Esik eső, fúj a szél,

Szaladj Kató, mert elér!

Megázik a szép ruhád,

Szomorú lesz anyukád. 

Aki fázik vacogjon,

Fújja körmét, topogjon.

Földig érő kucsmába,

Nyakig éri csizmába,

Burkozózzék bundába,

Bújjon be a dunnába,

Üljön rá a kályhára,

Mindjárt megmelekszik! 

Süss föl nap,

Szent György nap!

Aranybárány

Kertem alatt

Majd meg fagy!

Terítsd le a köpönyeged

Adjon Isten

Jó meleget! 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.

Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.

Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten - s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:

- Jó napot adjon isten, király uram!

- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?

- Én bizony házasodni akarok, uram király!

- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.

- Elhiszem, fiam - mondja a király.

- Aztán meg van három darab marhánk is.

- Azt is elhiszem.

- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

- Elhiszem.

- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim! hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."

- Elhiszem.

- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.

- Elhiszem.

- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig.

- Elhiszem.

- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.

- Elhiszem.

- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

- Elhiszem.

- Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.

- Elhiszem.

- Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.

- Elhiszem.

- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.

- Elhiszem.

- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

- Elhiszem.

- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!

- Hazudsz! Akasztófára...! - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

Gallér híján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek. 

Volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Éltek a maguk szegény módján egy füstös kis házban, amelynek még kéménye sem volt, hanem a szabad tűzhely füstje csak úgy a padlásra ömlött, s a tetőn át szivárgott ki. Kémény pedig azért nem volt, mert az adót a kémények szerint szabták, nekik pedig még adóra se telt.

Így éltek, amíg egyszer csak a szegény ember meg nem halt. Ettől fogva a szegény asszony kettő helyett is dolgozott, hogy fölnevelje egyetlen kisfiát.

Egyszer megtakarított három forintot. Azt mondja a fiának:

- Kedves kisfiam! Neked még semmi jóban sem volt részed. Nesze ez a három forint. A harmadik faluban ide vásár van, eredj el, végy magadnak, ami tetszik; csak hiábavalóságra ne költsd.

Elment a fiú. Ahogy megy az úton, az egyik falu szélén azt látja, hogy valami körül nagyon összeszaladtak a gyerekek. Odament közéjük, és megkérdezte:

- Mit csináltok ti itt?

Mondják azok:

- Agyon akarjuk ütni ezt a kiskutyát.

- Ne üssétek szegényt agyon - mondja a fiú -, inkább megveszem. Adok érte egy forintot.

Nekik adta a forintot, s ment szépen tovább, nyomában a kutyával.

A következő falu előtt megint csak nagy csapat gyereket lát, azok meg kergettek valamit. Azokhoz is odament, s azoktól is megkérdezte, mit csinálnak.

Azok meg egy kismacskát akartak agyonütni. Azt mondja nekik a fiú:

- Ne üssétek agyon ezt a szegény kismacskát, inkább megveszem, adok érte egy forintot!

Avval nekik adta a forintot, s ment tovább, nyomában most már a kutya, a mögött a kismacska.

Ahogy a harmadik faluhoz ér, ahol a vásár volt, ott is mit lát. Azt megint, hogy a gyerekek ott is nagyon dobálnak, zavarnak valamit.

Azok meg egy kiskígyót akartak elemészteni.

Azt mondja nekik a fiú:

- Ne bántsátok, gyerekek, ezt a szegény kiskígyót, inkább megveszem, adok érte egy forintot!

Azzal nekik adta az utolsó forintját, s mivel így a vásárban úgysem volt mit keresnie, fordult szépen haza, nyomában a kutyával, kutya mögött a macskával, macska mögött a kiskígyóval.

Mikor hazaér, kérdezi az édesanyja:

- No, mire költötted a pénzt, mit vásároltál, fiam? Nem valami hiábavalóságot?

Feleli a fiú:

- Nem. Először is egy kiskutyát meg egy kismacskát vettem. Ezért adtam két forintot. A harmadik forintot meg valami nagyon szép kis állatért adtam!

Azt mondja az édesanyja:

- Mutasd meg, fiam, azt a szép kis állatot!

Fölvette a fiú a földről a kiskígyót.

- Ez az, édesanyám.

- Jaj, kedves fiam - mondja az anyja -, hát ilyenért kellett adni egy forintot? A kutyáért és macskáért is kár volt, de hogy merted ezt megvenni, mikor ez ilyen csúnya állat?

S azzal fogta a seprűt, hogy rávágjon. De a fiú azt mondta:

- Ne bántsa, édesanyám, ezt a szegény kis állatot, valamikor még segítségünkre lehet!

De az anyja csak tovább bosszankodott a kiskígyó miatt. A fiú fogta a kiskígyót, beletette egy jókora edénybe, fölvitte a pici nádasház tetejére. Volt nekik egy sovány kis kecskéjük, a fiú szokta legeltetni. Mindennap adott a kiskígyónak egy kis tejet abból, amit a kecskétől kifejt. Inkább ő nem evett, de a kiskígyónak mindennap adott.

Így a kiskígyó szépen mindig nagyobbra nőtt. Már utóbb akkora volt, hogy a fiú nem talált neki edényt. Aztán már úgy kellett neki a tejet is venni. De a fiú mégsem emésztette el a kiskígyót. Mikor már egészen nagy volt a kígyó, egyszerre csak korona nőtt a fején. Ettől olyan vidám lett a fiú, hogy mindig fütyörészett.

Azt mondja ekkor a fiúnak az édesanyja:

- Jaj, te fiam, ez a kígyó utóbb is elveszejt téged!

- Nem félek én, édesanyám, tőle, nem bánt ez engem! - mondta a fiú. - Jöjjön csak, nézze meg, hogyan szeret!

Azzal odahajolt a kígyóhoz, s a kígyó körülnyaldosta a fiú arcát. De az anyja ettől csak még jobban megijedt.

Végül, amikor már teljesen nagy volt a kígyó, egyszer csak megszólamlott:

- Kedves kis gazdám! Most már aztán elég nagy vagyok, eleget tapasztaltam, hazamegyek segíteni apámnak az uralkodásban, mert én a kígyókirály fia vagyok! Te is el fogsz jönni velem, fölülsz a hátamra, úgy viszlek az én édesapámhoz.

De ekkor a kígyónak már szárnya is volt, meg lába is. Föl is ült a legényke a hátára. Onnan búcsúzott el az édesanyjától. Az édesanyja nagyon sírt utána, hogy a nagy csodakígyó örökre elviszi a fiát.

Mentek, mentek, hol gyalogoltak, hol repültek, míg végre is egyszer csak be nem értek a kígyóországba. Amerre csak vitte a kígyó a fiút, a többi kígyó kíváncsian le akarta a hátáról venni, de a nagy kígyó csak egyet-egyet füttyentett, és a többi kígyó mind hátrahúzódott.

Amikor már a király palotája felé jártak, azt mondja a gyereknek a kígyó:

- Tudod, kis gazdám, az édesapám majd azt sem tudja örömében, hogy mit fizessen neked, amiért engem kimentettél a veszedelemből. Ne fogadjál el semmi fizetést az apámtól. Hanem a belső szobában van egy rozsdás gyűrű, csak azt kérjed tőle! Majd nem akarja odaadni azt a gyűrűt, inkább a sok drága kincset akarja rád erőltetni, de te csak azt a gyűrűt kívánd.

Azzal oda is értek a kastélyhoz. Bementek, bekopogtattak a király ajtaján. Kiszól az öreg király:

- Ki az?

Felelt a kígyókirályfi:

- Én vagyok, édesapám!

A kígyókirályfi édesapja nagyon megörült:

- Jaj, kedves fiam, miféle teremtést hoztál ide?

Azt feleli a fia:

- Ha meghallgatsz, édesapám, mindent elmondok! Ez a teremtés ember, ez a derék fiú mentette meg az életemet!

Azt mondja a kígyókirály:

- Jaj, de örülök, édes fiam! Mivel fizessem ki ezt az embert?

Aztán a fiúhoz fordult:

- Te emberi állat, ha akarod, minden kincsem a tied.

Azt felelte erre a fiú:

- Köszönöm szépen, király uram, de nem kell énnekem a kincs. Nekem csak a rozsdás gyűrű kell, ami a legbelső szobájában van!

- Ugyan mit csinálsz, fiam, azzal a rozsdás gyűrűvel?

- Akármit is, de csak azt szeretném, azt, mégpedig nagyon.

Mit volt mit tennie a királynak, a fiú markába tette azt a rozsdás gyűrűt. Rozsdás, de szép pirosszemű gyűrű volt! Ezután a fiatal kígyókirály kikísérte szépen a fiút, kivitte kígyóországból. Mikor kiértek, azt mondja neki:

- Kedves kis gazdám, most már megmondom, mire használhatod a gyűrűt. Ez olyan gyűrű, hogyha valamit kívánsz, csak fordítsd a gyűrűnek a tetejét az ujjad alá, és minden ott terem előtted. Csak vigyázz, hogy más meg ne tudja a titkod. Most Isten veled, kis gazdám! Szerencsés utat!

A kígyó visszament az édesapjához, a szegény gyerek meg utazott hazafelé. Ment, ment, mendegélt, aztán egyszerre nagyon elfáradt a gyaloglásban. Leült egy fa alá. De már nagyon éhes is volt. Gondolkozott mit is csináljon. A hazája még messze van. Pénze semmi. Mit csináljon hazáig éhesen? Egyszer valahogy rátekintett a kezére, akkor vette észre hogy őneki gyűrűje van. Eszébe jutott a kígyókirályfi szava!

Azonnal megfordította a gyűrűjét. Menten ott termett előtte egy terített asztal, és az asztalon, amit szeme-szája kíván, minden, de minden. Szépen odaült az asztalhoz, jóllakott. Akkor visszafordította a gyűrűjét: az asztal rögtön eltűnt előle. Így utazott tovább hazafelé.

Mikor közel volt már a házukhoz, látta, hogy az édesanyja várja. Nagy örömmel érkezett haza, és elmesélt mindent az édesanyjának.

Azt mondja neki minderre az édesanyja:

- Ej, szegény fiacskám, már talán éhes is lehetsz! Rögtön leszaladok a pincébe, és hozok föl egy kis krumplit, megfőzöm.

Mikor az édesanyja lement a pincébe, a fiú megfordította a gyűrűjét a kezén. A szobában mindjárt egy terített asztal termett. Mikor az édesanyja följött, csodálkozásában szólni sem tudott. Nagyon izgatott volt szegény asszony, de azért odaült mégis az asztalhoz, bár az esze csak azon járt, hogy honnan termett oda a sokféle jó. Kérdezte a fiától, de az nem mondta meg neki. Csak azt felelte:

- Ránk fér, szegények vagyunk!

Mikor az öregasszony jóllakott, a fiával együtt fölkelt az asztaltól, el akarta mosogatni azokat a gyönyörű edényeket. A fiú azonban lopva megfordította most is a gyűrűjét, és csak úgy zörögtek az edények, olyan tisztán eltűnt mindenféle. Csodálkozott a szegény asszony nagyon, hogy még mosogatnia sem kell.

A fiú most már házasodni akart. Azt mondta az édesanyjának:

- Tudja mit, édesanyám, elmegyek én magához a királyhoz. A királynak van három lánya, azok közül kérem meg valamelyiket.

Azt felelte erre az édesanyja:

- Ejnye, fiam, hogy gondoltál ilyent, hogy királylány jöjjön tehozzád ilyen kis füstös házba lakni? Van itt a faluban szorgos-dolgos lány, aki szeret, vedd el azt.

A fiút azonban elkapta a büszkeség, nem hallgatott az édesanyjára, útnak indult a királyhoz. Ahogy odaérkezett, mindjárt jelentette, miért jött. Az őrök rögtön fölküldték a királyhoz. Kérdezi tőle a király:

- Mi járatban vagy, fiam?

Elmondta neki a fiú, hogy hát ő meg akarna nősülni. Hallotta, hogy három királylány közül a legkisebb a legszebb, a legrátartibb, neki az kell! Felelte erre a király:

- Ejnye, édes fiam, nagyon szegény vagy te ahhoz, hogy valamelyik lányom is hozzád menjen férjhez! De mégis próbáljunk egyet! Adok egy föladatot. Ha azt meg tudod csinálni reggelre, akkor a lányom a tied lesz. Az a föladat, hogy az anyád kunyhójától az én palotámig gyönyörű gyümölcsfák szegélyezte aranyos út vezessen!

A fiú elbúcsúzott, hazament. Ahogy hazaért, megfordította a gyűrűjét. Reggelre csak úgy ragyogott a gyönyörű aranyút a szegény asszony füstös házától a királyi palotáig. Mikor a király reggel fölkelt, és kiment az udvarra, csodájában nézni sem nézhetett a fényességtől. Izent a fiúnak, hogy tüntesse el ezt a ragyogást, mert nem bírja a fényességtől nyitva tartani a szemét. A fiú megtette.

Azt mondja akkor a király:

- Ez az ára a legidősebb lányomnak.

De a fiú nem érte be ezzel. A király erre újabb föladatot gondolt ki neki.

- Reggelre legyen a palota körül aranyszőlő, rajta aranylevelek, fölötte pedig kis aranymadárkák fütyörésszenek!

Hazament most is szépen a legény. Este megfordította a gyűrűjét. Másnap még csak pitymallat felé volt az idő, de a király már fölébredt, nem bírt tovább aludni, a kis madárkák úgy fütyörésztek. Kinézett hamar az ablakon. Látta, hogy minden megvan, amit kívánt. Gyönyörű szép aranyszőlő lógott, a szőlőtőkéken is szép, aranyos madárkák fütyörésztek.

Fölhívatta a király a fiút, hogy vessen véget a nagy ragyogásnak. A fiú lopva megfordította a gyűrűt. Rögtön eltűnt az aranyos szőlő, el a sok kis fütyülő madárka. Azt mondta a király:

- Ez volt az ára a középső lányomnak.

De a fiú büszkeségének ez sem volt elég. A király erre újabb föladat elé állította. Ha meg tudja csinálni, hogy másnap reggelre a palota előtt aranytó legyen, és abban aranyhalacskák úszkáljanak, akkor nekiadja a legfiatalabb lányát.

A fiú elment haza. Este átfordította a gyűrűjét, és újra teljesedett a kívánsága. Reggel fölébredt a király, hát látja, hogy a harmadik föladat is megvan. Így hát hozzáadta a büszke fiúhoz a maga legrátartibb, legfiatalabb lányát. Meg is esküdtek rögtön a királyi palotában. Pedig mindenki tudta, hogy az a lány a király parádéskocsisát szereti.

A szegény fiú vitte a faluja felé a feleségét. A király lánya gyanakodva kérdezgette:

- Hol van a te házad?

De a legény csak azt felelte neki:

- Majd meglátod!

Mikor már közelebb értek, akkor látja a király lánya a kis házat. Min járt megeredtek a könnyei, hogy őneki milyen kis füstös házban kell ezután laknia.

Hazaérkeztek, de a fiatal királylány ott is mindig csak sírdogált. A fiú hiába vigasztalta:

- Nem baj, kedvesem, majd hozzászoksz!

A fiú szegény édesanyja most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon, hogy a fiát meg a menyét hová fektesse. Mert ágy csak egy volt. Azt mondja a fiának:

- Jaj, kedves fiam, hogyan fekszik le ez a szép teremtés ebben a mi kis füstös házunkban?

Felelte büszkén a fiú:

- Nem baj, édesanyám, majd minden jó lesz!

Este szépen lefeküdtek a földre. Ahogy elaludt az édesanyja meg a sírdogáló felesége, a fiú megfordította a gyűrűjét. A kis füstös házból azon nyomban gyönyörű szép palota lett. Az asszonyok észre sem vették, úgy aludtak tovább.

Az öregasszony ébredt föl legelőbb. A nagy szépségtől úgy megijedt, hogy mozdulni se mert. A fiúnak kellett fölkelnie és bátorítania az édesanyját. De az csak azt hajtogatta, hogyan lehet, hogy este, mikor lefeküdtek, még az ő házukban voltak, és most meg ebben a gyönyörű palotában. A fiú végül is visszafordította a gyűrűjét, hát újra a füstös házban aludtak. Akkor végül megnyugodott az öregasszony.

De a fiatalasszony szerette a pompát. Neki meg a palota volt megfelelő s a fiú hol palotát, hol kunyhót varázsolt fölibük.

A felesége végül észrevette, hogy az ő urának milyen gyűrűje van. Egy éjjel megleste. Az ágy végén volt egy lyuk. Este, mikor lefeküdt a fiú a gyűrűt mindig abba tette bele. Egy éjszaka, mikor elaludtak a királylány fölkelt, ellopta a gyűrűt, elszökött vele haza.

Otthon rögtön megfordította az ujján. Azt kívánta, hogy ő meg az ő parádéskocsisuk külön lakjanak egy palotában. Nyomban egy nagy csodakastély termett, és ő meg a parádéskocsis karonfogva sétálgattak a kastély körül a gyönyörű úton.

Reggel fölébredt a szegény legény - nincs meg a gyűrűje! Nagy szomorúságában azt sem tudta, mit csináljon. Végül is előhívta a kiskutyát meg a kismacskát, azt mondta a két kis állatnak:

- Ide figyeljetek! Üljetek ide elibém!

Oda is ült a kiskutya meg a kismacska, és figyelve nézték gazdájukat.

Az meg így folytatta:

- Kiskutya, kismacska, most elutaztok a királykisasszonyhoz. Csak oda menjetek egyenest, ahol azt a gyönyörű palotát látjátok! S a gyűrűt szerezzétek vissza, hozzátok nekem haza!

A kiskutya meg a kismacska elment. Mendegéltek szegénykék. Egyszer odaértek egy csoda nagy vízhez. A víz partján mind a ketten megálltak.

Azt mondja a cica a kutyának:

- Ide hallgass! Te tudsz úszni, de én nem tudok. Hogyan fogunk átjutni mindketten ezen a széles vízen?

Azt mondja a kutya:

- Úgy fogunk átjutni, hogy te ráülsz a hátamra.

Rá is ült a cica a kutya hátára, a körmével jól belekapaszkodott szegény kiskutya fülébe. Át is úsztak szerencsésen.

Aztán mentek a palota felé, s azon tűnődtek, hogy melyik szerezze meg a gyűrűt.

Azt mondja a cica:

- Majd én szerzem meg, mert énnekem jó hosszú körmöm van. Tudod, hogyan csináljuk? Te majd kinn alszol, neked kívül a helyed; közben én beszököm a szobába.

Amíg így beszélgetnek s gyalogolnak, egyszerre mit látnak? Azt, hogy a királylány meg a parádéskocsis sétál előttük az úton. Ahogy odaért melléjük a cica meg a kiskutya, azt mondja a királylány a parádéskocsisnak:

- Jaj, nézd csak, még a kutya meg a macska is eljött attól a gyalázatos, füstös szegény fiútól! Még az állatok se szeretik, hát akkor hogyan szerettem volna én?

A kiscica meg a kiskutya úgy tettek, mintha nagyon örültek volna a találkozásnak. Mintha ők szívesen örökké ott maradnának, úgy nyalták a királylányt.

A királylány nagyon örült, hogy a kiskutya meg a kismacska is az övé lett. Adott nekik enni-inni bőven.

Mikor este lett, a királylány a folyosón kitett egy ruhát, le a földre a kiskutyának meg a kiscicának, hogy ott aludjanak. A cica meg a kiskutya le is feküdt, de ahogy az ajtó nyílt, a cica beszökött a szobába, és bebújt az ágy alá. Mikor a királykisasszony meg a parádéskocsis lefeküdt, a királykisasszony is odatette a gyűrűjét minden este az ágy fejéhez, azon is volt egy kis lyuk a gyűrűnek. Ahogy elaludtak, a cica kijött az ágy alól, a körmével lassan kipiszkálta a gyűrűt a lyukból, és a szájába fogta. De kimenni sehol nem tudott, így hát nekiugrott az ablaknak. Kitört az egész ablak.

Azt mondja a kutyának a cica:

- Most aztán gyorsan uzsgyi, mert megvan a gyűrű!

A parádéskocsis meg a kisasszony, mikor az ablak kitörött, a nagy neszre fölugrált, de a cica meg a kutya már elszökött. Akkor vette a kisasszony észre, hogy nincs meg a gyűrűje.

- Végünk van - mondta a parádésnak -, a cica meg a kutya a gyűrűért volt ideküldve!

A cica meg a kutya újra odaérkezett a vízhez. Megálltak, hogy melyik fogja most a gyűrűt átvinni. Azt mondja a cica, hogy majd ő viszi. Bele is egyezett a kiskutya újra. A cica a kutya nyakába kapaszkodott, így úsztak a vízben: a kutya vitte a cicát. Mikor már a víz felénél voltak, azt mondja a kutya a cicának:

- Vitted, cica, eleget a gyűrűt, add most nekem!

Azt mondja a cica:

- Hogyan adjam, mikor a számban van?

Azt mondja a kutya:

- Majd föltartom a számat és eltátom, te csak ereszd a számba a gyűrűt!

El is tátotta a kutya a száját; a cica bele akarta ereszteni a gyűrűt, de nem a szájába esett, hanem a vízbe. A cica csak azt látta, hogy egy csodálatos nagy csuka rögtön be is kapta. Mikor kiértek a vízből, sírtak, hogy mit csináljanak most. Nem mertek hazamenni - elvesztették a gyűrűt! Agyonveri őket a gazdájuk! De azért nagy szomorúan mégiscsak hazamentek.

Otthon bizony oda kellett nekik állniok a gazdájuk elé. Kérdi tőlük a gazdájuk:

- Kutya és cica, hol van a gyűrű?

A kiskutya ugatott és szűkölt, és a lábával mutogatta a cicát. A macska meg nyervákolt, s az is a lábával mutogatta a kutyát, hogy nem ő, hanem a kutya az oka, hogy elveszett a gyűrű. Gazdájuk nagyon pörölt rájuk, és mind a kettőt nadrágszíjjal kikergette a házból.

Épp a ház előtt ment el egy kocsi. Egy halászember ült benne, halat árult. A kutya meg a cica gazdája kinézett a kocsizajra, megállította az embert, megkérdezte:

- S mit árul, bácsi?

Azt mondja az ember:

- Halat! Tessenek venni, nem drága!

A cica, jót sejtve, mindjárt fölmászott a kocsira, utána a kutya is. És valóban, a kocsiban ott volt az a csoda nagy csuka, amelyik bekapta a gyűrűt. A cica most folyton nyervákolt, mutogatott a lábával, azt a nagy csukát tapogatta. Folyton a gazdájára nézett, és szinte magyarázta a gazdájának, hogy ez a csuka kapta be a gyűrűt. A gazdája figyelte a cicát, s végre megértette, hogy a cica mit akar. Megvásárolta azt a csoda nagy csukát. Amikor megtisztította és fölvágta, kiesett a csuka beléből a gyűrű. Mindjárt az ujjára húzta, s mindjárt azt kívánta, hogy a királylány és a parádéskocsis a kastéllyal együtt ott teremjenek az ő házánál.

Ott is termettek kastélyukkal együtt. Akkor azt mondta a legény a királylánynak, hogy takarodjanak ki a palotából, mert abban ő akar élni az édesanyjával meg azzal a szorgos-dolgos szegény lánnyal, aki őt még a szerencséje előtt megszerette.

Úgy is lett. És ma is élnek, ha meg nem haltak.



 

Ereszkedik le a felhő,

hull a fára őszi eső.

Hull a fának levele,

mégis szól a fülemüle. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a tengeren túl egy kis falu, abban a faluban egy özvegyasszony, az özvegyasszonynak egy szép kisfia, akinek az arcán rózsa nyílt. Ennek a kisfiúnak a bal oldalán, alighogy a világra jött, egy kardhüvely termett. Amint a kisfiú nőtt, úgy nőtt vele a kardtok is.

Ugyanazon a napon, amelyen a kisfiú megszületett, kiütötte magát a kiskertben egy kardhegy. Az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú oldalán a kardhüvely. A kisfiú már esztendős korában megtalálta a kardot a kis kertben, és azt minden napszálltakor a kardtokba illegette. Egy este, amint a nap leszállt, a kisfiú lefeküdt, és igen mélyen elaludt. Másnap már guggon leste a földből kinőtt kard mellett a hajnalt. A kardot kétszer egymás után a hüvelybe igazította. Igen vígan futott édesanyja elébe, aki csak reggeli harangszókor kelt fel.

- Jaj, édesanyám! Mit álmodtam én!

- Hát mit álmodtál, fiam? - kérdezte az édesanyja.

- Ó, édesanyám, nem mondom én addig senkinek, míg rajtam be nem teljesedik!

- Igen, de én tudni akarom - mondta az anya mérgesen -, és ha meg nem mondod, megraklak.

Az özvegyasszony hiába fenyegette kisfiát: sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire.

Elment a kisfiú a kertbe, letérdelt kis kardjához. Annak a kardnak akkor már az volt a tulajdonsága, hogy örökké forgott, s aki hozzányúlt, annak megvágta a kezét. Csak a kisfiút nem sebezte meg. A kis kard, mihelyt érezte, hogy hüvelyének széle érte, azonnal megállt s belecsúszott. A kisfiú sokáig nézegette fegyverét, és keservesen sírt.

Ahogy így az édesanyja kertjében keservesen sírdogált, éppen akkor ment el a kerítés mellett az ország királya. A király meghallotta a sírást, s megállította kocsiját.

Odaszólt inasának:

- Menj, édes szolgám, nézd meg, ki sír ebben a kis kertben, és miért sír!

Megy s jön a szolga, s mondja:

- Felséges királyom; egy gyerek térdel itt a virágok közt. Ő sír. Mert az anyja megverte.

- Hozd ide! Mondd, hogy a király hívatja, aki sohasem sírt, nem bírja hallgatni a sírást.

A szolga elvitte a gyereket; letörölte könnyeit. A király megkérdezte a szép kisfiút, volna-e kedve elmenni ővele. A fiának fogadná.

- Elmennék én, csak ha anyám engedne.

- Menj be a kisfiú anyjához - szólt cselédjéhez a király -, s mondd meg neki, hogy a király elviszi fiát a palotájába, s ha jól viseli magát, fele királyságát s a legszebb lányát adja neki.

A haragos özvegy elsírta magát örömében. Maga tette fel a fiát a király ölébe.

- Csak aztán ne légy makacs a király udvarában is! - mondta az asszony.

Alig ültek föl, a fiú máris azt kérte, engedjék le a kocsiról. Bement a kis kertbe, kardját tövéből kiszakította, s a kard hüvelyébe dugta. Mikor kocsin már jó darabot haladtak, a király így szólt hozzá:

- Miért sírtál olyan keservesen?

- Azért - mondta a kisfiú -, mert édesanyám nagyon megvert.

- Hát miért vert meg olyan nagyon édesanyád? - kérdezte a király.

- Azért, mert az álmomat nem akartam elmondani.

- Hát miért nem mondtad el az álmodat?

- Azért, mert azt senkinek nem mondom el, míg be nem teljesedik.

- Nekem sem mondod el? - szólt csodálkozva a király.

- Nem én, senkinek!

- Majd elmondod; ha hazaértünk - szólt mosolyogva a király.

Három nap múlva a király városába érkeztek. Örült a királyné három lányával, hogy a férje olyan szép fiút vitt nekik. Kínálták mindennel a lányok a szép fiútestvért.

- Ne szeressétek úgy - mondta a király -, nem érdemli az azt meg: titkot rejteget, senkinek sem akarja kivallani!

- Majd megmondja nekem - mondta a legnagyobbik lány.

A kisfiú a fejét rázta.

- De megmondja nekem - mondta a középső.

- Nem én - mondta a kisfiú.

- Nekem fogja megmondani - szólt a legkisebbik.

- Senkinek sem mondom meg, míg be nem teljesedik. S megverem, aki kérdezni meri! - mondta fenyegetve a kisfiú.

A király erre nagyon mérges lett. Előhívatta szolgáit, azt mondta nekik:

- Vigyétek el ezt a makacs gyereket. Nem való a királyi palotába!

A szolgák elvitték a fiút oda, ahol ők laktak. Sírt a szép gyerek, a szolgák gyerekei vigasztalták, gyümölccsel kínálták, játékokkal kedveskedtek neki.

Míg csak tizenhét esztendős nem lett, mindig velük lakott a kisfiú.

A király nagyobb lányai a tengeren túli országok királyaihoz mentek férjhez akkor már.

A legkisebbik is eladósorba került.

Egyszer lefutott a magas palotából a szolgák házába, mert hallotta, hogy az ott lakó kisfiú olyan szép lett, milyent hetedhét országon nem lehet találni. A királylány nagyon elcsodálkozott, mert olyan szép legényt még valóban nem látott. Így szólt hozzá:

- Te szép legény Ha elmondod nekem a titkodat, úgy te az enyém, én a tied, a koporsó se válasszon el tőled!

- Azt én nem mondom el senkinek!

- Nekem sem?

- Neked sem!

- És ha százszor kérdezem, akkor sem mondod el?

- Nem - felelte a fiú. - Azt pedig, aki nagyon kérdezgeti, még meg is verem, ahogy már régen megmondtam.

A királylány nem hagyta abba a faggatást, úgyannyira, hogy végül a fiú valóban megverte. A gyönyörű lány igen-igen sírt, és futott királyatyjához, bevádolta a legényt.

Megharagudott a király, s így szólt:

- Ha ezer lelke van is, meg kell halnia. Országomból még a hírének is ki kell pusztulnia. Hacsak te kegyelmet nem kérsz neki.

De a királylány hallgatott.

A király városának napnyugati oldalán magas akasztófát ástak a földbe még azon a napon, melyen az özvegyasszony fia a király lányát megverte. Az egész város kitódult az akasztás helyére. A hóhér hátrakötözte a szép legény kezét. A szép legény oldalán megcsördült a kard. A lármázó nép egészen elhallgatott.

Mikor az ítéletet olvasta a király prédikátora, hirtelen nagy lárma tört ki. Egy cifra kocsi vágtatott az akasztófa alá. A kocsi elején fehér zászló lengett, a kocsiban pedig a magyarok királya ült. Az akasztófa alatt kiugrott belőle a magyarok királya, s a halálraítéltnek kegyelmet kért. A haragos király elmondta, hogy nagy oka van azt a gazembert felakasztani, mert lányát megverte, csupán azért, mert az egy titkot kérdezett tőle; a titok egy álom, melyet csak akkor mondhat el, ha beteljesedik.

- Add nekem a bűnöst, királytársam - mondta a magyar király -, majd megmondja nekem a titkot. Van nekem egy szép lányom, olyan, mint a hajnalcsillag, majd elmondja annak.

A király átadta a rabot a magyar királynak. Az kocsijába ültette, és kérte, mondaná el neki a titkát.

- Nem lehet, uram királyom - mondta szomorúan a legény -, míg be nem teljesedik.

- Majd elmondod a lányomnak - mondta mosolyogva a magyar király.

- Senkinek - mondta a fiú határozottan, és kardja hatalmasan megcsördült.

A király és a szép legény néhány nap alatt Budára értek. A király lánya éppen a kertben sétált, mikor atyja hazaérkezett a legénnyel. A szép lány atyjához sietett, s mikor annak kezét megcsókolta, meglátta a szépséges legényt. Ahhoz hasonlót még sohasem látott.

- Nekem hoztad őt, Tündérországból - mondta a lány.

- Nem Tündérországból, az akasztófa alól hoztam, édes lányom - mondta a király, neheztelve lányára, aki még soha egyetlen férfival sem volt hajlandó beszélni, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.

- Nem bánom én, édesapám - mondta neki a kipirult lány -, ha az akasztófáról hozod is, ő az enyém, én az övé, együtt halunk. - Ezt a király lánya már a szép legénynek mondta. Az erre a szép királylányt összevissza csókolta.

- Megharagszol te is őrá, szép lányom - mondta az elszomorodott király -, mihelyt kérded a titkát; goromba legény ez, nem királyi vérből származott, szolgák közt a helye.

- Ha megölne, ha szememet kivájná, nem haragudnék én rá - mondta a királylány-, elmondja ő nekem a titkát. Vendégszobában fog lakni, s a szívem közepében lesz a tanyája.

A király megrázta a fejét, s a fiatalembert leküldte a kerti szobába, hogy könyvekkel szórakozzon. Alig telt el egy hét, a tündéri szépségű lány magára vette legszebb ruháját, s lement a kerti házba.

Mikor a legény meglátta a gyönyörű lányt, kiesett a könyv a kezéből. De szólni egy szót sem tudott. A királylány szólította meg őt oly csengő hangon, amilyet fül még nem hallott:

- Mondd meg nekem, ifjú legény, miért jöttem hozzád? Ha kitalálod, tiéd leszek.

- A titkomért?

- Azért!

- Azt, galambom, angyalom - mondta a tüzes arcú legény -, neked sem mondom meg. S ha szépszerével akarsz királyi atyád palotájába menni, ne is tudakozódjál aziránt.

De a lány nem hallgatott a fiú beszédére, s még erősebben faggatta, ölelte, csókolta. A legény végül haragba jött, s ezt a lányt is megütötte. Úgy, hogy megeredt az orra vére.

Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába. Meglátta a király a vért a szép gyerek gyönyörű ruháján, lekiáltott a kertbe:

- Éhen kell meghalnod, sárkánykölyök! - s mosdatni kezdte lánya arcát s orrát.

Még azon a napon összehívatta a király a városban levő valamennyi kőművest. Megparancsolta nekik, készítsenek gyorsan egy négyszögletes épületet, csak egy szék és egy kis asztal férjenek el benne. Az asztal olyan kicsi legyen, hogy rajta csak egy könyv férjen el.

Két óra alatt kész lett a kis torony. A kőművesek már hazafelé indultak, megmondani a királynak, hogy a munka készen van. De a király lányával találkoztak. Az még ott marasztott a kőművesek közül egyet, akit a legöregebbnek vélt. Megkérdezte tőle, tudna-e a tornyocskán egy olyan lyukat csinálni, melyen egy tányér és egy palack bor beférjen, de amelyet senki észre nem vehetne.

- Hogyne tudnék - mondta az ősz kőműves -, tudok, ha kell, csinálok is.

A lyuk egy negyedóra alatt készen lett. A király lánya jól megfizetett a kőművesnek, s hazament.

Napszálltakor egy sereg ember kíséretében kihozták a titkolódzó legényt a kőépületbe. Elszámlálták előtte bűneit, s befalazták.

De a király lánya nem hagyta őt sem éhen, sem szomjan halni. Mindennap háromszor meglátogatta. Vitt neki még könyveket is, amilyeneket kért.

A király minden harmadik nap megnézegette a foglyot, vajon meghalt-e már. De az mindig csak élt. A király csodálkozott.

Egyszer a török császár levelet írt a magyarok királyának. A levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt is. A levélben azt írta a török császár, hogy ha a magyar király meg nem tudja mondani, hogy a három nádvessző közül melyik az, amelyik a gyökérhez legközelebb termett; melyik volt a nádnak a közepe, melyik a legvége, háborút fog indítani ellene. A király nagyon megijedt és elszomorodott. A lánya észrevette szomorúságát, megkérdezte tőle:

- Miért búsulsz, királyatyám, olyan nagyon?

- Hogyne búsulnék én, édes lányom - mondta a király. - Nézd, a török császár ideküldött hozzám három nádvesszőt, s azt írja, hogy ha nem mondom meg, melyik ezek közül a tengeri nádnak vége, közepe vagy töve, hadat indít ellenem.

- Ne búsulj, édesapám - mondta a lány -, majd találunk segítséget - s kevés idő múlva már a kedvese mellett állott a torony nyílásánál. Elmondta neki a török császár üzenetét.

- Menj haza, szívem szép szerelme! Feküdj le, aludj el, s ha felébredsz, mondd meg apádnak, hogy te azt álmodtad, ha a nádvesszőket lágy meleg vízbe teszi, megtudja, hogy melyik részén állott a darab a nádszárnak: mert amelyik leszáll a víz fenekére, az volt legközelebb a gyökérhez; amelyik nem száll le a fenekére, s a víz színén sem marad, az a nád közepe, amelyik pedig a víz színén lebeg, az a nád vége.

A lány hazasietett, lefeküdt, elaludt, s elmondta atyjának az álmot. A király megtette, amit a lánya mondott, s a nádvesszőket úgy jegyezte meg, hogy arra, amelyik a nád tövéhez legközelebb állott, egy húzást, a középsőre kettőt, a végsőre pedig hármat csinált, megírta magyarázatát a török császárnak. A vesszők éppen úgy termettek, mint azt a magyar király jelölése mutatta: a török császár nem üzent háborút Magyarországnak.

Egy év múlva ismét írt a török császár a magyar királynak, és küldött hozzá három csikót. A levélben az volt írva, ha meg tudja mondani a király, hogy a három csikó közül melyik látta meg a napvilágot reggel, melyik délben, melyik este, akkor nem küld hadat országára. A király ismét búsult, lánya megint megkérdezte, mi az oka a nagy búskomorságának.

- Hogyne búsulnék, édes szép lányom - mondta az öreg király -, mikor a török császár ismét levelet írt, s küldött három csikót. Azt írja, ha meg nem mondom, hogy a három csikó közül melyiket ellették reggel, melyiket délben és melyiket este, hadat üzen az országomnak.

- Ne búsulj, édesapám - vigasztalta mosolyogva a lány, s fél óra múlva a befalazott legény mellett termett. Elmondta neki apja baját és szomorúságát.

- Menj haza, szép szerelmem - mondta a rab legény -, feküdj le, és aludj el... Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi apád, mi bajod, mondd, hogy azt álmodtad, mintha apádért a török császár embereket küldött volna, hogy vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni, hogy a csikók közül melyik látott világot reggel, melyik délben, melyik este, de éppen mikor kötözték apádat, azt álmodtad, hogy az a legény, aki téged megütött, kiszabadult valahogy a kőfal közül, és megmondta, hogy a csikók közül melyik jött világra reggel, délben és este.

Hazafutott a királylány, és ahogy a legény mondta, úgy cselekedett.

Másnap a kőfalat szétverték, a szép ifjút a király elé vitték.

- Szerencse kegyeltje vagy, fiam, mert hosszú fogságodban életben maradtál - mondta a király. - Én is hajlandó vagyok hát megkegyelmezni neked, de elébb egy nagy dologban kell felvilágosítással szolgálnod! A török császár levelét, íme, olvasd! A három csikó istállómban van. Meg tudsz-e felelni a levélre?

- Megfelelek, uram király - válaszolta a legény -, de előbb én kérdezek valamit tőled. Van-e három egyforma teknőd?

- Nincs, de lesz - mondta a király.

Egy negyedóra alatt készen volt a három egyforma nagyságú, egyforma színű teknő.

- Tétess, uram király - mondta a legény -, az egyik teknőbe zabot, a másikba eleven, a harmadikba holt szenet. Az a csikó, amelyik a zabos teknőhöz fut, reggel, amelyik az eleven szénhez megy, délben, amelyik pedig a holt szenes teknőhöz siet, este született.

A király megtette, amit a fiú tanácsolt. A csikókat megjelölte s hazaküldte. A török császár meg volt elégedve a válasszal. Nem küldött hadat Magyarország ellen.

De volt a török császárnak egy boszorkány nénje, most ettől kért tanácsot, mitévő legyen, hogy Magyarországot kezére keríthesse. S hogy tudhatná meg, ki lehet az az ember, aki minden kérdésére olyan igazán és bölcsen megfelel?

- Haj! édes testvérem! - mondta a boszorkány - nem a magyar király találta ki kérdéseidet. Van ott egy legény, akinek az anyja igen szegény asszony volt, de aki még a magyarok királya lesz. Míg őt meg nem öleted, addig Magyarországra hiába fáj a fogad.

Erre most a török császár azt írja a magyar királyhoz, hogy ha azt a legényt, aki nála élősködik és egy szegény asszony magzata, a király hozzá nem küldi, hadat üzen.

A király szomorúan adta át a levelet a derék legénynek. Az nyomban elolvasta a kevély ember sorait, s így szólt:

- Nem félek én a kopasz kutyától, magam is összevagdalom az egész országukat - és ekkor oldalán olyant csördült a kard, mint még soha. - Nincs egyébre szükség, csak két ifjúra, akik teljesen egyformák. Én is olyan álarcot festek, hogy mindhárman egyformák legyünk. Nem félek az egész világtól sem.

A király lakóvárosában volt két ikertestvér, akik semmit sem különböztek egymástól. A szép legény pedig festett magának álarcot, s azt feltéve, elindultak Törökországba.

Mikor a legények a török császár palotájába értek, mindhárman egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magukat. A császár kérdésére egyszerre feleltek, a vacsorához egyszerre ültek, az ételt egyszerre vitték szájukba, egyszerre keltek fel; evés után megint egyszerre hajoltak meg. A császár intésére a hálószobába mentek. Az nem tudott köztük különbséget tenni, mindhármat meg akarta öletni. De a boszorkány megmagyarázta neki, hogy ő felismeri a különbséget a két ifjú meg az igazi közt. A császár azonban nem bírta felfogni.

- No hát, majd megmutatod reggel, királyi testvérem, melyik az, akit meg akarsz öletni - mondta a boszorkány. - Akinek az inggallérja el lesz nyírva, az a magyar király embere.

Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatatlanok, és egy tű fokán is keresztül tudnak csúszni, a vén banya a kulcslyukon át becsúszott a szobába, ahol a három ifjú aludt. Mindhárman egy ágyban feküdtek, legszélén a szép legény. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsípett egy darabkát a fiú inge gallérjából, s ismét kisiklott a szobából. De a szép legény az öltözködésnél meglátta a tükörben a csonka gallért, erre mindkét társa gallérjából elcsípett ugyanannyit.

A császár reggelizni hívta a három legényt. A vén banya az ablakban állt. Csak csodálkozott, mikor mind a háromnak el volt csípve az inggallérjából. Reggelizés után meghajtották magukat, s elmentek.

A király lánya sokat nyugtalankodott, míg szerelmese haza nem érkezett. De midőn egy este a legény épségben és egészségben állított be atyja palotájába, igen megörült, s kérte királyi atyját, engedje meg neki, hogy egymásé lehessenek. A király semmit sem szólt. A lány nagyon neheztelt atyjára, s midőn egy este atyjánál esengett, hirtelen elájult. Egy levelet pillantott meg, melyet a török császár küldött, hogy az idegen legényt egyedül küldje hozzá, mert Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király lányával küldte el a levelet az ifjúnak. A lány sírva adta át neki.

- Ne sírj, szívem! - vigasztalta a legény a királylányt. - Indulok holnap reggel, mikor a nap felkel. De egy esztendő alatt egymásé leszünk.

Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén boszorkánnyal az udvaron találkozott. Suttogva mondta neki a vén banya:

- Most jöttél utoljára szép Törökországba!

A legény nem is hallgatott a banya szavára. Mikor a császár küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török állt vele szemben. Kiugrott a kard a hüvelyéből, és a törököket mind elkergette. Aztán ismét a hüvelyébe szaladt. Éjszaka a vén boszorkány el akarta lopni a legény kardját, de a kard kiugrott, és lecsapta a boszorkány vasorrát.

A császár roppant sereget állított ki másnap reggel a legény ellen. De a kard olyan gyorsan forgott a legény körül, hogy őt kardnak vagy nyílvesszőnek még a karcolása sem érhette. A török pedig mind elszaladt.

A magyar király lánya már kétségbeesett, hogy kedvese a megbeszélt napra nem ért vissza, s ezért addig kérlelte atyját, míg útnak nem indította seregeit Törökország felé. A sereg előtt a lány járt katonaruhában. Csak egy mérföldnyire kellett a seregnek a legény elé mennie, mert akkor már ő is közel volt a haza határához. A király lánya és a sereg bekísérte őt a magyar király palotájába, és kikiáltották királyuknak.

Az ifjú király néhány ezer katonájával elment abba az országba, ahol született.

Édesanyja nagyon megrémült, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a várost akarják elpusztítani; de még jobban megijedt akkor, mikor látta, hogy katona egy udvarba sem ment, az övében pedig egy tűt sem lehetne leejteni, annyi a katona.

Reszketett, mikor egy derék ember leszállt a lováról, és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, mikor az a derék ember megfogta a kezét, megcsókolta, s így szólt:

- No, édesanyám! Most már megmondom, mit álmodtam. Azt álmodtam, hogy belőlem egyszer még magyar király lesz. Álmom beteljesedett, most már kimondhatom, mert én vagyok a magyar király. Mikor gyermekkoromban faggattál, azért nem akartam megmondani, mert te az álmomat elbeszélted volna, s a király eltett volna láb alól. Áldjon meg az ég, hogy megvertél, mert ha meg nem versz, a király el nem vitt volna, ha el nem visz, felakasztani sem akart volna, s ha felakasztani nem akar, a másik király el nem vitt volna. De most elmegyek házasodni.

Úgy is lett. Katonáival hazament, feleségül vette a magyar király lányát. Most is él, ha meg nem halt.
 

Közeleg már, közeleg már

a nagy idő:

A juhásznak a gazdábal számolni kő.

Nincsen neki egyebe

Csak egy vezér ürüje

Rajta rézcsengetyűje. 

Vadludak úsznak sorjában,

tolluk reszket a tócsában.

Hullik, roppan a fák lombaj,

mókus búvik az odvakban. 

Tavasz virághintő,

Nyár kalászdöntő,

Ősz gyümölcsérlelő,

Tél havat terelő. 

Volt egy király, annak volt egy szép lánya. A szomszédjának meg három fia: Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénymákos.

Azt mondja egyszer a király, hogy aki a naposholdas paripát elő tudná neki hozni, annak adná a fele királyságát meg a szép lányát. De, halál fia az, aki hasztalan vállalkozik. Csinosomdrága meghallotta, és azt mondta a testvéreinek:

- Menjünk, de ha nem hozzuk el, vége az életünknek!

Kaptak a királytól lovat, nekiindultak. Mentek, mendegéltek, elesteledett, az ingoványon egy kis házat találtak. Csinosomdrága mindjárt bement, szállást kérni. Öregasszony volt a házban, kaptak szállást. Elmondták neki, hogy mi járatban vannak, hogy a naposholdas paripáért mennek.

- A naposholdas paripát meg nem találjátok - mondta az öregasszony -, még a hírét sem hallottam, pedig megöregedtem.

Reggel a fiúk továbbindultak. Búcsúzáskor az öregasszony adott egy kefét Csinosomdrágának azzal, hogy még hasznát veheti.

Mentek, mendegéltek, elesteledett, az ingoványban megint egy kis házat találtak. Öregasszony volt abban is. Csinosomdrága ment elöl, szállást kértek, kaptak is, elmondották ott is, mi járatban vannak: a naposholdas paripáért mennek, nem hallotta-e hírét.

- Már, fiam - mondta az öregasszony -, én megöregedtem, de még a hírét sem hallottam.

Reggel onnan is továbbmentek. Búcsúzáskor utánuk kiáltott az öregasszony:

- Itt van egy vakaró, hasznát vehetitek!

A fiúknak volt egy kovács nagybátyjuk, ahhoz akartak eljutni, hát siettek.

Tizenkét legény dolgozott a nagybátyjuknál, aki a palotában lakott. Már messziről észrevette a kovács, hogy jön Csinosomdrága meg a testvérei, kinyitotta a kaput. A fiúk bementek, és elmondták, hogy mi járatban vannak. A kovács tudta, hol van a naposholdas paripa, elmondta, hogy a Vasorrúbábának a legfiatalabb fia nyergeli a naposholdas paripát. Mondta nekik, hogy addig menjenek, míg csak egy bogaras házat nem találnak, ott lakik a Vasorrúbába három fiával.

A fiúk megpihentek a kovácsnál. A lovak lábán a patkót megszorította a kovács, és mikor elindultak, még külön is adott nekik egy patkót azzal, hogy hasznát vehetik. Megígérte nekik, hogy majd lesni fogja őket, ha visszajönnek, kinyitja majd a kaput, hogy visszataláljanak.

Mentek, mendegéltek a fiúk, míg egy bogaras házat nem találtak. Csinosomdrága azt mondta a bátyjainak, hogy csak menjenek tovább, majd utoléri őket, és azzal egyedül bement a házba. A lovát odakötötte egy fához, aztán macskává változott, odament az ajtóhoz, kaparta az ajtót. Beeresztették, elkezdett dorombolni, de közben hallgatózott.

A Vasorrúbába kérdezte a menyét, a legöregebb fiának a feleségét:

- Mikor jön haza az urad?

- Tíz órakor - felelte az asszony.

A középső fiú felesége azt mondta, hogy az ő ura tizenegy órakor jön haza. A legkisebb meg az urát tizenkét órára várta. Mikor ezt meghallotta Csinosomdrága, leugrott a padkáról, odament az ajtóhoz, elkezdett kaparni. Kieresztették. Amikor kijött, megrázkódott, ember lett, felült a lovára, utánavágtatott a bátyjainak. Félt, hogy a Vasorrúbába fiai hazafelé jövet elpusztítják a bátyjait.

Mentek, mendegéltek a fiúk az ingoványon, hidat, mezőt találtak: a tenger vize ment a híd alatt. Itt lepihentek, elaludtak. De Csinosomdrága a parton állt, nem aludt el.

Tíz órakor jött hazafelé a Vasorrúbába legöregebb fia. Amint a hídhoz ért, a lova fölhorkant.

- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának! - mondta a Vasorrúbába legöregebb fia.

- Nem bizony! - felelte Csinosomdrága.

Ölre mentek, birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt egy holló. Azt mondja neki a Vasorrúbába legöregebb fia:

- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csöpp vizet rám, dögöt adok!

Azt mondja erre Csinosomdrága:

- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok!

A holló Csinosomdrágára ejtette a vízcsöppet. Csinosomdrága így legyőzte a Vasorrúbába fiát, a lovat is meg a Vasorrúbába fiát is a hollónak adta.

Tizenegy órakor jött a Vasorrúbába középső fia; mikor a hídhoz ért, a lova nem akart a hídra menni, fölhorkant:

- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának!

- Nem bizony! - mondja Csinosomdrága.

Azzal ők is ölre mentek a hídnál. Sokáig birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt megint a holló, azt mondja neki a Vasorrúbába fia:

- Holló, holló, ó, édes holló, ejts csak egy csepp vizet rám, egy dögöt adok!

Azt mondja erre Csinosomdrága:

- Holló, holló, ó, édes holló, ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok, az előbb is kettőt adtam!

A holló őrá ejtette a vizet. Csinosomdrága legyőzte a Vasorrúbába középső fiát is. És odaadta a lovat is meg a Vasorrúbába fiát is a hollónak.

Tizenkét órakor a naposholdas paripán jött a Vasorrúbába legkisebbik fia, a világosságtól messze fénylett, mikor a hídhoz ért. A lova ennek is fölhorkant, sehogy sem akart rámenni.

- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának!

- Nem bizony - mondja Csinosomdrága.

A hídnál ölre mentek; sokáig birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt a holló, és elkezdi:

- Kár, kár!

- Holló, holló, ó, édes holló! - mondja neki a Vasorrúbába fia. - Ejts csak egy csepp vizet rám, egy dögöt adok!

Azt mondja erre Csinosomdrága:

- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok, tőlem már négy dögöt kaptál.

A holló Csinosomdrágára ejtette a csepp vizet, attól le is győzte a Vasorrúbába legkisebb fiát is. Aztán pokrócot vetett a naposholdas paripa fejére, farára, hogy ne világítson. Aztán felkeltette két testvérét, a Hamisanpajkost meg a Széplegénymákost. Azok nem is tudták, mi történt.

- Menjünk vissza! - mondta nekik Csinosomdrága.

Mentek, mendegéltek, mikor a Vasorrúbába házához értek, Csinosomdrága a lovát a fához kötötte, macskává változott, az ajtóra ment kaparni. Beeresztették, felugrott a padkára. A Vasorrúbába menyei ott bent sírtak, jajgattak, hogy Csinosomdrága megölte az urukat. Azt mondja a legöregebb:

- Nemsokára jönni kell Csinosomdrágának hazafelé. Elmegyek az út szélére, szép almafa leszek; ha levesz csak egy almát is, és megeszi, halálnak halálával hal meg; ha pedig nem eszi meg, az almafa megfogja őt.

- Én körtefa leszek - mondja a középső -, aki meglát, inkább meghal, minthogy úgy elmenjen mellettem, hogy ne szakítson rólam. Ha megeszi a körtét, halálnak halálával hal meg, ha pedig nem eszi meg, a körtefa megfogja őt.

Azt mondja a legkisebb:

- Én pedig víz leszek, tiszta, mint az arany, vagy iszik belőlem Csinosomdrága, vagy megfürdik bennem, mert el van fáradva, akkor pedig vége lesz!

A macska leugrott a padkáról, hogy kimenjen.

Azt mondja a Vasorrúbába a legöregebb menyének:

- Hozd csak ide azt a macskát, nézzük meg, nem Csinosomdrága-e. Ha ő az: jaj az életének!

Az asszony megfogta a macskát, nézik, hát Csinosomdrága.

- No, kutya Csinosomdrága, kezemben vagy! Te, középső menyem, keresd meg a fejszét, ti meg fogjátok a két lábát, tegyétek a küszöbre, vágjátok le a nyakát!

De sokáig keresték a fejszét, a macskát elszalasztották. Csinosomdrága kiszaladt, ott künn megrázkódott, ember lett, felült a lovára, és ahogy csak bírt, úgy vágtatott: félt, hogy a testvérei bajba kerülnek.

Még idejében elérte a két bátyját, már éppen szakítani akartak az almából.

- Nem szabad, majd én veszem le! - kiáltott rájuk. Azzal kivette a kardját, kis kendővel megtörölte, azután leszakított egy almát, kettévágta. Az alma tüstént vérré vált.

Mentek tovább. De Hamisanpajkos meg Széplegénymákos előbb haragudott, hogy nem ehettek az almából, csak mikor látták, hogy vérré vált az alma, akkor csendesedtek le.

Mikor a körtefához értek, Csinosomdrága megint kivette a kardját, a kis kendővel megtörölte, leszakított egy körtét; kettévágta, a körte is vérré vált.

Mikor a vizet elérték, belecsapott a kardjával a vízbe, vérré vált az is. Csak akkor mondta meg a bátyjainak, hogy miért tette ezt. Mentek tovább, a nagybátyjuk háza felé.

A Vasorrúbába nem győzte a menyeit várni, seprűre ült.

Egyszer csak azt mondja a naposholdas paripa:

- Hajítsd el a kefédet, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!

Hátranéz Csinosomdrága, látja, hogy jön ám a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a keféjét, amit az öregasszonytól kapott, olyan sűrű erdő lett abból, mint a kefe szőre.

Mikor a Vasorrúbába kiért az erdőből, visszaesett a közepébe. Nagy nehezen kitápászkodott, utána Csinosomdrágának! De Csinosomdrága akkor már jó messzire elment.

Egyszer azt mondja a naposholdas paripa:

- Hajítsd el a vakaródat, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!

Hátranéz Csinosomdrága, hát látja; hogy nyomában van a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a vakaróját, amit az öregasszonytól kapott. Lett olyan sár, hogy csak a füle látszott ki belőle a Vasorrúbábának. Mikor kiért a sár szélire, visszaesett a közepibe. Nagy nehezen kijött belőle, utána Csinosomdrágának! De az már jól elment.

Egyszer azt mondja a naposholdas paripa:

- Hajítsd el a patkódat, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!

Hátranéz Csinosomdrága, hát látja, hogy itt van, nem messze a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a patkóját, amit a nagybátyjától kapott. A patkó belement a Vasorrúbába lova lábába, a ló fogával tudta csak kiszedni.

A fiúk nagybátyja látta a bajt, a kapu már nyitva volt. Már Csinosomdrága lovának farát tüzes seprűvel verte a Vasorrúbába. Amint beeresztette őket a nagybátyjuk, mindjárt becsukták a kaput, a Vasorrúbába nem bírt bemenni, csak kívülről kiabált:

- Fúrjatok egy lyukat, hogy a szeme közé nézzek Csinosomdrágának!

- Ne fúrjanak addig - mondta Csinosomdrága -, míg a csípővasat meg nem tüzesítik, mert a Vasorrúbába fel akarja vetni a kerítést.

Mikor tüzes volt már a csípővas, fúrtak egy lyukat. A Vasorrúbába a nyelvét dugta be a lyukon. De a tüzes csípővassal elszakították a nyelvét. Dörmögve ment vissza.

Itt most már megpihentek a fiúk. Mikor kipihenték magukat, azt mondja Csinosomdrága:

- Most már elmehetünk békivel, mert a Vasorrúbába többé nem jön.

Ezzel elbúcsúztak a nagybátyjuktól.

Mentek hazafelé. Útközben találtak egy Nagyfázhatót kilenc suba, kilenc szűr, mindenféle gúnyából kilenc volt rajta, mégis fázott. Csinosomdrága azt mondta neki:

- Jöjjön velünk, mert még olyan időt találhatunk, hogy maga megmelegszik!

- Az kellene nekem! - mondta a Nagyfázható, és hozzájuk szegődött.

Mentek tovább. Egyszer előtaláltak egy Nagyhajigálót, ez mindig szörnyen hajigálhatnék volt, de csak egynegyed téglát bírt elhajigálni egyszerre. Azt mondja neki Csinosomdrága:

- Jöjjön velünk, mert még olyan helyet találhatunk, hogy kihajigálhatja magát.

- Csak azt látnám! - mondta a Nagyhajigáló, és hozzájuk szegődött.

Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagynézhetőt: úgy nézett, hogy a szeme majd kidülledt, mégis mindig nagyon nézhetnék volt. Azt mondja Csinosomdrága:

- Jöjjön velünk, eljöhet még az idő, hogy kinézheti magát!

- Az kell nekem! - mondta a Nagynézhető, és elment velük.

Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagyehetőt, aki akármennyit evett, mindig ehetnék volt. Azt mondta neki Csinosomdrága:

- Jöjjön velünk, mert találhatunk olyan helyet, hogy magát jóltartom!

- Az kellene nekem! - mondta a Nagyehető, és hozzájuk szegődött.

Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagyihatót: ha egyet kortyantott a Tiszából, a víz egyet beljebb lépett, mégis ihatnék volt. Azt mondja neki Csinosomdrága:

- Jöjjön velünk, jöhet még olyan idő, hogy jóltartjuk magát vízzel.

- Csak azt látnám - mondta a Nagyiható, és hozzájuk szegődött.

Mentek tovább. Előtalálták a Nagyszaladót: akármennyit szaladt, mindig szaladhatnék volt. Azt mondja neki Csinosomdrága:

- Jöjjön velünk, mert találhatunk még olyan helyet, hogy kiszaladhatja magát!

- Az kell nekem! - mondta a Nagyszaladó, és hozzájuk szegődött.

Mentek tovább. Kilencen voltak, mire hazaértek a házhoz. Csinosomdrága bejelentette, hogy elhozta a naposholdas paripát. Azt mondja erre a király:

- Más baj van itt: háromszáz esztendeje, mióta fűlik ez a kemence; csak annak adom a lányomat, aki meghál benne!

- Nem baj! - mondja Csinosomdrága, azzal szót vált a Nagyfázhatóval.

Azt mondja a Nagyfázható:

- Ezt vártam régen!

Az udvaron, amit talált fát, hatszázhatvan ölet, azt betüzelte. Este aztán bement a kemencébe, mégse melegedett meg.

Reggel kiküldi a király az emberét a kemencéhez, nézze meg, hogy hált-e benne valaki?

Kimegy az ember, látja, hogy Nagyfázható benne van, és akkor is tüzel, mert majd megveszi az isten hidege!

Bemegy ő is a kemencébe: szénné égett.

Csinosomdrága bemegy a királyhoz, jelenti, hogy már hatszázhatvan öl fát feltüzeltek.

Azt mondja a király:

- Más baj is van itt! Háromszáz hízott göbölyökör meg háromszáz akó bor is van, azt mind fogyassza el az, aki az én lányomat akarja!

- Nem baj - mondja Csinosomdrága. Azzal mindjárt szót vált a Nagyehetővel meg a Nagyihatóval.

Azt feleli a Nagyehető neki:

- Az ökröket ne nyúzzák meg, csak a szarvukat kell levágni, nem kell apróra darabolni!

A Nagyiható meg azt mondja:

- Csak a dongát kell leütni, a többit majd elvégzem én.

A Nagyehető csakhamar bepakolta a göbölyöket, még kevés is volt neki a háromszáz kövér ökör. Ami ennivalót még a közelében talált, mind megette. A Nagyiható is elbánt a háromszáz akó borral csak a hordók fája maradt meg.

Csinosomdrága bejelentette a királynak, hogy minden meg van iva, éve. Azt mondja a király:

- Más baj is van! Háromszáz esztendeje, hogy a pokolban van a lányom ruhája, aki elhozza, csak annak adom a lányt. - A király már el is küldött a ruháért egy embert. Csinosomdrága azt mondja a Nagynézhetőnek:

- Nézd meg, messze van-e a pokol ajtajához az az ember?

Nézi a Nagynézhető, majd kidülled a szeme, meglátja az embert, már csak egy kőhajtásnyira volt.

Amint ezt meghallja, azt mondja a Nagyszaladó: eresszék el! Szalad a Nagyszaladó, utoléri, földhöz vágja az embert. Míg az ember összeszedte magát, addig a Nagyszaladó elhozta a ruhát a pokol ajtajából. Az ember ott ült az út közepén, azt mondja a Nagyszaladónak, mikor az már visszafelé szalad, hogy üljön le ő is. Az ember egy lófejet tett a Nagyszaladó feje alá, hogy elaludjon.

Várják vissza a Nagyszaladót, csak nem jön.

- Nézd már meg, hol van az a Nagyszaladó! - mondja Csinosomdrága a Nagynézhetőnek. Néz a Nagynézhető, és azt mondja:

- Alszik. Egy lófej van a feje alatt, egy ember pedig hozza a ruhát.

Csinosomdrága megkérdi a Nagyhajigálótól, hogy ki tudná-e ütni a lófejet a Nagyszaladó feje alól.

- Ki, úgy, hogy a ló feje is szétmegy az övével együtt! - mondja a Nagyhajigáló.

- Ne úgy, csak a lófejet üsd ki a feje alól! - mondja Csinosomdrága.

- Majd megpróbálom! - mondja a Nagyhajigáló.

Kerestek neki egy negyedrész téglát, úgy kiütötte a lófejet, hogy szerteszéjjel ment. A Nagyszaladó felébredt, szaladt hazafelé, utolérte az embert, elvette tőle a ruhát, őt meg úgy a földhöz vágta, hogy úgy kellett a testét összeszedni, a ruhát ő hozta haza.

Akkor aztán Csinosomdrága megkapta a királylányt. Nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.
 

A hosszúháti hegyeken innen, a buzogányi hegyeken túl, volt egy öregasszony, annak volt egy kakasa meg egy tyúkja. Kimentek a szemétdombra kapargatni; a kakas talált egy garast, azt mondja a tyúknak:

- Gyerünk el a kocsmába, egy messzely bort inni!

- Nem bánom, gyerünk - mondta a tyúk.

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nyulat. Azt mondja a nyúl:

- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma?

Azt mondja a tyúk koma:

- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!

Azt mondja a nyúl:

- Én is elmegyek.

- Gyere, gyere, majd többen leszünk!

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rókát. Azt mondja a róka:

- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?

Azt mondja a nyúl koma:

- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!

- Én is elmennék! - mondja a róka koma.

- Gyere, gyere, majd többen leszünk!

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy farkast. Azt mondja a farkas:

- Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?

Azt mondja a róka koma:

- A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni!

- Én is elmék!

- Gyere, gyere, majd többen leszünk!

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nagy sáncot, megállnak ott a szélin. Azt mondja a kakas koma:

- No, most az jön velem bort inni, aki ezt a sáncot átugorja!

A kakas átszállta, a tyúk átszállta, a nyúl meg a róka is átugrotta, a farkas is át akarta ugrani, aztán beleesett.

Ott sírt a farkas, hogy nem tud abból a mély sáncból kimenni, hogy éhen kell neki megdögleni. Amint sírt-rítt, éppen arra mentek a madárkák magot szedegetni, megkérdezték, miért sír.

- Harmadnapja, hogy beleestem a sáncba, nem bírok kimenni - mondta a farkas, és könyörgött nekik, hogy hordjanak gizöcskét-gazocskát, amin ki bír menni.

- Van négy csonka fám, költhettek rajta!

Hordtak is a madárkák annyi gazt, hogy a farkas ki bírt rajta menni. Örült is a farkas, hogy nem kellett neki elvesznie, de a kismadarak is örültek, hogy lesz nekik min költeni. Rá is fészkeltek, költöttek is rajta, szépek is voltak már a kicsinyek, örült is nekik az anyjuk. Hát egyszer megy ám a farkas, felkiált a fára:

- Kismadár, adjál le egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Az egyik madár akkor levetette neki egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, akkor lement a hűvös alá lefeküdni. Mikor kialudta magát, akkor megint felkelt, elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni, hogy már megint itt a farkas. A farkas pedig, ahogy odaért, megállt a csonka fa alatt, felnézett a fára, azt kiáltotta fel a kismadárnak:

- Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette megint egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, pihenni.

Sírt-rítt a kismadár, hogy ez a csúnya farkas már elvitte két fiát, mi lesz belőle, ha mind el találja vinni.

A farkas kialudta magát, megint felkelt, megint elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni-ríni, hogy már megint itt a farkas! Az pedig nagy büszkén felkiáltott a fára:

- Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam!

Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, lefeküdni. Sírt-rítt a kismadár, hogy az a huncut farkas mind elhordja a kisfiát.

Arra szállt egy varjú, kérdezi tőle:

- Miért sírsz, te kismadár?

- Hogyne sírnék, mikor az a huncut farkas elvitt három fiamat, már csak egy maradt.

De a varjú jó tanácsot adott a kismadárnak:

- Ha még egyszer eljön a farkas, és azt mondja: adjál egy fiadat, mert kivágja a fát, felszántja az alját, akkor csak mondd neki: vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd!

Megörült ennek a kismadár. A varjú elszállt, a farkas megint visszajött, megint mondta a kismadárnak:

- Kismadár! Adjál egy fiadat! Kivágom a fát, felszántom az alját.

De a kismadár csak visszakiáltott:

- Vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd!

Azt mondja a farkas:

- Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Tudom már, ki tanított meg erre, hanem majd megtanítom én őt.

Elment a farkas, beült egy rakás kukoricaszembe, aztán kiment az országút közepére, és ott szétterpeszkedett. Arra ment a varjú magvat szedegetni, meglátta a kukoricaszemeket a farkason, odament, vagdalózott a csőrével, hát egyszer csak bekapta a farkas a varjú fejét. Könyörgött a varjú:

- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítalak szállni!

- Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe, megcsalsz!

- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítalak szállni.

Kieresztette a farkas, a varjú pedig elszállt. Akkor a farkas beleült egy rakás kölesszembe, elment megint az országút közepére, megint szétterpeszkedett. A varjú megint arra ment magvat szedegetni, meglátta a sok kölest, odament szedegetni. Megint bekapta a farkas a varjú fejét, a varjú megint könyörgött:

- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!

- Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! - mondta a farkas - megcsalsz, mint az előbb!

- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!

A farkas megint kieresztette, megint elszállt a varjú.

Akkor a farkas odament egy rakás tiszta búzaszembe, elment az országút közepére, megint szétterpeszkedett, a varjú meg arra ment, meglátta a sok búzaszemet, odament szedegetni. A farkas megint bekapta a varjú fejét.

Könyörgött neki újra a varjú:

- Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!

- Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Megcsalsz, mint az előbb!

- Nem csallak meg! Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni!

- Nahát, tanítsál meg! - mondta a farkas, és kieresztette.

A varjú felkapta a farkast, vitte felfelé. Mikor már felvitte a magasba kérdezte a farkast:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

Azt mondja a farkas:

- Látom!

- Mekkora?

- Akkora, mint a világ!

Akkor a varjú még feljebb vitte, kérdezte megint:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

Azt mondja a farkas:

- Látom!

- Mekkora?

- Mint egy félvilág.

Akkor még feljebb vitte, és megint kérdezte:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

- Látom!

- Mekkora?

- Mint egy ország!

Még hétszerte feljebb vitte, és kérdezte megint:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

- Látom!

- Mekkora?

- Mint egy alma.

Akkor még feljebb vitte a varjú, és megint kérdezte:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

- Látom!

- Mekkora?

- Akkora, mint egy tű!

Még feljebb vitte, kérdezte megint:

- Látod-e még, farkas koma, a földet?

- Nem látom már!

Akkor a varjú eleresztette, a farkas pedig zuhant lefelé. Lenn észrevett egy füstös tőkét, annak azt kiabálta:

- Szaladj, barát, mert agyonütlek! Szaladj, barát, mert agyonütlek!

De a tőke nem mozdult, minden porcikája ízzé-porrá tört. A varjú pedig odament, és megkérdezte a farkast:

- Megtanultál szállni?

- Meg ám. Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe, minden porcikámat összetörtem a füstös tőkében.

A varjú pedig jót nevetett, hogy becsapta a farkast. Eddig van, aki nem hiszi, járjon utána.
 

Süss ki, nap, süss ki, nap.

Kertünk alatt a kis bárány

Majd megfagy.

Ha megfagy, sajnálom,

Nem lesz kicsi bárányom. 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt a világon három szegény ember. Egyszer ezek hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, vágják a fát, egyszer megszólal az egyik szegény ember:

- Ej, de jó volna, ha csak egy kívánságom is teljesednék!

- Miért? Mit kívánnál? - kérdi a másik szegény ember.

- Én azt - mondja az első szegény ember -, hogy mikor hazamegyek, legyen egy tál kolbász meg egy fehér cipó az asztalomon! Hát te?

- Én meg - mondja a másik - azt kívánnám, hogy egy tál túrós lepény legyen az asztalomon! És te? - S a harmadikhoz fordult.

A harmadik, aki a muzsikus bandában bőgőzni szokott, s így sokat tapasztalt, azt gondolta, hogy hiába kíván bármit, csak nem teljesedik az be. Ezért tréfálni akart egy kicsit, s ezt mondta:

- Én meg azt kívánnám, hogy mivel gyereket vár úgyis a feleségem - mikorra hazamegyek, egy helyett tizenkét rajkója legyen!

Eljön az este, viszik haza a fát. Bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász meg a fehér cipó!

Bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény!

Hazamegy a bőgős is, hát éppen ott találja a bábaasszonyt. Tenné le szokás szerint a fát a bőgős a szögletbe, de rákiált a bába:

- Ne tegye kend oda, ott gyerek van!

Tenné szegény bőgős a másik szögletbe a fát. A bába megint rákiált:

- Oda se tegye kend, ott is gyerek van!

Tenné a szegény bőgős a kamrába; a bába megint rákiált:

- Oda meg éppen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van!

Tenné ide, tenné oda a bőgős a fát, mindenütt tele a ház gyerekkel. Sehova nem tudta letenni a fát szegény bőgős. Utoljára is megharagszik, s most már ő kiált:

- Ejnye, disznó teremtette, hány gyerek van itt?

- Biz itt - felel a bábaasszony -, éppen kerekszám tizenkettő!

Megijed erre a bőgős, hogy tartja ő azt el. Kilép a ház elé, s ott így sóhajt:

- Hajaj, az asszonyon kívül tizenharmad magammal leszek a háznál. Szerencsétlen szám! Inkább mennék a pokolba kályhafűtőnek!

Alig mondotta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög. Nyakon csípte a bőgőst, vitte azon nyomban a pokolba kályhafűtőnek.

A tizenkét gyerek otthon nőtt, nőtt, növekedett, úgy annyira, hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebb azt kérdi az anyjától:

- Édesanyám, sohase volt nekünk édesapánk? Vagy ha volt, hova lett, hogy én sose hallottam róla semmit?

Mondja neki erre a szegény asszony:

- Bizony volt nektek is, fiam. De mikor megszülettetek, azt mondta, hogy tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt. Mérgében kiment a házból, azóta se látta senki: Odaveszett!

Felel erre a legkisebbik gyermek:

- No hát, ha így van, édesanyám, majd megkeresem én, s haza is hozom!

Evvel elindult a fiú világgá, az apját keresni. Kereste, kereste, az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá.

Amint így keresi, éppen egy erdőben, észrevesz egy nagy nyárfát. A fa hegye az égbe ért, a gyökere a pokolba. No, gondolja magában a fiú, ha a földön nincs az apám, bizonyosan az égben találom. Fölmegyek oda is, legalább odafönt is széjjelnézek egy kicsit.

Azzal elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot. Utoljára is felért az égbe. Amint felért és széjjelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni. Nézte őket, nincs-e közte az apja. Majd félretessékelte őket az útból jobbra-balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.

- Ki van ott? - kérdezi belülről Szent Péter, a kapus.

Feleli a fiú:

- Én vagyok a Zsiga bőgős tizenkettedik fia.

Mondják belülről:

- Most nem lehet bejönni, várakozzál.

- Nem várok biz én, nem az az én dolgom - feleli a fiú. - Eresszenek csak be, hadd keressem meg az apámat.

Felelik megint belülről:

- Már, fiam, most nem ereszthetünk be, mert nincs itthon az ég ura. Majd ha hazajön, akkor gyere.

A fiú látta, hogy már így semmire sem megy. Kapta magát, behajította a kalapját a kapun. S kiáltott fennen:

- Jaj, Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!

Feleli belülről Szent Péter:

- Kiadnám, fiam, de messze elgurult, nem is látom. S míg érte járnék s keresgélném, ez a sok ménkű lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutya-bejáráson.

Kiáltja a fiú:

- Nohát, eresszen be kelmed, majd megkeresem én!

- Jaj, fiam, de ha nem lehet! Mondtam már!

Kiáltja be erre mérges hangon a fiú:

- Jól van! Majd bepanaszolom a gazdájának, csak jöjjön haza, hogy kelmed bennfogja a más ember igaz jószágát!

Szent Péternek mit volt mit tennie, félt, hogy megpirongatják, hát beeresztette a fiút. De megígértette vele, hogy amint a kalapot megtalálja, rögtön megy ki, vissza. Meg is ígérte a fiú, de bizony esze ágában sem volt, hogy rögtön kimenjen, ha egyszer belül lehetett. Megkereste a kalapját, a fejébe nyomta, azzal előre, az apját kutatni, meg széjjelnézni egy kicsit.

Amint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér. A domb legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék.

Az a nagy karosszék volt az ég urának széke. Abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket! A gyalogszéken pedig az angyalok szoktak ülni. A fiú nekiindult a dombnak. Mikor a székhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. Amint így nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban odanéz, hogy talán az anyját is megláthatná!

Egyszer csak észreveszi ám, hogy a szomszédjuk éppen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy üggyel-bajjal szerzett malacát.

"No hiszen, megállj! - gondolja magában a fiú -, majd rád ijesztek én most." Felkap egy gyalogszéket, a föld irányába vágja! De biz az még csak a falu közelébe se járt, nemhogy a tolvajhoz. Felkap egy másikat, az sem éri a célt! Felkapja a harmadikat, a negyediket, ötödiket... elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. Amint legjavában hajigálózik, jön ám haza maga az ég gazdája.

Mondja a fiúnak:

- Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?

Feleli a fiú:

- Hogyne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de - a mindenét! - azóta el is lopta az édesanyám malacát. Azt akartam oldalba hajítani! De nem tudtam.

- Jaj, te - hangzott a válasz -, ha én minden emberhez széket vágnék, aki egy malacot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Ezért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki!

Megijedt a fiú, elkotródott, mintha ott sem lett volna. Mikor kívül volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hát mégis, hol lehet az ő apja, ha se a földön, se az égben nincs. Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában. De nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is! Majd megtanítom én őket!

Azzal elindult, meg sem állott, míg a pokol határába nem ért.

Amint ott megy, mendegél, szembe találkozott egy regiment katonával.

- Hová mégy, fiú? - kérdezik a katonák.

- Megyek a pokolba. Az apámat keresem!

- Oda ugyan hiába mégy. Mi is épp ott voltunk, azért, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen lányát! Azt akartuk visszavenni, de bizony azok nem adták. Pedig a királyunk annak ígérte a lányát, a fele királyságával együtt, aki visszahozza! Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy hanem visszafordulsz.

Azt felelte nekik a fiú:

- Bizony én nem fordulok, ha már eddig jöttem!

S azzal ment odább a maga útján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta, s kérdi:

- Itthon van-e Plutó?

Felel belülről egy hang:

- Nincsen, kérem.

Mondja tovább a fiú:

- Hát akkor adjátok ki nélküle is az apámat! Tudom, hogy itt van!

Felelik erre már többen odabentről:

- Nem adjuk mi bizony! Nem bolondultunk meg!

Kiált nekik vissza a fiú:

- Jól van! Majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene!

Az ördögök csak nevették a fiú mérgét. De a fiú se kérdett, se hallgatott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót. Aztán elkezdett nagy komolyan lépegetni a pokol kapuja előtt, előre és hátra. Az ásóval meg pecézgette közben a helyet széltibe-hosszába.

Meglátja ezt egy ördög a kapulyukon át. Kijön, odamegy hozzá.

- Mit csinálsz itt, te legény?

Feleli a fiú:

- Én? Csak egy templomot rakok ide. Hogy se ki, se be, egy fia ördög ne járhasson a pokolba, amíg az apámat ki nem adjátok.

Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg bőgőst.

- Itt az apád. Mehetsz a dolgodra!

De a fiú nyomja tovább az ásót a földbe, s mondja:

- Nem addig van ám az! Amiért az imént ki nem adtátok, most már egy tapodtat sem megyek addig, míg a királykisasszonyt is ki nem adjátok.

Esengeni kezd erre a főördög:

- Jaj, csak azt ne kérd! Inkább adunk aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz!

Feleli a fiú:

- Nem kell nekem sem az aranyotok, sem az ezüstötök. Csak a királykisasszony.

Feleli az ördög:

- Jaj, csak addig várj, míg Plutó hazajön.

Ás egyet a fiú, s azt mondja:

- Nem várok én egy szempillantást se! Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat építek ide, hogy maga Plutó is kiszorul a pokolból!

Nagyon megijedtek az ördögök. Kiadták rögtön a királykisasszonyt. Ők hárman - a fiú, az öreg bőgős meg a királykisasszony - tüstént elindultak a felvilág felé.

Hazamegy Plutó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik. Kérdi mérgesen:

- A királykisasszony hol van?

Mondja remegve az egyik főördög:

- Bizony, azt odaadtuk egy fiúnak. Mert azt mondta, ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni!

- Ó, bolondok - mondja Plutó -, hiszen nem tudott volna az templomot építeni. Nem is volt neki, amiből csinálja. Eredjen utána mindjárt a leggyorsabb futárom! Hozza vissza tőle a királylányt! Ha pedig a fiú nem adná, győzze le abban, amiben ő az erősebb, versenyfutásban.

Elindul a futár, utol is érte a fiút nemsokára. Rákiabál már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, s visszaszól:

- Én, egy ilyen legénnyel? Kiállok én teveled akármiben!

- No, hát fussunk versenyt - feleli az ördög.

Egy kengyelfutóval versenyt futni? Nem kis dolog! Most légy okos, fiú! De meglátja a fiú, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl. Eszébe ötlik valami:

- Ó, te szegény ördög - mondja nagy kevélyen -, ilyen legénnyel, mint te vagy, én nem futok magam, csak a kis öcsémet küldöm. Az is legyőz! Eredj, szólítsd; ott felel a bokorban! S ha majd megindul, előbb azzal álld meg a versenyt. Aztán jöhetsz hozzám.

Odamegy az ördög a bokorhoz. A nyúl felriad, elkezd szaladni. Uccu neki az ördög. De bizony a nyúlnak még csak nyomába se hághatott. Megállt nemsokára, pihegve. Így hát elhitte, hogy a fiú különb futó nála. Nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt. Visszakullogott nagy szégyenszemre a pokolba.

- Hol a királykisasszony?! - kérdezi tőle Plutó.

Feleli még mindig szégyenkezve az ördög:

- Bizony, az ottmaradt! Miért? Így meg így jártam! - s elbeszélte, hogy hogyan járt. Plutó mérges lett:

- Ó, te bolond! Hiszen nem az öccse volt az, hanem nyúl. Nem tudott volna az a fiú úgy szaladni!

S azzal odafordult egy másik ördöghöz, akinek az volt a híressége, hogy olyan messze hajította a buzogányt, mint senki más. Mondja neki:

- Eredj utána te, fiam, buzogányos! Hozd vissza tőle te a királykisasszonyt.

Útnak eredt a buzogányos, utol is érte a fiút csakhamar. Kiáltott neki már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, végigméri a buzogányos ördögöt. S azt mondja:

- Ilyen legénynek, mint te, nem adom! Kiállok én akármiben veled is!

Fölfújja magát a buzogányos ördög, s azt feleli:

- Lássuk hát! Ki tudja ezt a kétmázsás buzogányt magasabbra hajítani!

A fiú meghökken egy kicsit, de azért így szól:

- No, hajítsd először te.

Az ördög fölhajította a buzogányt olyan magasra, hogy alig látszott. Amint leesett, a fiú megfogta a buzogány nyelét. Avval elkezdett kiabálni: Bátyám! Bátyám! S néz föl a felhőkre.

- Kinek kiabálsz? - kérdi az ördög.

Feleli a fiú:

- Bizony én csak a bátyámnak. Kovács, ott a felhőkön túl, a másvilágon. Neki akarom felhajítani ezt a kis buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak. Csak azt várom, hogy meglássam.

Megijed az ördög, azt mondja:

- Jaj, inkább ne is hajítsd! Maradjon a tiéd a királykisasszony. Csak a buzogányomtól ne fossz meg örökre.

Ez az ördög is királykisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plutó, már előre mérgesen:

- Hol a királykisasszony?

Feleli szepegve a híres buzogányhajító ördög:

- Bizony, azt nem hozhattam el! Így meg így jártam a fiúval - s ő is elmondja, hogyan járt.

Nyeli dühét Plutó újra, s így szól:

- Ó, te bolond! Hiszen nem bírta volna az a fiú a buzogányodat meg se mozdítani!

Aztán odafordul egy másik ördöghöz:

- Eredj utána te, fiam, ostoros. Hozd vissza tőle te!

Utána indult az ostoros ördög, aki arról volt híres, hogy akkorát tudott durrantani az ostorával, mint egy ágyú. Elindult, el is érte a fiút.

Már messziről kiáltott neki:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt!

Megáll, megfordul a fiú, s azt mondja:

- Különb legénynek sem, mint te! Kiállok én versenyre veled is!

Feleli gőgösen a durrantó ördög:

- Tudsz ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én?

Azt mondja a fiú:

- Csak kondíts, hadd lám előbb, mit tudsz te.

Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú, s azt mondja nagy büszkén:

- No, kondítsd a párját!

A fiú nem szólt semmit, hanem keresett gyorsan három abroncsot. Beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.

- Mit csinálsz? - kérdi tőle az ördög.

Feleli egyszerűen a fiú:

- Csak a fejünket abroncsolom be. Mert mindjárt akkorát kondítok, hogy akinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.

- Jaj, abroncsold be az enyimet is! - ijed meg az ördög.

A fiú elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: "Jaj, ne szorítsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony!"

Erre aztán megtágította a fiú az abroncsot. Az ördög visszament nagy pironkodva.

- Hol a királykisasszony? - kérdi ettől is mérgesen Plutó.

Feleli a durrantó ördög, megtapogatva a fejét:

- Nem hozhattam bizony azt vissza. Így meg így jártam az abroncsolással - s elmondta, mutatta, mi esett vele.

Plutó alig látott a méregtől. Azt mondja:

- Ó, te bolond! Hiszen nem tudott volna az a fiú semekkorát se kondítani.

Odafordul egy másik ördöghöz:

- Eredj utána te, kocsisom, hozd vissza már te valahára!

Útnak ered Plutó kocsisa egy vasvillával, utol is éri a fiút.

Kiált már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszúrlak! Védd magad!

Feleli a fiú:

- Nem félek én tőled sem. Versenyzek én véled is. De így a sík földön nem nagy mesterség viaskodni. Ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kívül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.

Az ördögnél kétágú vasvilla volt. A fiú egy nyársat fogott.

Azzal elkezdtek szurkálódzni a sövényen át. De bizony az ördög sohasem tudott átszúrni a kétágú vasvillával, mert mindig megakadt a sövényben. De a fiú a nyárssal úgy összevissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára az megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt: visszanyargalt a pokolba.

- Te sem hoztad vissza a királykisasszonyt? - kérdi nagy haragosan Plutó.

Feleli hüppögve a kocsis ördög:

- Nem lehetett! Így meg így jártam! - s ő is elmondta, hogy járt, hogy összeszurkálta a fiú.

Plutó most lett csak igazán mérges!

- Úgy kell, bolond! Hisz sövényen át a kétágú vasvillával egyet sem lehetett szúrni.

Azzal odafordul egy következő ördöghöz:

- Eredj utána te, fiam, szabó, próbálj szerencsét vele te!

Nekirugaszkodik az ördögök szabója, utoléri egy kis ház mellett a fiút. Rákiált:

- Héhó! Ide a királykisasszonyt, vagy állj ki velem versenyre!

- Szívesen - feleli a fiú. - De hát mi a te mesterséged?

Dülleszti erre mellét az ördög, s azt mondja:

- Az enyém? A varrás! Próbáljuk meg, ki tud jobban varrni! Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk versenyt!

Bementek a házba, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a cérnát sokszor húzogatni a tűbe, rögtön olyan hosszút belehúzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrania. A fiú kurtát húzott a tűbe, s a kurta cérnával szaporán öltögetett. Nem öltögetett még tíz percig sem, már ő készen volt. Így tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt. Üres kézzel visszakullogott ő is a pokolba.

Plutó majd szétpukkadt haragjában.

- Te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? - kérdi.

Feleli sápadtan a varró ördög:

- Úgy bizony! Miért? Mert nagyon jól tud az a fiú varrni! Olyan hosszú cérnát húztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, s mégis hamarább kész lett vele.

- Ó, te bolond! Hisz éppen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál beugráltál! - feleli haragosan Plutó.

Azzal odafordul a következő ördöghöz:

- Szaladj utána te, fiam, kanász; hátha te el tudnád venni tőle.

Vesd el magad! - a fiú után rugaszkodik most az ördög kanásza, utoléri, éppen a pokol határánál. Rákiált:

- Héhó! Nem a tiéd ám a királykisasszony!

- Hát kié? - kérdi a fiú.

Azt mondja a kanász ördög:

- Azé, aki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval. Ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt!

- Nem bánom - feleli a fiú.

- De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? - kérdi az ördög.

- Én majd - feleli a fiú - csak a göndör farkúakat hajtom. Te meg hajtsd az egyenes farkúakat.

Erre az ördög is ráállott. Hozzáfogtak rögtön a disznóhajtáshoz. A fiú kihajtott nyomban húszat-harmincat. Azzal lefeküdt. Az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat. Csak nem talált. A sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólította a fiú az ördögöt:

- No, ördög, gyere, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú. Ki mennyit hajtott ki?

Kereshették biza. Egyenes farkút egyet sem leltek. Megint a fiú lett a nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba. A fiú pedig a királykisasszonnyal addigra kiért a pokol határából. Tovább nem volt rajta hatalma Plutónak.

Amint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édesatyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves lányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabadítani a fiú, mindjárt beváltotta az ígéretét: hozzáadta a lányt a fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

Hull a dér, jön a tél,

daru, gólya útra kél. 

Esik eső, fúj a szél,

Nemsokára itt a tél.

Ködös és hideg november,

Fázik akkor állat, ember. 

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy királynak három fia. A három királyfi sohasem járt ki a faluból, s egyszer összetanakodtak, hogy megmondják az apjoknak: „Engedjen el minket szabadságra, hogy mi is tanuljunk és lássunk valamit a világon." A kisebbik bement az apjához, s köszönté:

- Adjon isten szerencsés jó napot, felséges atyám! - Isten hozott, kedves fiam, hát mi az újság?

- Azért jöttem, felséges atyám, engedjen el minket szabadságra.

- El is engedlek, kedves fiaim, menjetek szabadságra, hogy tanuljatok, lássatok valamit.

A három királyfiú felült három lóra, s elindultak. Mentek, mendegéltek, s estére beérkeztek egy nagy rengeteg erdőbe. Azt mondja a legkisebbik a bátyjainak:

- Üssük fel a kardot, s te pedig, legnagyobbik bátyám, esküdjél meg a kard markolatára oly formán, hogy virrasztasz felettünk, amíg aluszunk. Virrasztott is tizenkét óráig, akkor odament egy tizenhét fejű sárkány, s azt kérdezte:

- No, te királyfi, hogyan vívjunk meg mi ketten? Miért mertetek az én erdőmbe jönni, mikor még itt a madárnak sem szabad járni?

- Ahogy neked tetszik - felelte. - Hát vagdalkozzunk össze.

Összevagdalkoztak, s a nagyobbik királyfiú egy csapásra levágta mind a tizenhét fejét a sárkánynak. Az öccseit felköltötte, megmosdottak frustukoltak, s továbbmentek.

Mentek, mendegéltek, de nem tudtak kiérni semmiletteképpen abból a nagy rengeteg erdőből. Ismét elesteledve azt határozták, hogy most a középső királyfi virrasszon éjjeli tizenkét óráig. Amint virraszt, tizenkét órakor odamegy egy huszonhét fejű sárkány, s azt kérdi:

- Hogyan vívjunk meg, te királyfi? - Ahogy neked tetszik.

Vagdalkozni kezdtek, s egyszerre lecsapta a sárkánynak mind a huszonhét fejét, s kivágta a szájából mind a huszonhét nyelvet. Ekkor felköltötte a két testvérét, megmosdottak, frustokoltak, s azzal továbbindultak. De csak ismét elsetétedtek a nagy erdőben, s most a legkisebbik királyfit eskették feI, hogy virrasszon tizenkét óráig. Tizenkét órakor odament a harminchét fejű sárkány, s azt kérdé:

- Hogy mertél az én erdőmbe jönni?

- Tudatlan ember vagyok, most az egyszer bocsáss meg! - Hát megvívjunk-e ketten?

- Nem bánom, ha megvívunk is.

Vívni kezdtek, s mind a harminchét fejét lecsapta egy vágásra a királyfi, s mind a harminchét nyelvét kivágta a szájából. Elment a bátyjaihoz vissza, de már a tűz kialudt volt.

Elindult tüzet keresni, de nem kapott sehol. Felment egy nagy magas fára, s nagyon messze meglátott egy kis világosságot. Elindult oda egy kis tüzet hozni. Útközben nagy szélvész támadt, s beállott egy nagy odvas fába. Hát arra a fára reászállott három fejérnép. Azt kérdé az egyik:

- Mit csinálnátok annak, aki a ti orrotokat elpusztítaná? Az egyik fejérnép azt mondta:

- Egyebet nem csinálnék, van nekem egy kardom, levetném a fáról, s amerre a markolatja esik, arra van három királyfi, s azokat felkeresném. Ez a kard olyan, hogy aki egészen kihúzza a tokjából, az levág vele egy egész országot, ha félig húzza ki, levág vele egy fél országot.

Ekkor a kardot levetette. A királyfi kiállott a faodúból, s felkötötte a derekára a kardot.

A másik fejérnép azt mondta:

- Van nekem egy olyan cipőm, aki felhúzza, akármilyen hosszú utat megtesz egy minuta alatt.

Ezzel ez is levetette a cipőt. A királyfi kiállott a faodúból, s felhúzta a cipőt. A harmadik fejérnép azt mondá

- Nekem egy olyan kabátom van, aki felveszi, akármerre megy széles c világon, egy szuszogó lélek sem látja meg benne.

Ezután a harmadik fejérnép is levetette a kabátot. A királyfi kiállott a faodúból, felvette, s ismét visszaállott. Akkor a három fejérnép leszállott a fáról, s keresni kezdték a levetett portékájukat. De hiába keresték, mert nem kapták meg. Az egyik fejérnép így szólt:

- Most immár elmehetünk, mert nem kapjuk meg a királyfiúkat, akik o sárkányokat elpusztították. - Mert, hogy szavamat össze ne zavarjam, u három fejérnép a három királyfiú keresésére indult.

A három fejérnép elindult tovább. Akkor a királyfi kiállott a faodúból, s azt mondta:

- Hipp-hopp, ott Iegyek, ahol én akarok!

Azzal a királyfiú ott termett, ahol a tüzet látta. Hát a tűznél a fejér király katonái aludtak, akik háborút folytattak a fekete királlyal. A királyfi látta, hogy alusznak a katonák, elsütött egy ágyút. Felébredtek erre a fejér király katonái, azt gondolták, hogy már folyik a háború, felszedelőzködtek, s elindultak a csatába. A királyfiú kihúzta a kardot a tokjából, s egytől egyig levágta a katonákat, hogy még hírmondónak sem maradt.

Akkor felvette a királyfiú azt a kabátot, amelyikben nem látja meg senki, s bement a fejér király városába. A király palotájának kapujában két katona posztot állott, azokat felpofozta, s bement a kapun. Megkereste a királykisasszony szobáját, ott is két sirbak őrt állott az ajtónál, azokat is felpofozta, s bement a királykisasszony szobájába. A szobában a királykisasszony egyes-egyedül aludt, az asztalon égett négy szál gyertya. Volt az asztalon egy aranygyűrű, egy aranyzsebkendő s egy pár aranycipő. A királyfiú felhúzta az aranygyűrűt a maga ujjára, az aranyzsebkendőt a kellős közepén kettészakította, az egyik felét az asztalon hagyta, a másik felét a zsebébe tette, az egyik cipőt elvette, s akkor odament az ágyhoz, s a királykisasszonyt mind összevissza csókolta. Mikorra a királykisasszony felébredt, eltűnt már a szobából.

Visszament a királyfiú a két bátyjához, útközben a nagy lágerből, hol a katonák tábort ütöttek volt, vitt magával egy üszöget. Reggelre visszaérkezett a bátyjaihoz, meggyújtotta a tüzet, felköltötte a bátyjait, megmosdottak, frustukoltak, s megindultak tovább.

A királykisasszony reggel, mikor felkelt, meglátta, hogy nincs ott az aranygyűrű, az aranyzsebkendő közepén el van szakítva. Kereste a cipőt, hogy húzza fel, hát csak az egyik van ott. Keservesen kezdett rőkölni. Meghallotta ezt az apja, s mindenféle széles e világon cirkulárist bocsátott, hogy kitudjon valamit a gyűrű, a zsebkendő és a cipő felől. Mindenkit odarendelt a kastélyba, hátha valaki tudja. De senki sem tudta megmondani, hova lettek.

Akkor a király egy nagy vendéglőt nyittatott, s megparancsolta, hogy akik a legtöbbet tudnak hazudni, azok ételt-italt kapjanak egy hónapig, annyit, amennyi kell éppen. A három királyfiú is elment a vendéglőbe, ételt, italt parancsoltak, s mikor megették, megitták, fizetni akartak. De a vendéglős azt mondta:

- Itt nem kell semmit fizetni, az étel, az ital azért van, hogy ki mit cselekedett világi életében, vallja ki a királynak.

A három királyfiú elment fel a királyhoz. Először a nagyobbik sorolta el ügyeit-bajait, hogy mit tett világi életében, akkor a középső is elsorolta. A legkisebbik pedig így kezdte:

- No, felséges király uram, én is mondok egy mesét: bementem a királykisasszony szobájába, megláttam, hogy a szobában egyes-egyedül alszik. Az asztalon volt egy aranygyűrű, egy aranyzsebkendő és egy pár aranycipő. Az aranygyűrűt az ujjamra húztam, az aranyzsebkendőt kétfelé szakítottam, s az egyik felét a zsebembe tettem.

- Elég, nem kell többet mondani - szólott közbe a király -, már tudok mindent.

A király eléhívta a leányát, megmutatta a gyűrűt, a zsebkendőt és a cipőt, s kérdé

- Ezek-e az elveszett portékák? - Ezek.

Akkor a király elkiáltotta magát: - Éljen az új király!

Nekiadta a leányát feleségül, s olyan nagy lakodalmat hirdettek, hogy három esztendeig tartott. Az öreg király az új királyra íratta egész birodalmát.

Az új király a vendégség után hazaküldte a két bátyját, őkelme még a mai napig is él feleségestől, ha meg nem halt.

 Tél telelő,

Tavasz viruló,

Nyár nevelő,

Ősz bort hozó.

Erre csörög a dió.

Arra meg a mogyoró.

Erre csörög, erre,

Erre gyere, erre.

Falat törtek. az csörög,

Hordót vittek, az dörög.

Itt a dió, mogyoró,

Te vagy a hunyó. 

Haldoklott a szegény ember. Odament a három gyereki az ágyáho:

- Édesapánk, mit hagy ránk? Édesapánk, mit hagy ránk?

- A főd alatt, a főd alatt.

Avval lehunyta a szemit az öreg, meghalt, eltemették.

A három gyerek meg hozzáfogott a fődet túrnyi, hogy ott mi lehet. Végre tanáltak egy ládát. Bontják ki, hát benne egy kisebb láda. Bontják ki azt is, benne még kisebb láda.

Ahogy kinyitották a tetejit, egy kis egérke vót benne, kis rövid farka vót.

Ha a farka hosszabb lett vóna, az én mesém is tovább tartott vóna.

Őszi harmat, hideg eső,

attól érik meg a szőlő. 

Jön a tavasz, virágot hoz,

Jön a nyár, meleget hoz,

Jön az ősz, gyümölcsöt hoz,

Jön a tél, hideget hoz. 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.

Azt mondja a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a napot.

Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.

A király nem adta, elvitte a holdat.

Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.

Azt mondja neki a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a csillagokat.

Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak...

Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:

- Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele királyságát meg a legkisebbik lányát.

Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.

- Na, fiam - azt mondja -, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem.

- Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.

Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén megkötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék.

Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:

- Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?

Azt mondja a ló neki:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány:

- Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

Azt mondja rá Király kis Miklós:

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Kardra mentek.

Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet. Azt mondja neki a hétfejű sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat!

- Na - mondja Király kis Miklós -, hol vannak?

- Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább.

Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához,

Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá.

Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova. Az is azt mondja megint:

- Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál?

Az a ló is azt mondja:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi tőle a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat.

- Hol van? - kérdi a legény.

- Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan.

Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt.

A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz.

Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt.

Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja:

- Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg!

Azt mondja a ló:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Akkor leszállott.

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot.

Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány:

- Ott van a nyeregpokróc alatt!

Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszonnegyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.

- Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.

Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről:

- Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag?

- Hát kié?

- Az enyém!

Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele.

Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját.

Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle:

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!

Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!

Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok!

- Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!

Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni. Azt mondja Király kis Miklós:

- Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit.

Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg.

Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek:

- Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával?

- Dehogynem - mondja Messzinéző -, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején.

- Na, lépjél csak érte - mondja Messzilépőnek Király kis Miklós.

Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.

Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza.

Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Egy papné, valamikor régen, a tányért, tálat, tejesfazekat belerakta egy kosárba, s elküldte a szolgálót, hogy mossa meg a patakon. A szolgáló mosogatás közben meglátta, hogy egy rák épp akkor mászik ki a vízből. Még soha rákot nem látott, hát rábámészkodik, s egy kicsit fél is tőle. Azonban ott megy egy huszárkatona lóháton.

Kérdi tőle a szolgáló:

- Ugyan bizony, vitéz uram, mi az istencsodája az ottan?

- Az bizony, húgom: rák - feleli a katona.

A szolgáló erre megbátorodik, közelebb lép a rákhoz, nézni kezdi, s azt mondja:

- Az bizony mász.

- Az bizony rák - mondja ismét a katona.

- Az bizony mász - mondja nagy nyersen a szolgáló.

- Az bizony rák - feleli harmadszor is a katona.

- Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy mász - mondja a szolgáló.

- De hát már húgomasszony is miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy rák? - kérdi a katona.

- No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy mász - mondja a szolgáló.

- No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy rák - mondja a katona.

A szolgáló megharagszik, s amennyi edény nála volt, mind a földhöz veri, hogy mind diribdarabra törik, s azt mondja nagy méreggel:

- Az isten engem éppen úgy pusztítson el, ha nem mász.

A katona leugrik a lováról, kirántja a kardját, elvágja a lova nyakát, s azt mondja reá:

- Az isten engedje meg, hogy a hóhér éppen így vágja el a nyakamat, ha nem rák.

A katona elmegy gyalog, a szolgáló is hazamegy az edény nélkül. Kérdi tőle a papné:

- Hát hol vannak az edények?

A szolgáló elbeszéli, hogy mi történt közte és a katona között a másszal s a rákkal.

- Hát te csak azért törtél olyan kárt nekem? - mondja a papné.

- Ó, asszonyom! Hisz én nem is hagyhattam annyiban, mikor én jól láttam, hogy mász, mégis az a gaz katona mind csak azt hajtotta, hogy rák!

A papné éppen kemencét hevített, mert sütni akart, erre még inkább megharagszik, kapja a százforintos új bundáját, belöki a kemencébe s azt mondja:

- A tűz lángja éppen így égessen el engemet, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!

- Hát itt miféle égett bőrbűz van? - kérdi kívülről bejőve a pap, s mikor megtudja, mi történt a rák és a mász miatt, kapja a palástját mérgében összevagdalja azt egy fejszével a küszöbön, s azt mondja:

- A hóhér éppen így vágjon össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!

Odaérkezik a mester. A bornya betévedt a pap udvarára, az után jött, hogy hazahajtsa. Az is megtudja, hogy miféle dolog történt, s miért. Kap egy botot, s úgy vágja főbe a maga bornyát az ajtó előtt, hogy az mindjárt felfordul s megdöglik. És azt mondja a mester:

- Az isten engedje meg, hogy a tüzes mennykő éppen így üssön agyon engemet, ha mind a négyen bolondok nem voltatok!

Érkezik az eklézsia kurátora is, kérdezi, hogy mi történt ott, s amikor elbeszélik neki, megharagszik, felkapja az eklézsia ládáját, s úgy vágja a földhöz, hogy a láda darabokra szakad, a drága abroszok, kendők széjjelomolnak a ház földjén, s azt mondja:

- Az isten éppen így pusztítson el engemet, ebben az órában, ha mind az öten bolondok nem voltatok!

Betoppan azalatt az egyházfi is, látja az abroszokat és a kendőket a földön, összecsapja a kezeit, s kérdi, hogy ugyan bizony milyen dolog történt, s miért is történt, s mikor megtudja, felkapja a földről az abroszokat, kendőket, diribdarabokra hasogatja mind egyig, s azt mondja:

- Az ördög éppen így szaggasson el engemet, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!

A hír elterjedt a történt dolgokról továbbig. Arra összegyűl az eklézsia, felgyújtják a papi házat, s azt mondják:

- A tűz lángja így égessen meg minket, mind amennyien vagyunk, ha mind a heten bolondok nem voltatok!
 

Szeptember jó ember,

Október nagy ember,

November ősz ember.