteledett.

Benézett a ház ablakán, mert abban volt, hogy aznap már úgysem tud mihez kezdeni a városban, meghál tehát itt, ha kap éjjeli szállást. De mit lát, ahogy benéz? Azt, hogy van már ott vendég. Mégpedig a gazda távollétében. A gazda felesége látott vacsorára minden jóval egy deli szál katonát.

Kis Kolozs így nem is szólt be az ablakon, tudta, hogy ő itt már úgysem kap szállást. De mivel mégiscsak tető alatt akarta tölteni az éjszakát, szépen bemászott a kapun, fölkapaszkodott a háztetőre, a háztetőről meg a padláslyukon át beereszkedett a padlásra.

Ahogy elhelyezkedik, hangokat hall. A padlás rosszul volt sározva, a mestergerenda mellett le lehetett látni a szobába. Kis Kolozs lenéz, s töröl egyet a száján. Azt látja, hogy az asztal lent teli van süteménnyel, sült hússal; még egy nagy üveg bor is van rajta.

A vendég épp evéshez készülődött, amikor egyszer csak valaki megzörgeti a kaput, s azt kiabálja be, hogy:

- Asszony, nyisd ki a kaput!

Az asszony megijedt, azt mondja a katonának:

- Az uram! Bújj ebbe a nagy ruhásládába!

A katona gyorsan belebújt a ládába, az asszony meg a bort eltette a sifon háta mögé, a süteményt meg a sült húst pedig berakta a kemencébe. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput.

A gazda behajtott, kifogta a lovakat, bement a szobába. Ahogy ment befelé, föltekint a padlásra, a lyukon át ő is föllát. Látja, hogy egy ember van ott összehúzódva, fölkiált hozzá:

- Ki vagy te ott a padláson?

Kis Kolozs töpreng egy kicsit, de aztán mégis megszólal:

- Én vagyok, egy szegény vándorló!

- Hát gyere le, ide a szobába!

Kis Kolozs szót fogadott, lement szépen a szobába, vitte magával a zsákban a lóbőrt, s leült. Azt mondja akkor az ember az asszonynak:

- Hozzál egy kis vacsorát! Jót főztél-e?

Azt mondja erre az asszony:

- Nem főztem én, nem tudtam, hogy hazajön kend. Hanem van egy kis kenyér, fokhagyma meg vöröshagyma.

Az asszony odavitte a kenyeret meg fokhagymát meg a vöröshagymát az asztalra. A gazda kis Kolozst is meghívta vacsorára. Kis Kolozs nem is uraltatta magát, elfogadta, mert nagyon éhes volt.

Eszik a kenyeret, harapják a hagymát, nyelnek nagy szárazakat. Egyszer csak a gazda ezt kérdezi kis Kolozstól:

- Hát ebben a zsákban mi van?

- Ebben a jövendőmondó és mindentudó szerkezet van - feleli kis Kolozs.

- Miféle mindentudó szerkezet? - kérdi a gazda.

- Afféle - feleli kis Kolozs -, hogy az mindent megmond, ami csak van vagy lesz a világon.

Azt kérdezi erre a gazda:

- És tudna az a szerkezet most is mondani valamit?

- Már mért ne tudna - mondja kis Kolozs, és rögtön megnyomja a zsákot. A nyomásra a zsákban összeszorult a lóbőr, és közben meg nyikordult.

- Máris mondott valamit - mondta kis Kolozs.

- Mit mondott? Én nem értem! - mondta az ember.

Felelt neki nagy fontoskodva kis Kolozs:

- Nem is érti ezt mindenki. Ennek a zsáknak a hangját csak a gazdája érti. Csak annak tesz jelentést.

- És most mit jelentett?

- Most azt jelentette, hogy ebben a kemencében itt sült hús meg sütemény van.

Elcsodálkozik az ember, de aztán csak odaszól az asszonynak:

- Nézd meg, asszony, hátha igaz!

Az asszony szó nélkül kiszaladt, kinyitotta a kemenceajtót, kiszedte a húst meg a süteményt, behozta, odarakta az asztalra. A két éhes ember jóízűen nekilátott. De az ember nem állhatta szó nélkül, azt mondja egy kis idő múlva:

- Nyomja már meg még egyszer, hátha megint jövendöl valamit.

- Az lehetséges - mondta kis Kolozs, és nyomott megint a zsákon. A zsákban a lóbőr megint jót nyikordult.

- No, mit jövendölt? - kérdezi a gazda.

Felel megint ünnepélyesen kis Kolozs:

- Most azt jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött egy jó nagy üveg bor!

Az ember most már kevésbé hitetlenkedett. Jókedvűen szólt oda az asszonynak:

- Eredj, hé! Nézd meg, hátha igaz! Nagyon jólesnék egy kis bor erre a sült húsra meg süteményre.

Az asszony odaugrott a sifon mögé, kihúzott egy nagy üveg bort, odatette az asztalra. Jóízűen iszogattak. A gazdának vidám kedve kerekedett. Nem volt már semmire se szüksége, de azért csak odaszólt kis Kolozsnak:

- Nyomja meg kend megint! Mit jövendöl harmadszor?

Kis Kolozs megnyomta a zsákot, megnyikordult a lóbőr. Kis Kolozs csodálkozó arcot vágott. Kérdi izgatottan az ember:

- Most mit jelentett?

- Most azt jelentette - feleli kis Kolozs -, hogy gonosz van a ruhásládában.

Fölugrott erre a gazda, fölnyitja rögtön a láda tetejét. Beletekint, s a katona csákóját, forgóját, kardját, sarkantyúját megpillantva, csak azt látja hogy valami iszonyú fényes, karmos, szőrös teremtés van benne. Lecsukta hamar a ládát, leszögezte, s hogy ki ne jöjjön az az ördögi valaki, rá is ült. Úgy kérdezte meg kis Kolozst, nem adná el neki azt a mindentudó zsákot.

- Odaadom én, három véka aranyért! - mondta kis Kolozs.

- Jól van, megadom a három véka aranyat - mondta az ember ráadásul ezt a ládát is odaadom! Sőt még azért külön kocsit, lovat kapsz, ha elviszed innen, azzal a gonosszal együtt, aki benne van.

Megalkudtak, lefeküdtek. Reggel, ahogy fölkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat. Aztán az ember befogott. Kocsira tették a nagy ruhásládát a gonosszal együtt. Kis Kolozs vígan hajtott hazafelé, közben jókedvében így dudorászott:

- Belevetem ezt a gonoszt a Tiszába!

Hallgatott eddig a katona a ládában, de most megszólalt ugyancsak:

- Ne vigyél a Tiszába! Adok inkább én is három véka aranyat! Vigyél érte az apám házába!

- Azt se tudom, hol lakik az apád - szólt hátra kis Kolozs. - Nyilván a pokolban.

- Ördögöt a pokolban! - mondta a katona. - Itt lakik a harmadik faluban! Nem vagyok én ördög! Katona vagyok.

Kis Kolozs odahajtott, megtalálta a katona apjának a házát, beállt az udvarba. Ott a katonát kieresztette a ládából, az meg kimérte neki a három véka aranyat. Ezután kis Kolozs hazafelé fordította a kocsirudat és szépen hazakocogott a hat véka arannyal.

Ahogy hazaért, a legnagyobb fiát mindjárt magához szólította:

- Eredj el, fiam, nagy Kolozs bátyádhoz, kérd el a felöntőt. Mérnivalónk van.

A gyerek elszaladt, s mondja gyorsan nagy Kolozsnak:

- Nagy Kolozs bácsi, apám kéreti, adja kölcsön a felöntő sajtárt!

Kérdezi nagy Kolozs:

- Mit akar apád a felöntővel?

Mondja a gyerek:

- Eladta a lóbőrt, egy kocsi aranyat hozott.

Nagy Kolozs maga kereste elő a felöntőt, maga vitte el kis Kolozshoz. Megmérték együtt az aranyat, tizenkét felöntő! Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozst:

- Ezt mind a lóbőrért kaptad?

- Azért kaptam! - mondja kis Kolozs.

Nagy Kolozs hazament, elgondolkozott. Agyonütötte mind a négy lovát, bőrüket szekérre rakta, s elvitte ő is a másik városba, árulni. A kereskedők megígérték a bőr tisztességes árát, de nagy Kolozs nem adta alább, mint kis Kolozs. Azt mondta:

- Darabja hat véka arany!

Az meg, persze, huszonnégy véka aranyat nem kapott a négy lóbőrért. A kereskedők így szóba se álltak vele.

Megmérgesedett iszonyúan nagy Kolozs, hogy így megjáratták. Hazament, elővette a fejszét, indult tüstént, hogy agyonüti majd kis Kolozst. De kis Kolozs élt a gyanúval. Éppen egy boszorkány vénasszony kért tőle szállást, maga helyett fektette az ágyába, ő meg lefeküdt a padra. Jön éjszaka nagy vigyázva a fejszével nagy Kolozs, a sötétben belopózkodott kis Kolozs házába, kitapogatta, hol van kis Kolozs ágya, nekihuzakodott, és - zumm! - agyonütötte a vén boszorkányt, az ördög öreganyját.

Kis Kolozs reggel fölkelt, fölültette a vén boszorkányt a kocsiba, hátul az ülésbe, befogott, és elhajtott vele a másik városba. De mielőtt odaért volna, megállt egy kocsma előtt, mert szomjazott. Bement a kocsmába, kért a kocsmárostól egy ital bort. A kocsmáros adott neki. Azt mondta ekkor kis Kolozs:

- Vigyen az ükanyámnak is egy pohárral, de nagyokat kiáltson neki, mert nagyothall.

A kocsmáros kiviszi a pohár bort a vénasszonynak, s nagyot kiált:

- Itt van egy pohár bor: az ükunokája küldte.

De az asszony rá se hallgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros még egyszer odanyújtotta a bort, még egyszer kiáltott. Semmi válasz most sem. A kocsmáros erre úgy megharagudott, hogy odavágta a poharat az asszony fejéhez. Az öregasszony eldűlt az ülésben.

Kiugrott ebben a pillanatban kis Kolozs a kocsmából.

- Jaj! Mit csinált az ükanyámmal! Agyonütötte!

A kocsmáros nagyon megrémült, könyörögni kezdett rögtön kis Kolozsnak, hogy ne mondja el senkinek a tettet, ad inkább neki három véka aranyat!

Kis Kolozs gondolkodik egyet, s azt mondja:

- Nem bánom, de az ükanyámat temettesse el, hogy senki meg ne tudja a dolgot.

Azt mondja erre a kocsmáros:

- Van nekem jó nagy kertem, majd eltemetem én oda, csak maga se szóljon senkinek.

A kocsmáros ezután rögtön kimérte a három véka aranyat. Kis Kolozs fordította vissza a kocsirudat, az aranyat szépen hazavitte. És küldte a fiát ismét nagy Kolozshoz:

- Hozd el a felöntőt!

A gyermek vidáman elszaladt, mondja még vidámabban nagy Kolozsnak:

- Nagy Kolozs bácsi, édesapám kéreti, adja kölcsön a felöntőt!

- Mit akar apád azzal a felöntővel? - kérdezi nagy Kolozs.

- Eladott egy öregasszonyt a másik városban, hozott sok aranyat azt akarjuk megmérni.

Nagy Kolozs maga kapta föl a felöntőt, maga szaladt oda kis Kolozshoz. Együtt mérték meg az aranyat, hat felöntő lett.

Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozstól is:

- Hol vetted azt az aranyat?

Feleli erre kis Kolozs:

- A múlt éjjel agyonütöttél te nálunk egy vénasszonyt, az ükanyámat azt vittem el a másik városba, azért kaptam.

- Hát veszik ott a holt asszonyt? - kérdezi nagy Kolozs.

- Hogyne vennék - feleli kis Kolozs -, még kérdezték is többen hogy van-e még több.

Ennél sem kellett egyéb a lelketlen nagy Kolozsnak, hazaszaladt, fejbe vágta az öreganyját, beletette egy talicskába, áttolta egy másik városba s kezdi teli torokkal kínálni:

- Holtasszonyt vegyenek! Holtasszonyt vegyenek!

A rendőrök persze mindjárt közrekapták s kérdik:

- Micsoda holtasszony ez?

- Fejbevágtam az öreganyámat - feleli büszkén nagy Kolozs -, az hoztam árulni.

A rendőrök összenéztek, megkötözték nagy Kolozst, bevetették egy sötét dutyiba, szerencsére az öregasszonyt megmentették.

Rettenetes bosszút esküdött nagy Kolozs. Mikor nagy sokára kiszabadult s hazament, fölvett nyomban egy erős zsákot, s indult kis Kolozshoz hogy bosszúját megállja. Ahogy meglátta kis Kolozst, elkapta, beletette a nagy zsákba, aztán zsákostul fölvette a vállára, s vitte, hogy majd beleveti a Tiszába.

Ahogy a templom előtt haladt, a templomban éppen akkor miséztek. Gondolt egyet nagy Kolozs. Kis Kolozst letette a földre, ő maga meg bement, hogy ha már ilyen bűnt követ el, mond egypár imát a saját lelkéért.

Közben odakint a zsákban kis Kolozs meg kiabálni kezdett:

- Jajjaj, visznek a mennyországba! Jajjaj, visznek a mennyországba!

Arra hajtott éppen egy öreg ősz ember egy falka marhát, hallja, hogy mit kiabál valaki ebben a zsákban, odament a zsákhoz, s azt mondja:

- Bár engem vinnének már, öcsém! Örömest odaadnám érte ezt a falka marhát!

Megszólal a zsák, azazhogy kis Kolozs a zsákban:

- Cseréljünk! Oldja ki kend a zsák száját, üljön helyettem a zsákba, én meg majd bekötöm!

Az öreg ősz ember kioldta a zsákot, kis Kolozs kijött. Az öreg beleállt a zsákba, kis Kolozs meg bekötötte, s azt mondta neki:

- Akármit beszélnek, maga csak ne szóljon!

Kis Kolozs ezzel a marhák mögé került, elhajtotta. Az öreg hallgatott. Nagy Kolozs végül elvégezte az imádságát a saját lelki üdvösségéért, kijött a templomból. Nekihajolt, fölvette a zsákot a vállára, vitte a Tisza felé.

Mikor odaért, azt mondja:

- No, átkozott kis Kolozs! Végzünk végre egymással, nem csapsz be többet!

Azzal gurította le a zsákot a parton, a víz felé! A zsák megakadt egy fűzfacsonkban. Az öregembernek semmi baja se lett. De nagy Kolozs azt már nem látta, igyekezett hazafelé.

Amint kiér az országútra, majd földbe gyökerezik a lába attól, amit lát. Azt látja, hogy kis Kolozs egy nagy falka marhát hajt csöndesen, ugyancsak haza, a falujuk felé.

Nyelt egyet nagy Kolozs, és azt mondja kis Kolozsnak:

- Hol vetted, te kis Kolozs, mondd meg már, hol szerezted ezt a falka marhát?

Feleli erre nyugodtan kis Kolozs:

- Hol vettem volna? A Tisza fenekén, az alvilágon!

Csak meglepte megint nagy Kolozst a szerezhetnék:

- Van-e még ott?

Válaszol erre megint csak kis Kolozs:

- Hogyne volna! Hiszen én a rosszat, az utolját hajtottam el. Vannak ott még ennél is szebbnél szebbek.

Azt mondja erre nagy Kolozs:

- Egyre kérlek, öcsém. Tégy a zsákba, vigy oda, hajíts bele a vízbe! És segíts majd a marháimat terelni, mert én a javát hozom!

Feleli erre kis Kolozs:

- Hogy a vállamon odavigyelek, olyan jó bolond már nem vagyok, de odavezetni odavezetlek; az már a te dolgod, hogy ott mit csinálsz.

Azt mondja a végtelen kapzsiságában nagy Kolozs:

- Köszönöm! Gyerünk! Tudom én, mit csinálok!

S megindult, olyan sietve, hogy kis Kolozs alig tudott nyomán haladni. És ahogy a Tisza partjára ért - zsupsz! - bele a vízbe.

Így szabadult meg kis Kolozs végre nagy Kolozstól. Így élt aztán kis Kolozs boldogan a maga szerzeményében, a maga jó esze szerint.
 

Élt egyszer az erdőben egy medve meg egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek külön-külön már egy ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé.

Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal.

Azt mondja a medve:

- Jó reggelt, farkas koma!

Válaszol a farkas:

- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.

Mire a medve:

- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?

Azt mondja a farkas:

- Ne is kérdezd! Baj?! Volt is, maradt is belőle.

Erre a medve:

- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.

Sóhajt a farkas:

- Az is baj, de más is.

A medve csak most nézi meg a farkast:

Azt mondja:

- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?

Legyint a farkas:

- Atyámfiával? Az emberrel!

Mosolyog a medve:

- Csak az emberrel?

Elámul ezen a farkas:

- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!

Gyanút fog a medve:

- Hát hogy s mint történt?

Szétnéz a farkas:

- Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig.

Hitetlenkedik a medve:

- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!

Mire a farkas:

- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!

Kihúzza magát büszkén a medve:

- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt.

Azt mondja lesajnálón a farkas:

- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!

- Én tudom! - mondja önhitten a medve. - Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!

- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.

Fölfortyan a medve:

- Fogadjunk!

Nyújtja lábát a farkas:

- Fogadjunk! De mibe?

- Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve.

Ebben maradtak.

Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni.

Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek.

Kérdezi a medve:

- Ez az ember?

Mondja a farkas:

- Ez még nem. Ez csak lesz.

Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus.

Kérdezi a medve a farkastól:

- Hát ez ember?

Feleli oktatón a farkas:

- Ez csak volt!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske.

Kérdezi a medve:

- De ez csak ember már?

Feleli mindentudóan a farkas:

- Ez csak társa az embernek!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.

Kérdezi a medve:

- Hát ez már ember?

Feleli suttogva neki a farkas:

- Ez már az!

De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott.

A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába.

Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és - uzsgyi! - nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe.

Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas.

Azt mondja a farkas:

- No, medve koma, megkapom-e a nyulat?

Feleli neki kedvetlenül a medve:

- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!

Mire a farkas:

- Hát hogy s mint történt, medve koma?

Mondja megokosodva a medve:

- Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltve, de ő - hát ő már messziről rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!
 

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, de még az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény özvegyasszony, és annak egyetlen fia, úgy hívták, hogy János. Szegények voltak, mint a templom egere. Alig volt szűkösen, napról napra, miből éldegéljenek. Szerencsére a fiúnak a keresztanyja egy kissé megélhetősebb volt. A fiú el-ellátogatott hozzá, csak úgy időtöltésből is.

Egy szép tavaszi napon, mikor már mezítláb is előgyeleghetett a keresztanyjához, nagy örömére a fiú egy kocát látott a keresztanyja udvarán, hét gyönyörű malaccal. A kis János űzőbe vette a malackákat, nagyon szerette volna megfogni őket. A keresztanyja nevetve mondta:

- No, fiam, amelyiket megfogod, azt neked is adom! Neveld fel, s tartsd meg a te szerencsédre.

Ügyeskedett erre ugyancsak a János. Végre is fogott egyet. Hazavitte a kis malacot azon nyomban.

Telt-múlt az idő, a malac nőtt, a másik tavaszra már szép nagy volt. Egy szép napon Jancsi észrevette, hogy Penzsi - így hívták a malacot - mindig el-eltűnik egy időre. Megy Jancsi, hogy megkeresse a jószágát, s hát a szemétdomb megett Penzsi öt kis malacot szoptatott. Szalad a gyerek tüstént az anyjához, s mondja:

- Édesanyám, jöjjön csak! Penzsi megmalacozott az éjszaka!

Örvendett ennek az édesanyja is ugyancsak. El is küldte attól fogva mindennap Jánoskát a malacokkal, hogy legeltesse őket ott, ahol jobb füvet s egy kis papsajtot talál, a réten meg a patak partján.

Egyszer a kisfiú a falu végén a temető alá, szép lapályra terelte a malacokat. Édesanyja két ropogós málépogácsát tett a tarisznyájába, hogy estig ne kelljen hazamennie. Délben elővette Jánoska a pogácsát, jóízűen rágcsálta. A malacok is köréje gyűltek, s Jancsi még nekik is adott a keziből. Olyan jóízűen falatoztak így együtt, hogy Jancsi észre se vette hogy a háta megett egy szép kisasszony már régóta bámulja. Végül is az szólította Jancsit:

- Te, fiú, nem adnád nekem az egyik malacot?

János gondolkozott egy darabig, aztán így felelt a szép kisasszonynak aki gyönyörű szép, bokáig érő ruhát viselt, igen büszkén:

- Nem bánom, odaadom, ha a kisasszony megmutatja nekem a meztelen lábait térdig.

- Ó, te, te, még mit nem gondolsz?

De aztán hirtelen csak felhúzta a ruháját, s megmutatta térdig a meztelen lábát.

Megy haza este a kisfiú. Az anyja, ahogy észrevette, már messziről szaladt neki nagy mérgesen s fenyegetődzve:

- Ó, te hóhérinas, hát egy malacot hol hagytál?

- Édesanyám, lelkem, ne verjen meg, mert elvitte a farkas - válaszolt János.

- Hát te csak így vigyázol reájuk? Nappal alszol! Ne merj a szemen elé kerülni, ha holnap mind az egészet haza nem hozod!

Másnap ismét kimegy Jánoska a legelőre. Déltájban, amikor enni akar megint odamegy az a bokáig ruhás szép lányka hozzá. Megszólítja megint Jánost:

- Te, fiú, nem adsz nekem még egy malacot? Úgy unatkozik a másik egyedül!

János előbb dehogyis akart adni, de a szépruhás kisasszony olyan gyönyörűen nézett a szemébe, hogy János nem tudott ellentmondani.

Azt felelte nagy merészen:

- Odaadom, ha a kisasszony derékig megmutatja magát nekem!

- Ó, te, te, még mit nem! - mondta az büszkén, de aztán egyszerre csak fordult egyet a sarka körül, olyat, hogy ruhája csak úgy úszott a levegőben, egy percig ott forgott János előtt, s már vitte is a kis malacot.

Aznap este János édesanyja már a kapuban várta nagy kíváncsian fiát. Mikor meglátta, hogy megint hiányzik egy malac, rákezdte:

- Mi az, te égetnivaló tekergő, már megint elherdáltál egy malacot?

S avval - supp! - egy nagy bottal nekiesett a fiának.

- Ha holnap is hiányzik, kirázlak a bőrödből, s világgá kergetlek, te anyád szégyene, te!

Másnap megint kimegy legeltetni Jánoska. Most már titokban remélte is, hátha megint eljön az a szépséges lány, hogy visszakérhesse tőle a malacait.

Ahogy a delet elharangozták, a hosszúruhás lány ott is termett, s megint csak azt mondja:

- János lelkem, nem adnál nekem még egy malackát?

Jánosnak eszébe jutott az anyja fenyegetése, de olyan szépen kérte az a ragyogó szemű lány, olyan szépen tudott nézni, hogy Jánoskának nem volt szíve megtagadni. Azt mondta a lánynak:

- Nem bánom, odaadom a harmadik malacot is, ha a kisasszony megmutatja magát, úgy, ahogy lett, nyakig.

- Ó, te, te, még csak az hiányzik! - mondta büszkén először a kisasszony, de aztán hirtelen megint csak megfordult a sarkán, de most oly sebesen, hogy a ruhája a nyakánál úszott a levegőben. Úgy fordult egyet János előtt. Hát a fiú azt látta, hogy a lánynak a hátán egy fényes nap, keblén meg hold és csillag ragyog. Csudálkozott rajta erősen, s meg is kérdezte, hogy miféle jegyek azok a hátán, de a királykisasszony csak annyit mondott, hogy ne szóljon róla senkinek, s azzal már el is tűnt Jancsi szeme elől a malacaival együtt.

János nem is mert az anyja szeme elé kerülni, tudta, mi vár rá otthon! Elment a keresztanyjához. Az befogadta, mert János ügyes fiú volt. Mindenfélében segített neki a ház körül.

Telt-múlt az idő. János ügyes, szép szál legénnyé serdült. Járogatott a mezőre szántani, hozott fát az erdőről. Épp házasuló korba jutott mikor egyszer csak különös nagy hír járta a népek közt. Országszerte dobolták, még a templomban is kihirdették, hogy a király férjhez akarja adni a lányát. Aki meg tudja mondani, hogy milyen jegyek vannak a királylány testén, a király ahhoz tüstént hozzá adja feleségül. De annak, aki nem találja el, mi van a királykisasszony testén: annak karóra kerül a feje.

Az egész országból, de még a szomszédos országokból is jöttek királyok, királyfiak is seregestül - mert gyönyörűséges volt a királylány De hogy mi a jel a királylány testén, azt a titkot semmiképp sem tudták meg, mert a királylányon kívül arról csak a néma dajkája tudott, aki a lányt kicsi korában fürösztgette. Egyik kérő mondott egyet, másik kérő mást, de senki se találta el az igazat, annál inkább a karót: mert azoknak mind karóba került a fejük.

Meghallja Jancsi is a hirdetést. Már maga sem tudta, miért, de mintha emlékeznék valamire! Elhatározta, hogy ő is megpróbálja szerencséjét a királykisasszonynál. Hazamegy, mondja is a keresztanyjának:

- No, lelkem, keresztanyám, én már nem pusztítom tovább az áldott kenyeret, hanem süssön nekem egy nagy lepényt, mert elmegyek szerencsét próbálni a királykisasszonyhoz!

A keresztanyja eleget kérlelte, hogy így meg úgy, hányan elpusztultak már, de mindhiába: János csak hajtogatta, hogy megy s megy... Mit volt mit tenni, a keresztanyja betarisznyált neki, s nagy sírás közben útnak engedte. A jó keresztanya még egy lovat is adott az útra, igaz, hogy egy kicsit sovány gebe volt szegény, de János nagyon örvendett annak is. Indultában mindjárt föl is ült rá.

Estére kelve egy erdőbe ért. Már messziről tűzvilágot látott. Arrafelé tartott. Ahogy odaér, hát a tűz mellett két gyönyörű vitéz heverészett arany- s ezüstmentében. Mellettük legelt két gyönyörű paripájuk. Jancsi illedelmesen köszöntötte őket:

- Szerencsés jó estét adjon isten!

- Adjon isten neked is, öcsém! - köszöntek az úrfiak. - Hát te mi járatban vagy?

- Én biz szerencsét próbálnék a királykisasszonynál. Hát az úrfiak mi járatban vannak?

Az úrfiak majd megfulladtak a kacagástól:

- Hát biza mi is oda igyekeznénk, ha meg nem előznél bennünket... De azért csak gyere velünk. Széles az út, elférünk rajta - s azzal az úrfiak meghívták a fiút, hogy üljön le közéjük.

Reggel felé járt már az idő, a tűz alvóban volt. Mondták az úrfiak a szegény legénynek:

- Menj, s szedj össze valami száraz gallyat, hogy tegyünk a tűzre.

Jancsi ment is szívesen. Volt neki egy kopott gubája. Azt a tűznél hagyta, hogy ne cipelje magával, de alig lépett el a tűztől, a dölyfös úri daliák a rossz gubát a tűzbe dobták. Megy vissza Jancsi a gallyal, keresi a gubát, nem találja. Kérdezi hát az úrfikat, de azok ráadásul még össze is szidják:

- Fene a hátad megegye, annyi időt odajártál, nem volt közben mást mit a tűzre tenni!

Nem szólt János semmit. Egy idő múlva ő mondja az úrfiaknak:

- Menjenek most az úrfiak tűzrevalóért, mert már fogyatékán van a fánk.

Az úrfiak is persze otthagyták gyönyörű mentéjüket, hogy ne mocskolják a gallyszedés közben. Gondolták, fa van elég, Jancsi nem mondhatja, hogy tűzre kellett tennie azokat is.

Mire az úrfiak visszajöttek, a szép menték sehol sem voltak. Kérdezték rögtön:

- Hol vannak a gyönyörű mentéink?

Jancsi nagy ravaszul azt felelte:

- Láttam valami nagy felhőket közeledni. Féltem, hogy eső lesz, az eső kioltja a tüzet, s ezért beborítottam a mentékkel a parazsat. Bolond menték, nem elégtek?

Az úrfiak nem szólhattak egy szót sem, mert ők kezdték a csúfolkodást.

De azért magukban azt gondolták: várj csak, nagy okos, mert még máma visszatréfálunk téged!

Úgy is lett. Jancsi a nagy úttól már erősen álmos volt El is aludt ott mindjárt, azon ültében. Csak ezt várták az úrfiak! Mindjárt kieszelték, hogyan tegyenek kárt a szegény legénynek. Megfogták rossz gebéjét, erővel bevonszolták egy nagy pocsolya közepibe, s otthagyták. Szegény ló már derékig süppedt, nem tudott kivánszorogni.

Fölébred Jancsi. Megy megkeresni a lovát. Észreveszi szegényt a nagy pocsolya közepin. Megy hozzá, s kihúzza nagy kínnal-bajjal a pocsolyából, megmossa szépen az erdő szélén egy patak vizében. Aztán fogja az úrfiak lovait, megköti őket egy fához mind a kettőt, s bicsakjával levágja farkukról a szőrt, nyakukról a sörényt, s úgy megcsúfítva bocsátja szabadon őket.

Felébrednek az úrfiak. A méreg majd megöli őket, hogy a megkopasztott lovakat látják. Ezeken ugyan nem lovagolhatnak valamirevaló városban. Nekiesnek Jánosnak:

- Az anyád nemjóját, te nyomorult! Mit csináltál a drága lovunkkal?

János nagy ártatlanul feleli:

- Hát én ugyan semmit, csak elcsudálkoztam, mikor láttam, hogy az én szegény gebém betévedt a pocsolyába. Ezek a paripák meg úgy megsajnálták, hogy nagy gyorsan kihúzták, megmosták, és még meg is törölték szegényt a saját levágott sörényükben és farkukban.

A dölyfös úrfiaknak egy szavuk sem lehetett, mert hisz ők kezdték a csúfságot.

Ezalatt megvirradt. El is indultak mind a hárman, s még aznap estére elérték a királyi palotát. Bementek rögtön a királyhoz, s jelentették, hogy a királylány kezére pályáznak.

- Jól van, fiúk - mondta a király -, de jól vigyázzatok, mert ha nem találjátok el, mi látható a lányom testén, karó a béretek!

- Tudjuk, felség!

Elöl megy az egyik dalia. Kérdi tőle a király:

- No, mi a lányom jegye?

- Szőlőlevél látszik a bal karján! - feleli a dalia. - Megálmodtam!

- Vigyétek a szemem elől! - kiáltja mérgesen a király. - Rosszul álmodtad! Jöjjön a következő!

S Jánosra mutat.

János előlép s mondja:

- A felséges királykisasszonynak a hátán tündöklő nap van, elöl meg egy hold s két fényes csillag!

- Ez az igaz! Eltaláltad! Tiéd lesz a lányom keze! - mondja a király. Közben azonban előlép a másik dalia, s azt kiabálja:

- Én is épp ezt akartam mondani! Én is azt tudtam!

Nos, mit tegyen a király?

Nehéz a válasz. Azt mondta hát végül mind a két legénynek, hogy menjenek be ma este mindketten a királylány szobájába. Válasszon köztük maga a lány!

Úgy is tettek a legények. A királylány már alig várta, hogy Jancsit láthassa. Mert ő is megismerte rögtön. Ahogy a lámpa elaludt, a sötétben mindjárt egymás mellé ültek. "Szentem, lelkem, édes galambom!" - mondta Jánosnak a királylány, s boldogan átölelte.

A dalia hallgatta.

Jánosnak volt a zsebében egy kis tészta, egy kis méz és pár darab füge. Megkínálta vele a királylányt. Elkezdtek boldogan csemegélni. Kérdi irigyen az úrfi, hogy mit esznek. Jancsi azt feleli:

- Mit? Az egyik fülemet esszük! Nesze neked is egy darab - s azzal átnyújtott a sötétben egy darab piskótát.

Az úrfi azt gondolta, neki is így kell tenni, hogy megszerettesse magát, hogy legyőzze Jancsit. Az ő füle még jobban fog ízleni a királylánynak: úrfi füle! Fogta a kését, belevágott a fülébe, fölszisszent, s abbahagyta a nyiszálást.

De azok ketten ismét nagyon kedvükre ettek valamit.

Az úrfi megkérdezte, most már haragosan:

- Mit esztek ismét?

Felelte Jancsi:

- Mit? Levágtam az orromból, olyan jó! Nesze neked is egy kicsi - s avval átnyújt egy fügét az úrfinak.

Hát ez jó, csakugyan, gondolja az úrfi, ahogy megette, amit kapott. Itt az idő, hogy ő is megkínálja őket, vág ő is az orrából! Az úrfiorr csak jobb, mint a paraszti!

Fogja a kését; s azt mondja:

- Várjatok, kóstoljátok meg az enyémet is!

Azzal belevág az orrába. De megint csak fölszisszen, megint csak abbahagyja. Végre is elaludt mérgében.

Reggel megy a király, hogy lássa, kit választott a lánya. Jancsit találja a királykisasszonnyal boldogan összebújva, a hercegúrfi pedig véres orral és füllel egy sarokban kucorog. Így hát Jancsit eskette össze a királykisasszonnyal. Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak!
 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.

Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak:

- Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét, megfelezném veletek a birodalmamat.

Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra.

Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment ő is az orra után.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre ők, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.

- Adjon isten jó reggelt, öreganyám! - köszönt a királyfi.

- Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy?

Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öregasszony:

- Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani.

Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.

- Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj!

A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár.

Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. Beköszön a királyfi:

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Adjon isten, kedves fiam! - mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. - Hát mi járatban vagy?

Elmondta a királyfi töviről hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak a vizéből akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:

- Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat.

Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközővel együtt. A királyfi pedig elindult.

Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.

Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, első dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott.

Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon.

Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.

No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdőn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyőkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni.

Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval.

Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak.

Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyőkével, kapták magukat, elvették tőle. Őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészről ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé.

Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.

Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.

Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota előtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja:

- Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt.

A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van.

Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra.

Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:

- Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize!

Az meg se tudott mukkanni.

- Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani!

Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.

Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:

- Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened!

Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:

- Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól.

A király kapva kapott rajta:

- Eredj, no! De okosan beszélj!

Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé.

Kérdezi tőle is Tündérszép Ilona:

- Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize?

- Balról a fiatalság, jobbról a halál vize - feleli a kocsisnak öltözött királyfi.

- Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. - Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?

- A fejedből kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt.

Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtől Tündérszép Ilona:

- Hát én ki vagyok?

- Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyőkét.

- No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól.

Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
 

Kicsi kövér Hüvelykapó,
Mellette van mutató,
Langaléta hosszú bátyja,
Meg a kisebb fiacskája,
Pöttöm Jancsi itt a végén
Kicsi babám kezecskéjén.
 

Volt egyszer egy özvegyasszonynak egy fia. Jánosnak hívták. Felnőtt már tizennyolc esztendős koráig, de semmit sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő fiával, amikor még egy szikrát sem akart egyik helyről a másikra tenni, hanem csak beült a sutba, és őrölgette a hamut.

Mikor húszéves lett, a szomszédban házat építettek. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja János az anyjának:

- Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?

- Házat építenek, fiam. Mindenki dolgozik; csak te nem akarsz!

- Elmegyek én is - azt mondja -, segítek!

Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak. Húzták ide is, tova is, de nem bírták.

- Álljatok félre onnan, semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!

- Menj el, hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!

- Bizony, ti nem érdemlitek meg az ételt!

Avval fogja János a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki aztán becsülete: mindenhová elhívták napszámba. Abból, amit keresett, megéltek becsületesen ketten az anyjával.

A falu bírája fösvény ember volt. Azt mondja Jánosnak:

- Szegődj hozzám, János. Eltartalak esztendeig; édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjat és bocskort vághat a másik.

- Nem bánom, bíró úr, legyen úgy!

Volt egy nagy darab csalitos füzese, és volt egy csomó juha a bírónak.

- No, János, egyéb dolgod nincs, kihajtod a juhokat, és a cserjét mind kiszeded őszig!

Kihajtja János első nap a juhokat. Nézi a tarisznyáját, hát nincs benne semmi étel. Ő bizony nekilátott, két juhot megfogott, a legszebbeket. Megnyúzta, tüzet csinált, megsütötte és megette őket.

- No, János, vágtál-e ki sokat? - kérdi este a bíró.

- Igen én, kettőt, a legszebbeket!

A bíró azt gondolta, a cserjét vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, a tarisznyájába akkor se tettek semmit. Akkor nap is megfogott két juhot, megsütötte és megette. Harmadik napon is csak úgy csinálta. Negyedik nap kiment a bíró maga, hogy lássa, mit dolgozik János. Hát látja, hogy a juhokból hiányzik hat, de cserje semmi sincs kivágva.

- Hát, Jancsi, mit dolgoztál? - kérdi a bíró.

- Amit lát a bíró úr! Csak nem haragszik érte?

Számba vette a bíró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem dolgozik, és a juhokat is mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind kitépte a cserjét, egy szikrát se hagyott.

No, elfogyott a cserje. Másnap elmentek szántani, a bíró úr és János. Délben, amikor az ökrök ettek, meg a bíró úr is, azt mondja János:

- Bíró úr, én egyet perdülnék hazáig. Nekem olyan szokásom van, hogy amikor szántok, perdülnöm is kell.

Megindult János, futott a bíró házáig. Ott volt a kántor a bírónénál. Ahogy meglátja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

- Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van.

Elbújik a kántor, be a kemence mögé. János bemegy, kérdi a bíróné:

- Mi baj van, János?

- Azt mondta a bíró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam be a kemence mögé.

Előbbre ugyanis egy nagy csomó babkarót vittek haza a bíró házához. Kapja magát János, behányta mind a karót a hegyével, ahogyan meg voltak hegyezve. Jól összeszurkálták a kántort. Avval futott vissza János a mezőre. Kérdi a bíró:

- No hát perdültél-fordultál, János?

- Igen, bíró úr, most mehetünk dologra.

Estig szántottak.

Este hazamentek.

Panaszkodik a bíróné, hogy ni, János mit csinált, mikor otthon volt délben. A fuszujkakarót behányta mind a kemence mögé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor is ott volt.

Másnap megint elmentek szántani, délben János megint perdült-fordult. Akkor is elment haza. A kántor megint ott volt. Meglátja a bíróné Jánost.

Mondja a kántornak:

- No, valamerre el kell bújni, mert megint jön János.

Mondja a kántor:

- Egye meg a manó Jánost, mert vagy táltos, vagy bolond. A múltkor is jól összeszurkált, ma vajon mi történik velem?

- Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó mögött van egy kád gyapjú, abba kocorodjon bele.

Bemegyen János, kérdi a bíróné:

- Miféle baj van?

- Azt mondta a bíró, főzzek két üst vizet, és forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.

Úgy is tett János. A bíróné ellenkezett, de nem volt mit tenni, mert János felfőzte a vizet, ráöntötte a gyapjúra, és visszaperdült-fordult a mezőre.

- Kiperegted-forogtad magad, János?

- Ki, bíró úr, immár dolgozhatunk.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. A bíró felesége megint panaszkodott az urának, hogy János odahaza járt, és a gyapjút megforrázta. Ő nem akarja tovább tartani szolgának.

- De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt kivágja a bocskort meg a szíjat a hátamból.

Kitalálta hát a bíró, hogy Jánost elküldi a nagyerdőre.

- Menj, János - azt mondja a bíró -, van nekem egy disznócsordám meg egy disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér inget meg fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a disznókat.

Elment János, de a bírónak nem volt disznócsordája. Arra gondolt a bíró, hogy Jánost az erdőben bizonyosan megeszik a vadak.

Megy János, viszi az inget meg a gatyát, jár az erdőben mindenfelé.

Sehol disznócsordát, sehol disznópásztort nem lát. De egyszer csak a nagyerdőben talál egy falka vaddisznót meg egy medvét. A medve éppen kerítette a vaddisznókat. Meglátta János, gondolta, az a disznópásztor a Miklós bácsi.

- Álljon meg - azt mondja a medvének -, vegyen inget és gatyát! Hoztam tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat.

De a medve oda se neki.

- Álljon meg, Miklós bá! Hová megyen?

A medve elkezdi:

- Mammammamm!

- Ne majd, ne majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt parancsolta a bíró.

A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta János a medvét.

- Miklós bá - azt mondja -, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat!

A medve csak nem akart. János megfogta, és két pofont adott neki. A medve megint elkezdi:

- Mammammamm!

- Nem ma, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat!

A medve látta, hogy János ugyancsak készül őt pofozni, felhágott egy fára.

- Szálljon le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, elkésünk, este lesz!

De a medve nem jött le. János előkapott egy nagy rudat, leszurkálta onnan.

- Na hát, most sem jön, Miklós bá?

A medve megint elkezdte:

- Mammammamm!

- Mindig csak ma, mindig csak ma! Most rögtön! - mondta János, és megragadta a medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, csokorba gyűltek, és mentek szépen. Csak egy nem akart menni, az mindig szembe szállt Jánossal, hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal hogy mindjárt felfordult. Megnyúzta, megsütötte, s a felét odaadta Miklós bának, hogy egyen ő is.

Megették, s megint elindultak. János most már eleresztette Miklós bát. Odakiáltotta neki, hogy kerítse ő is a disznókat. De a medve csak ódarolt ide-oda, nem akart semmit sem dolgozni. Megfogta ismét János a fülét neki, és vitte.

- Úgyis hazahajtom a disznókat, s magát is viszem! - kiáltott neki menés közben.

Amikor a kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a bíró.

- Jaj, szerelmes istenem! - mondja a feleségének. - Jön megint János, hoz egy csomó disznót!

Azt mondja János:

- Ez a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! Feladtam rá a fehér inget a fehér gatyát, s mégsem akart jönni. De enni nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon semmi bért, nem érdemli meg!

- Jól van, János fiam. Nem adok egy krajcárt sem. Nem életrevaló ember!

- De hová rekesszük a disznókat?

- A csűrbe rekeszd be, Miklós bát meg a disznóólba!

Úgy is tett János. Berekesztette a disznókat a csűrbe. Miklós bát pedig a disznóólba. De másnap azt mondja a bíró Jánosnak:

- Mit adjunk ennek a sok disznónak enni? Megeszik a fejemet nem űzzük vissza az erdőbe! Vissza kell őket űzni, oda, ahonnan jöttek.

János azt mondja:

- Disznópásztor én nem leszek. A bíró úrnak, ha tetszik, űzze ki maga! Ha nem, Miklós bával űzesse ki. Csak verjen rá, ha nem akar menni.

De a bíró egyikhez sem akart közelíteni. Se a disznók közé, se Miklós bához. Azt mondja:

- János fiam, vágjuk le őket, de mind!

Kezdik vágni. Vágják két nap a disznókat, s pörkölik őket szalmával Harmadik nap elfogyott a szalma. Nem volt mivel pörkölni.

- János fiam - azt mondja a bíró -, eredj, menj el a szomszédba kérj kölcsön szalmát.

Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt mondja a szomszéd:

- Hátul a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz.

János felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át a kertből.

De a csűr szegletébe megakadt a szalmaboglya, János nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.

- Szabad, János, szabad!

Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e arrébb vinni.

János megfogta a csűrt, félretaszította, úgy vitte tovább a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, azt a rengeteg szalonnát.

A bíró azonban ezenközben is azon törte a fejét, hogy Jánost hogy is pusztítsa el. Volt egy- nagy kút az udvaron, de víz nem volt benne régóta. A bíró azt sütötte ki, hogy rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy az rendezze el a húst. De egyszerre csak a kútszájára egy nagy malomkövet tétetett a bíró. Azért, hogy János ne tudjon kijönni. János látja, hogy nem adnak le több beraknivaló húst, megveti két lábát a kút két oldalán, s feljő a kútszájához. Hát látja, hogy egy nagy malomkő zárja el a kútszáját. De ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő lyukába dugja. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, megy a bíró elé, s jó napot köszön neki:

- Adjon isten jó napot, bíró úr! Ilyen kalapja bíró uramnak sohase volt. De kérdem én: húst miért nem adnak többet?

Mondja a bíró:

- A többit eladtam, János.

Épp akkor jön egy híradó, hogy kell vagy húsz-harminc ember a faluból katonának. Nagy viaskodás van, az országot el akarják foglalni mások. Megörül a bíró, hogy Jánost most csatába, háborúba küldheti. Mondja is tüstént neki:

- János fiam, menni kell a háborúba!

- Hát, bíró úr, mit kell ott csinálni?

- Egyebet nem, János, csak verekedni.

- Jó, bíró úr, elmegyek! - azt mondja.

Bemért Jánosnak a tarisznyájába; tett neki puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy serpenyőt is. János meg elindult szépen. Odaért a háborúba, azt mondja:

- Előbb főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól előbb.

Amint főzte a puliszkát, hát már jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.

- Ne dobáljatok engemet, mert bizony pórul jártok!

De bizony csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.

- Na bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám bajotok, csak helytelenkedjetek!

Hát az ágyúgolyó többek közt éppen az üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor. Kikapott egy sátorlábat, rárontott az ellenségre. A sátorlábbal összevissza verte őket.

Meghallja a király, hogy jött egy ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és megtisztelte. A lányát feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Tál, kanál elég volt, de szerencsés ember volt, aki egy csepp levet is kapott volt. Én is odamentem. Kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember csonttal jól megdobta a bal lábamat, máig is sántikálok vele.

Itt a vége, fuss el véle!
 

Mit is készíthetnénk ilyenkor ősszel, mint gesztenye golyót. Na jó, ezt nem kell sütni :)

Recept:

1/2 kg darált keksz

15 dkg vaj/margarin

3 kanál rum

25 dkg gesztenye

15 dkg cukor 

csoki

Előző este összekevertem az alapanyagokat /kivéve a csokit/. Én nem tettem bele rumot, mert általában eléggé rumos a gesztenye massza. Helyette tejet tettem bele.

Majd estére betettem a hűtőbe.

Ma elővettem, hogy golyókat gyúrjunk belőle. Nagyobbik fiam gyurmázásnak fogta fel. Először golyószerűségeket próbált készíteni, majd előjött minden. A kisebbik fiam nem akarta túlcifrázni a dolgot. Rögtön megette a masszát, amit a kezébe adtam :) Mikor úgy érezte, hogy elegett evett belőle otthagyott minket.

A csokit felolvasztottam, majd belemártogattam a golyókat, és nem golyókat. Eddigre már egyedül maradtam. 

Így teljesen úgy néznek ki a golyócskák, mint a gesztenye.

 Próbáljátok ki ti is. Vigyázz! Nagyon etteti magát :)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kurta farkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király.

Az a zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, bizonyosan megjárt már száz tű hosszát egyszer csak azon vette magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:

- Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, míg szépen vagy!

De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:

- Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.

- Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöldszakállú király.

- De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök királya. Mert az volt!

- Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból a kenyérből, amit én az országomban nem tudok! - mondta a zöldszakállú király.

De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés. Végre eleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult a király hazafelé, azon gondolkozva, mi is lehet az, amit ő otthon az országban nem tud.

Mikor hazaér, elejbeszalad egy szép, nagy legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.

- Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket! De jó, hogy egy szer itthon vagy! Én vagyok a János.

A király csak nézett. Aztán eltaszította magától a gyereket.

- Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek a fia vagy? Nem ismerlek!

De odabent a felesége elmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.

Csak akkor kapott a zöldszakállú király az eszéhez. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akit nem tudott! Majd megette magát. Már arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.

Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. De a legény nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ha elmegy. Másnap felkészült, el is ment.

Megy, megy, mendegél a fiú hetedhét ország ellen. Ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben hét gyönyörű szép arany kacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, fel veszi az inget, már a tarisznyába akarja gyömöszölni, mikor a hét arany kacsa közül egyik tündérszép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak:

- Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz. Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingem, jótettedért jót várj!

A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy arany gyűrűt, odaadta a királyfinak:

- No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha hangya vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képiben ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!

A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű fordult, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.

- Felséges király! grácia fejemnek! itt vagyok előtted!

- Hát ha itt vagy, jól van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?

- Tudom én - mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan.

A király nagyon mérges lett.

- No várj csak! Három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó; ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Becsuklak a szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!

Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett.

- Hej, hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! - mondotta magában. - olyant adtál fel, hogy míg a világ világ, sohasem tudom megcsinálni!

Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép lány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:

Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Nyitotta az ablakot, a dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.

- No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetnék segítségedre?

Elmondja János, hogy meg van ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni!

- Ha csak az a baj - mondja a lány -, akkor nincs baj. Hol van az a káposztalevél?

- Itt van.

- No, nézd csak! - s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Kossuth Lajosnak sem volt.

A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.

Akkor azt mondja az a szép lány:

- Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot.

Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s elszállt.

A királyfi meg nyugodtan lefeküdt; tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja. Másnap jókor reggel ment a király a királyfihoz. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:

- No, hát ennek derekasan megfeleltél!

- Meg biz én! - mondta rá a legény hetykén.

- Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy csakugyan nem bírod megtenni!

Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.

- No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!

A legény arra is csak a vállát rázta.

- Hát majd meglesz az is, ha a jó isten megsegít!

A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.

"Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!" - gondolkozott magában.

Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.

Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, akit a patakpartról látott. Elmondta neki, mit parancsolt az édesapja. De annak ez is annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Megölelte, megcsókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.

Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De mégsem nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta, szűrött vizet.

- No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat.

A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta, hogy már azt ő sem tudja csinálni!

- Tudod-e, mit? - mondta a királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! Téged majd megütlek a pálcámmal, átváltozol egy aranygyűrűvé, a szép kis pejlovam aranyalmává, én meg madár leszek, s megyünk.

Ahogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pejlóból aranyalma, a lányból meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.

Másnap reggel az apja észrevette, hogy se a lány, se a királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:

- Eredj csak utánuk, ha tudod, hozd vissza őket!

Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:

- Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett, jönnek utánunk! - Aminthogy igaz is volt.

Látott egy sűrű bokrot, beleszállott éppen a közepébe.

A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett, kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:

- Felséges uram, nem láttam én őbelőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár.

- Az volt az, te szamár! - mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát. A kis madár is nyomta ám. De hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, megfogták volna. De az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.

A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfivá, az aranyalma szép pejló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába. Otthon megesküdtek, lagzit csaptak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak!
 

Jár a baba, jár,

Mint a kiskirály,

 Szedegeti a lábát,

Koptatja a bocskorát.

Csicsis baba, aludj baba,

mert úgy szeret az anyuka.

Leszállt az est, emberek,

álomba merüljetek! 

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:

– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van.

– Igaz – azt mondja, - nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.

A burkus király azt mondta:

– Én megmutatom, hogy hazud.

– De – azt mondja Mátyás király - a nem hazud, oan nincs!

– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy hazudjon.

Azt mondja Mátyás király, hogy:

– Én es fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.

Azt mondja a burkus király:

– Én es odaadom fele országomat, ha nem hazud.

Jó, mán kezet fognak, avval jóccokát mond a burkus király, és elmenen onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen parasztgúnyába, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a csobán.

– Isten hozta, király uram!

– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok? Azt mondja a csobán:

– Üsmerem én a szován, hogy maga király. Azt mondja a burkus király:

– Adok én neked sok pénzt és hat lovat és hintót, add nekem az aranyszőrű bárányt!

– Jaj – azt mondja – , a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Sok pénzt ígért neki, nem, egyként se egyezett belé.

Hazamegyen nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya es. Azt mondja:

– Ne búsuljon, mert elmenyek én egy csomó színarannyal és megcsalom én.

Vitt egy ládácska színaranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szűkös a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort, de a leánynak kellett elébb innia belőlle, hogy lássa, nem tett-é valami étetőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobán-nak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz nem néki nem kell, mert pénz néki elég van.

Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta, hogy vélle háljon. No, azután azt mondja a leány a csobánnak, hogy:

– Nyúzd meg a bárányt, és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre.

Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja es, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.

De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta a botját egy féreglikba, és a kalapját reatette. Elhátrált tőlle, még nekiment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:

-Mi újság a tanyán? - Mán a kalapja. Mondja újra a csobán:

– Ott bizon nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.

Mikor azt kimondta, megéjedett.

– Hazudsz, mert akkor a többit es megette volna!

Avval kivette a botját, és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy féreglikat, és esmég beletette a pálcáját, rea a kalapját, és köszöntötte király uramnak:

– Mi hír van a tanyán?

– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.

– Hazudsz - azt mondja a király -, mert a többi es bédöglött volna! Esmént kivette a pálcát, és ment hazafelé. Harmadszor es talált egy féreglikat, belétette a pálcáját, rea a kalapját, és köszöntötte király uramnak:

– Mi újság a tanyán?

– Ellopták az aranyszőrű bárányt.

– Te, hazudsz - mondta a király -, mert a többit es ellopták volna! Kivette a kalapját, és továbbindult Mátyás király palotájába, és ott a burkus király a leányával az asztalnál ültek. No, osztán bémenen, és köszönti a két királyt és a leányt es. De mán a bőrt odavitte volt Mátyás királynak a burkus király, és most várták, hogy hazud-é, mert ha hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:

– Mi újság a tanyán?

– Nincs egyéb semmi, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal felcseréltem.

De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:

– Hát hozd bé a bárányt! De azt mondja a csobán:

– Ott középhelyt ül a két király közt.

– Bravó - mondta Mátyás király a csobánnak –, hogy nem hazudtál, má most néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőlle elnyertem.

– No - mondja a burkus király –, én es odaadom a leányom, úgyes megkóstolták egymást.

És úgy lett a csobánból burkus király.

Mit jelent?

- csobán = hegyi pásztor

- burkus = porosz

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy özvegyasszony s egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, édes Mihókom?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg!

Mihók elmegy az Ilókék házához, és ott egy tűt kapott ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani, és amint egy szénásszekeret ér, beszúrja a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg. Elment haza, az anyjához.

- Hol voltál, édes Mihókom?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem semmit, adtak.

- Mit adtak?

- Egy tűt.

- Hadd lássam!

- Egy szekér szénába szúrtam, és nem lelem sehol benne.

- Jaj, fiam, nem jól tettél; a csákódba kellett volna szúrni.

- Másszor úgy teszek.

Megint azt mondja az anyjának:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, fiam?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy lánynézni, és kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beléteszi a csákójába, de az nem akart megállni: hol jobbra, hol balra húzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestellte Mihók, s elhajította a sárba. Hazamegy üres kézzel.

- Hol voltál, fiam?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem, adtak.

- Mit adtak?

- Egy ekevasat.

- Hadd lássam.

- A csákómba szúrtam, de nem akart megállani, s elhajítottam.

- Jaj, fiam, nem jól tettél, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.

- Másszor úgy teszek.

Megint elkezdi Mihók:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, fiam?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók a lányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti, és úgy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban fickándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt, és eldobta.

- Hol voltál, fiam?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem semmit, adtak.

- Mit adtak?

- Egy kis kutyát.

- Hadd lássam.

- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.

- Jaj, fiam, nem jól tettél. Egy darab madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: Kucó! Kucó!

- Másszor úgy teszek.

Aztán megint elkezdi:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, fiam?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg.

Elmegy Mihók Ilókhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonszolva ballag hazafelé, és minduntalan szólítgatja: Kucó! Kucó! A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reágyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, amelyikre a madzag volt kötve.

- Hol voltál, fiam?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem; adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!

- Hisz ez csak az álla csontja.

- Madzagra kötöttem, magam után húztam, talán megették a kutyák.

- Jaj, fiam, nem jól tettél; a hátadra kellett volna venned, hazahoznod s a házba felakasztanod a füstre.

- Másszor úgy teszek.

Aztán kezdi újra:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, fiam?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálózott és rugdosta, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra s felakasztotta a kakasülőre.

- Hol voltál, fiam?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem, adtak egy borjút.

- Hol van, nem látom.

- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.

- Jaj, édes fiam, nem jól tettél. Gyengén kellett volna körülkeríteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtában a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe.

- Másszor így teszek.

Aztán megint elkezdi:

- Édes anyókám, házasodhatnám.

- Kit vennél el, fiam?

- Ilókot, édes anyókám.

- Eredj, fiam, kéresd meg.

Mihók elmegy, és odaadják neki a lányt. Mihók kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: "Ne, bocikám, ne! ne!" Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.

- Hol voltál, fiam?

- Ilóknál, édes anyókám.

- Mit vittél neki?

- Nem vittem, adtak.

- Mit adtak?

- Ilókot.

- Hát hol van?

- Bekötöttem a pajtába.

- Jaj, fiam, nem jól tettél. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rája, s hozd be a házba.

Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, és ráhányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.

Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, megengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. Mikor vége lett a vendégeskedésnek, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta padlására, és lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy elillanhasson, s valami szín alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagy lábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron leoldta a zsinórt, egy kecske lábára kötötte, s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta. Kiszaladt utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegett. Mihók anyja meg a lármára kinézett, aztán felment a pajta padlására, hogy lássa, mi baj.

- Hol van Ilók, fiam?

- Odale, megkecskésedett, édes anyókám.

- Hogy kecskésedett volna?

- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.

Az anyja, a zsinórt tapogatva, megkapja a kecskét, s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
 

Lánc, lánc, Eszter lánc,
Eszter lánci cérna...
Cérna volna, selyem volna,
Mégis kifordulna.

Pénz volna karika, karika,
Forduljon ki Mariska...
Mariskának lánca /párja/.