Bort, búzát, békességet,

Fát, füvet, feleséget,

Diót, disznót, derelyét,

Pénzt, paripát, pecsenyét. 

Bort, búzát, barackot,

Kurtafarkú malacot,

Szekerünknek kereket,

Poharunknak feneket:

Had ihassunk eleget! 

Adjon Isten füvet, fát,

Tele pincét, kamarát,

Sok Örömet e házban,

Boldogságot hazánkban

Ebben az új évben.

Elmondanam. Nincs bundám,

Mert nem hagyott nagyapám. 

Varjú károg, fú a szél,

Esik a hó, itt a tél.

Jaj de nagyon hideg van,

Ropog a hó alattam.

Vígan csúszik a kis szán,

Most örülök igazán. 

Luca, Luca, kity-koty, kity-koty,

Gelegenye kettő, három.

Száras körtét várom!

Ha nem adnak hurkát,

Elviszem a Julcsát! 

Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe fogva.

Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik.

Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött.

Az csak nagyot nézett.

- Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? - kérdi a baráttól.

Az meg azt mondja:

- Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam.

A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:

- Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!

Leszedte róla a szerszámot, és elengedte.

A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek.

A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár.

Odament hozzá, és a fülébe súgta:

- Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgyse veszem meg magát még egyszer!

Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.
 

Bort, buzát, békességet,

Fát, füvet, feleséget,

Diót, disznót, derelyét,

Pénzt, paripát, pecsenyét. 

Kiskarácsony, nagykarácsony,
kisült-e már a kalácsom?
Ha kisült már, ide véle,
Hadd egyem meg melegébe!

Jaj, de szép a karácsonyfa!
Ragyog rajta a sok gyertya!
Itt egy szép könyv ott, egy labda!
Jaj, de szép a karácsonyfa!

Béke szálljon minden házra,
Kis családra, nagy családra!
Karácsonyfa fenyőága,
Hintsél békét a világra!

Kis fenyőfa, nagy fenyőfa,
kisült-e már a malacka?
Ha kisült már, ide véle,
Hadd egyem meg melegébe! 

Hát hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyek mellett, volt egy szegény embernek egy kis háza. S abban feleségestül maga a szegény ember.

Azon sóhajtozott mindig ő is, a felesége is, hogy csak egy fiuk lenne. Mert fiuk nem volt. Egyszer az asszony nagy örömmel dicsekedett a férjének:

- Úgy érzem, anya leszek.

Telt-múlt az idő. Eljött a nap, megszületett a kisfiú. Azon tűnődtek, milyen nevet adjanak neki. De mivel az embernek más munkája nem volt, nem tudott megélni csak a favágásból, hát Fanyűvő lett a fiú neve.

Nőtt a gyerek, szépen fejlődött, erősödött évről évre. Már hatéves volt, de még mindig szopott. Kibarangolt az apjával az erdőre, segített neki egy kis fát vágni, rőzsét szedni, hogy ne unatkozzon otthon, ha megelégelte a játékot.

Egyszer odament a kisfiú egy óriási nagy tölgyfához. Gyönyörű szép sudaras derekú tölgyfa volt. Próbálgatta két kézzel mozgatni, de még csak a levelét sem tudta megmozgatni. Sírva fakadt:

- Ej, de gyenge gyerek vagyok én!

Míg a fiú így búslakodott, szomorkodott magában, elébe termett egy öreg emberke. Azt kérdezi a fiútól:

- Fiam, mért sírdogálsz? Mi a bajod? Nagyon fiatal vagy még.

- Sírdogálok, mert olyan erős szeretnék lenni, hogy ezt a fát tövestől kiszedjem a földből, és odavigyem, ahová akarom.

Azt mondja neki az öreg:

- No, azon ne sírdogálj, fiam! Azon én segítek. Menj haza, és mondd meg az édesanyádnak, hogy szoptasson még hét esztendeig. És gyere ki minden esztendőben, aztán a fát próbáld meg-megrázni!

Megköszönte az öregnek a gyerek, aztán elváltak. Otthon a fiú azt mondja az édesanyjának:

- Édesanyám, nagyon gyönge vagyok még. Azt mondta nekem egy öregember, hogy arra kérjem magát, szoptasson még hét esztendeig.

- Jól van, fiam. Majd talán keresünk annyit, hogy jól élhessünk, hogy legyen tej elég.

Úgy is volt. Telt-múlt az idő, egyik év a másikra. A gyerek kiment a fához minden évben próbálkozni. A hetedik esztendőben, mikor ismét hét év lejárt, már tizennégy éves volt. Ment, próbálgatta a fát. Megrázta, hogy csak úgy zörgött, hullott a makk róla. Akkor már erős volt.

- Na - mondja -, csak még egy kicsit.

Míg ottan kínlódik a fával, s erőlködik, hogy kihúzza, akármibe kerül is, de nem bírt vele sehogy sem, megint előtte termett az öregember. Azt mondja neki:

- Édes fiam, látom, mindenáron erőlködni akarsz. De még gyönge vagy. Eredj haza, mondd meg az anyádnak, hogy szoptasson még hét esztendeig, akkor kitéped a fát fél kézzel!

Elment a gyerek haza. Mondja az édesanyjának, hogy mit mondott neki az öregember megint.

- Ejnye, édes fiam - mondja neki az anyja -, most már nagy vagy, nagyon nehéz lesz nekem kibírni, mert nagyon fáj a hátam. De azért meglesz mégis.

Elmúlt egy esztendő, elmúlt kettő, eljött a harmadik. A fiú mindig kiment a fához megpróbálni, de bizony nem ment vele semmire. No, a negyedik esztendőben már olyan erőt kapott hogy belekapaszkodott a fába két kézzel. Hol egyik oldalára dűtötte, hol a másikra. Csak úgy recsegett a gyökere, de mégsem jött ki. Elment hát haza, s mondja az anyjának:

- Édesanyám! Igaz, még három esztendő van hátra, de akkorára csak elérem, amit akarok. Hozok akkor olyan szálfát haza, hogy míg élnek, ennek az árából megélnek. Mert nincs annyi pintér az országban, hogy ezt a fát tíz esztendeig dongának fel tudják hasítani, abból annyi lesz. Annak az ára pedig maguknak mindenre elég lesz.

Mikor lejárt a három esztendő, a harmadik év végén kiment a gyerek megint a fához. Belekapaszkodott csak úgy egy kézzel. Úgy kirántotta a földből, mint a sárgarépát. Fölkapta a vállára, mint egy kéve rőzsét, és ballagott vele haza.

Mikor meglátták a falusiak, azt hitték, jön az egész erdő haza. Mert nem vágott le egy ágat sem, csak úgy hozta, mindenestől. Mikor ledobta a válláról a fát, akkorát zökkent az udvaron a föld, hogy a kis ház egy méterrel lejjebb esett. Megijedt az édesanya:

- Jaj, édes fiam, mit csináltál? Összedől a házunk!

- Dehogy dől össze, édesanyám. Majd építünk magunknak. Hanem most annyit még megteszek, hogy a fát összevágom. Összerakom mind rakásra, ölbe, és azután maguk csináljanak vele, amit akarnak. Eladhatják vagy eltüzelhetik. De énnekem is süssön akkora cipót, hogy egy hétig elég legyen!

Meg is sütötte a cipót az anyja. Egy nagy kocsi lisztet hozatott a városból, a malomból. Azt mind megsütötte egy cipónak. Mert hát a gyerek jó gyomrú volt, annyit meg tudott enni, mint más ember húsz hétig.

Beletette a tarisznyájába a cipót, fogta a favágó baltáját, azzal elindult országot-világot próbálni.

Amint megy, mendegél országról országra, egyszer látja messziről, hogy egy óriási hegysor van előtte, de egyik hegy jobban gurul, mint a másik. "Ugyan, mi lehet az?" - gondolkozik magában. De nem lát senkit, csak egy kis embert a hegy lábánál. Az a kis ember csak nekivetette a vállát annak a kősziklának, egyet nyomott rajta, és a hegy már felgurult. Gondolkozik magában a fiú:

"Ej, ez nagyon erős ember lehet, hogy egy hegyet fel tud emelni, fel tud gurítani!"

Odaér hozzá, odaköszön:

- Jó napot, Hegyhengergető komám!

- Adjon isten, Fanyűvő komám, neked is.

Azt mondja a fiú:

- Hát te honnan ismersz engem, hogy én Fanyűvő vagyok?

- Hát hallottam már a híredet, hogy nagyon sok erdőt kicsupáltál fél kézzel, úgy mint asszonyok a kendert nyáron. De én arra nem járhattam tifelétek, mert arra nincsenek hegyek. Én csak ott szeretek bolyongni ahol az embereket hol kisegíteni, hol meg bosszantani tudom. Ha megharagítanak, hegyet gurítok a földjükre. Azután jöhetnek hozzám könyörögni, hogy gurítsam vissza.

- Jobb lesz, pajtás - mondja a fiú -, ha velem jössz. Menjünk együtt.

Azt mondja a Hegyhengergető koma:

- Hová menjünk, Fanyűvő komám? Merre bolyongjunk a világba? Úgyse találunk neked való munkát.

- Dehogynem - mondja a fiú -, találunk majd, ne félj semmit! Én hallottam, hogy van egy király a szomszéd országban. Annak van három szép lánya. De a király nagy szomorúságba esett, mert egy napon mind a három lányát ellopták. Úgy nyomuk veszett, hogy nem tudja senki, hová lettek. Csak mink ketten kevesek vagyunk hozzá, még egy társat kell keresni.

- Nem baj - feleli a Hegyhengergető -, van énnekem egy jó komám. Itt van, nem is nagyon messze, a vashegyek lábánál, ott gyúrja a vasat.

Mennek, mendegélnek. Ha hegy akadt az útjukba, könnyen segítettek rajta, mert Hegyhengergető koma egyszerűen félretolta. Ha pedig nagy folyó akadt az útjukba, azon meg a Fanyűvő koma segített azzal, hogy kihúzott egy nagy fát a földből, átdobta a vízen, és mint hídon, azon átmentek. Azt mondja a Hegyhengergető:

- Fanyűvő komám, ketten vagyunk, de valamelyikünknek vezetőnek kell lenni! Próbáljuk meg, hogy melyikünk erősebb! De ne veszekedjünk csak próbáljunk.

- Próbáljunk, no, pajtás - mondta a Fanyűvő. - Rajta, birkózzunk!

Összekapaszkodtak birkózni. A Hegyhengergető koma úgy a földhöz vágta Fanyűvőt, hogy bokájáig beleszaladt a lába a földbe. Fanyűvő koma felugrott, és úgy vágta oda a Hegyhengergető komát, hogy az lement térdig.

- Ej, koma - mondta az -, úgy látom, mégis te vagy az erősebb.

De próbáljuk meg még egyszer!

Összekapaszkodtak harmadszor is. A Hegyhengergető belevágta a Fanyűvő komát térdig a földbe. Fanyűvő egy kicsit összeszedte magát, aztán úgy vágta Hegyhengergető komát a földhöz, hogy belement derékig. Kapaszkodik Hegyhengergető koma, hogy majd kimászik a földből, de nagyon nehezen ment neki. Fanyűvő koma megfogta a kezit, kihúzta.

- Na, gyere, pajtás - mondta neki.

- Most már belátom, pajtás - feleli Hegyhengergető -, erősebb vagy, mint én, te leszel a vezér.

Mennek, aztán mendegélnek. Találkoztak még egy erős emberrel: egy nagy hegyóriás tövében úgy gyúrt egy óriási nagy rakás vasat, mint az asszonyok a tésztát.

Odaköszön hozzá a Fanyűvő koma:

- Adjon isten jó napot, Vasgyúró komám!

- Adjon isten neked is, Fanyűvő komám - felelte az. - Hol jártok, mi járatban vagytok?

Azt mondja a Fanyűvő:

- Elmegyünk országot-világot próbálni. Hátha valami szerencsénk akad valahol. Eljössz-e velünk?

- Elmegyek én, pajtás, csak azt akarom tudni, hogy melyikünk erősebb. Melyikünk lesz a vezér? Birkózzunk hát meg!

- Nem bánom - mondta a Fanyűvő -, gyere, Vasgyúró komám, hadd birkózzunk!

Összekapaszkodtak. A Vasgyúró koma úgy vágta Fanyűvő komát a földbe, hogy belement térdig. "Ej - gondolta Fanyűvő koma -, ez nem jó, ennek már erősebb marka van, mint a Hegyhengergetőnek. Ebbe jobban bele kell kapaszkodni!"

Összekapaszkodtak másodszor is. Akkor meg a Fanyűvő koma vágta bele a Vasgyúrót, hogy az belement derékig. Vasgyúró is összeszedte magát, kiugrott. Ölre kapta megint a Fanyűvő komát, és ő is belevágta derékig. Fanyűvő kiugrott, mint a labda, elkapta Vasgyúró komát, úgy vágta a földbe, hogy belement nyakig. Azt mondja neki:

- No látod, komám, most megölhetnélek, mert csak a fejed van ki, de nem bántalak. Gyere velem!

- Belátom, pajtás - mondta Vasgyúró -, hogy erősebb vagy, mint én. Szót is fogadok. Hegyhengergető komával együtt a te szavadra hallgatunk. Menjünk együtt mind a hárman! Legyünk jó barátok!

Amint mennek, mendegélnek, hát látnak tizenkét szekérfélét, mindegyik előtt négy-négy ökör van. Tele vannak a szekerek vassal, de mind elsüllyednek a sárban úgy, hogy ki se látszanak belőle. Az ökrök hiába csavarognak, hiába forgatják a rudat, nem bírják a szekeret kihúzni.

Könyörög az ispán, mert ott van a béresekkel együtt, a három komának, hogy segítsenek kihúzni a sárból a szekereket.

- No, mi segítünk szívesen - mondja a Fanyűvő -, de mit fizet ispán úr, ha kihuzigáljuk magunk a szekereket a sárból? Fogják ki az ökröket minden szekér elől!

Nem akartak hinni nekik, de mégis kifogták. Azt mondja az ispán, hogy mindent megfizet, csak mehessenek az úton.

Azt mondja a Fanyűvő:

- Én nem kérek mást, csak annyi vasat adjon nekem, amit az én komám elbír!

Azt mondja az ispán:

- Adok én szívesen, mert van elég.

Közben azt gondolta, hogy úgyse bír ez a két-három ember többet két-három vasnál elvinni, nehéz az.

Fogta a Fanyűvő az első szekér rúdját, s egyszerre, mint egy kis talicskát, kirántotta a partra. Így sorban kihúzgálta mind. Akkor odaállt a legelső szekér mellé a két komájával, kihúzott a szekérből két hatalmas szál vasat, s a legvastagabb vasrudat rátette a kettőnek kétfelől a vállára. Elkezdte rárakni keresztbe a többi vasat. Az egyik szekér már üres lett, azt félretaszította. Azt mondta:

- Ez a béres már befoghat.

Az ispán csak néz, de nem szól semmit. Fanyűvő meg odalép a másik szekér mellé, és rakta tovább a vasat, amíg csak mind a tizenkét szekér ki nem ürült.

- Most már elmehet haza, ispán úr - mondta -, hozhat másikat! Mink ezzel elmegyünk.

Az ispán megijedt, hogy most mi lesz ővele. Mit szól neki a király hogy ők most vas nélkül mennek haza.

- Nem tehetünk róla - mondta a Fanyűvő. - Erre nekünk nagy szükségünk van.

Mentek tovább, elértek egy nagyon nagy pusztára. Ott akkora kazal búzák voltak, amekkorát még ők se láttak soha.

Azt mondja a Fanyűvő a kazlak gazdájának, mikor beköszönt hozzá:

- Uram, jó bérért mi kicsépeljük ezt a gabonát. Egy hét alatt kész lesz az egész, ha megadja, amit kérünk.

Azt feleli rá a birtokos:

- Adok én mindent, amit csak kérnek, enni-, innivalót, még pénzt is, amennyi kell.

- No jó - mondja Fanyűvő -, tegyétek le, komám a vasat, és te, Vasgyúró, állj neki, és gyúrjad! Csinálj belőle olyan masinát, amit egy ember úgy el tud hajtani, mint a köszörűkövet, de az csépeljen is, őröljön is.

Vasgyúró koma mindjárt hozzáfogott. Elkezdte gyúrni a vasat, hát azon a napon készen is lett. Mindjárt hozzáfogtak csépelni. Hegyhengergető hányta a gépbe a búzát, nem kellett oda vágó vagy etető, hányta, és már vitte is. Csak a béresnek mondta, hogy vihetik a szalmát, nekik nem kell. Odahoztak két nagy hombárt, abba az összes gabona belefér. Egy hét alatt kicsépelték az összes gabonát. A hombár tele lett búzával. Amikor elvégezték a munkát, odaálltak a birtokos elé, hogy most már adja ki a bérüket. Kérdezi a birtokos, hogy mit kérnek.

- Nem kérünk mi mást - mondja Fanyűvő -, csak annyi búzát adjon, amennyit el bírunk vinni.

- Ó - mondja a birtokos -, adok én szívesen.

Azt mondja a Vasgyúró komának a Fanyűvő koma:

- Komám, ebből a masinából csinálj két szál rudat; alátoljuk a hombár alá.

Az meg is csinálta.

- No - mondja a Fanyűvő -, most fogjátok meg úgy, mint amikor a vasat hoztátok. A két vállatokon legyen a vége. Próbáljunk, ha lehet, addig menni, míg oda nem érünk ahhoz a nagy erdőhöz.

Úgy is volt. A nagy hombárt felvették, a birtokos nézhetett csak utánuk. Odaértek a nagy erdőhöz, a hombárt letették az erdő szélin. Fanyűvő kihúzott két hatalmas fát a földből, ágait a baltával lecsapkodta. A hombárt a derekán keresztülfektette, aztán megindultak. Azt mondta a Vasgyúrónak:

- Vasgyúró komám, jó kemény karod van! Csinálj nekem egy jó kemény fejszét, de olyant, hogy ha földobom, s a hátamra esik, el ne törjön a nyele!

Vasgyúró koma meggyúrta a fejszét, beleverte a nyelit.

Ezalatt egyszer csak a puszta felől, ahol ők dolgoztak, jön ám egy iszonyú nagy vadkan. Úgy csattogtatja azokat a nagy agyarait, hogy szikrát is hány. Az úr küldte utánuk, hogy a három embert a vadkan szaggassa széjjel, hogy a búzát vissza tudja vitetni béreseivel.

Azt mondja a Fanyűvő koma:

- No, pajtás! Majd én elbánok vele; te csak csináld a fejszét!

Mikor a vadkan odaért, Fanyűvő akkorát ütött a fejire, hogy az egyik agyara letörött. De a kan megfordult és nekiugrott.

Még egyszer rácsapott, eltört a kan másik agyara is. A harmadik csapásra úgy megütötte, hogy a kan megdöglött. Földobta a hombár tetejére:

- Jó lesz ez, pajtás, pecsenyének! De kész-e már a fejszém?

Azt mondja a Vasgyúró koma:

- Éppen most végeztem el, kiköszörültem. Most már készen van!

- No, add csak ide, hadd próbáljam ki!

Fogta a Fanyűvő a fejszének a nyelit, megcsavarta a feje fölött, fölhajította a magasba, hogy alig látták. Mikor a fejsze leesett, ráesett a Fanyűvő hátára, és a nyele kettétörött. Azt mondja a Fanyűvő:

- Vasgyúró komám, nem jól dolgoztál. Gyúrd még keményebbre, mert eltörött, ennek pedig eltörni nem szabad!

Vasgyúró koma meggyúrta a nyelit még keményebbre. Megint fölhajította a levegőbe a fejszét, annyira, hogy nem látták. Mikor a fejsze visszaesett, megint eltörött a nyele.

- Ej, Vasgyúró komám - mondja a Fanyűvő -, te nem jó acélkovács vagy!

Megharagudott a Vasgyúró koma:

- Megállj, komám, majd most nem törik el!

Meggyúrta olyan keményre, csak úgy szikrázott. Harmadszor aztán, mikor földobta, két nap várták, míg leesett, rá a Fanyűvő hátára, de akkor nem törött el a nyele.

- No - azt mondja a Fanyűvő -, most jó lesz, komám! Fogjátok föl a hombárt, és menjünk! Hús van, kenyér van, valahogy csak megleszünk.

Amint megindulnak az erdő szélin, néz hátra a Hegyhengergető koma, hát látja, hogy jön egy nagy tüzes bika utánuk. Ugyancsak onnét, ahonnét a vadkan. Megijedtek mind a ketten, majdnem ledobták a hombárt ijedtükben, hogy most a bika agyonszurkálja őket.

De a Fanyűvő azt mondta:

- Ne féljetek, majd elbánok vele! Jó fejsze van a kezemben.

Mikor a bika utolérte őket, úgy megvágta Fanyűvő, hogy rögtön összerogyott, egy csapásra megdöglött. Fanyűvő meg földobta a hombár tetejére. Mentek megint tovább. Néz hátra megint a Hegyhengergető koma, most egy óriási nagy bivaly jön, de az orrán is fújja a lángot. Olyan mérges volt rájuk, amiért elvitték az úrnak a búzáját. Mert azt a bivalyt is az úr küldte utánuk.

Hát odaér hozzájuk a bivaly. A Fanyűvő kiállt vele szemben. Azzal bizony már egy kicsit több dolga akadt; jó egypárat kellett rákoppintani, mert mindenáron le akarta gázolni. De úgy eltalálta egy ütéssel, hogy a végén az az óriási, nagy mérges bivaly csak összecsukódott, mint a bécsi bicska. Fogta Fanyűvő, feldobta azt is a hombár tetejére.

- Na, most - mondta - igazán van mind a hármunknak hús.

Beértek a városba. Mikor meglátták őket, hogy két ember egy óriási nagy hombárt visz a vállán, a harmadik meg egy óriási baltát, hát mindenki megijedt, hogy micsoda emberek lehetnek ezek. Fanyűvő koma mindjárt kérdi az egyik embertől, hogy merre van a királynak a kastélya, mert ők mindenáron annak a szolgálatába akarnak állni, ha felfogadja őket. Mert ők meg akarják a király lányait szabadítani, mivel hallották, hogy valaki ellopta azokat.

Mikor ezt meghallotta a király, szíves örömest kinyittatta a kaput.

- Csak gyerünk be! - mondták, és letették a hombárt.

Felmegy a királyhoz a Fanyűvő koma. Beköszön illedelmesen:

- Adjon isten jó napot, király őfelsége!

- Adjon isten magának is, vitéz uram! Nem ismerem, nem tudom, hogy szólítsam.

Azt mondja a Fanyűvő:

- Az én nevem Fanyűvő. Van nekem még két komám, az egyik neve Vasgyúró, a másik neve Hegyhengergető. Hát ha megfogadna bennünket őfelsége, elvállalnánk, hogy megkeressük azt az utat, amerre elvitték a királykisasszonyokat. És hacsak lehet, meg is szabadítjuk őket. Csak adjon meg nekünk a király őfelsége mindent, amit kérünk. Vagyis adjon tizenkét szekér kendert és tizenkét szekér kenyeret; búzát hoztunk eleget, abból süttethet. És tizenkét hordó bort is, tizenkét szekér kását, meg egy akkora lábast, amiben egyszerre egy szekér kása megfő. És tizenkét ökröt, hogy a kását ne kelljen hús nélkül megenni.

Megadott a király nekik mindent. Fogták a szekereket, egymás után összekötözték mindet. Megrakodtak. Elbúcsúztak a királytól, és mentek az utjukra. Ők húzták a szekereket.

Amint mentek, beértek egy nagy erdőbe. Volt az erdő közepén három óriás nagy tölgyfa. Annak a tövénél megállapodtak.

- No - azt mondja Fanyűvő - pajtás, innen tovább nem megyünk.

Itt letelepedünk. Itt tanyát csapunk, és innen járunk keresni azt az utat, amerre elvitték azt a három királykisasszonyt. Mert a hír az, hogy a kisasszonyokat a föld alatti világba, az alvilágba vitték. De hogy ki és mi, azt nem tudja senki. Tehát azt a lyukat kell legelőször is megkeresni, ahol lejárnak.

Úgy is volt. Megcsinálták a sátorukat, kunyhót, lábasnak tűzfalat, mindent.

Az első napon ki marad otthon? Otthon maradt a hegyhengergető koma. Ő főzött. A kását beleöntötte a lábasba, beletette az egész ökröt is, csak a belit dobták ki. Persze megnyúzták ők azért, nem bőröstől.

A másik kettő meg elment az erdőbe, keresték az utat. Vasgyúró koma és Fanyűvő koma.

Egyszer, alighogy elmúlt dél, beállít a Hegyhengergető komához egy ősz szakállú kis emberke. De olyan hosszú szakálla volt, hogy hét rőf is volt. Azért is nevezték Hétrőfösnek.

Köszön a kis ember:

- Jó napot, Hegyhengergető komám! Mit csinálsz itt? Mit főzöl?

Azt mondja az:

- Kását.

- Adsz-e belőle?

- Dehogy adok - mondja Hegyhengergető -, mikor az én két társamnak meg magamnak kell. Akkor mi mit eszünk?

- Márpedig - felelte a Hétrőfös -, ha nem adsz, akkor megeszem a hasadról.

Azzal az öreg elkapta Hegyhengergető komát. Elkezdtek birkózni.

Nem sokáig tartott, mert a Hétrőfös erősebb volt. Odavágta Hegyhengergetőt a földhöz, lekapta a tűzről a nagy katlan kását, ráöntötte Hegyhengergető koma hasára. Aztán nekihasalt, és elkezdett enni. Az meg ordított, mert égette a hasát a kása. De nem tudott fölkelni.

- Hiába sírsz, koma - mondta neki -, én már eszem, te meg majd aztán.

Azzal eltűnt.

Hát ez megtörtént. A Hétrőfös megette a kását. Hegyhengergető koma nagy üggyel-bajjal föltápászkodott, de bizony nem nagyon volt jókedve, mert a hasa nagyon fájt. Fogta, feltette a másik lábas kását, tette bele a húst is, de az bizony, mikorára a két társa estefelé hazajött, nagyon főtlen volt. Azok mind a ketten nagyon éhesek voltak, de ő maga is, mert ő sem evett a kásából.

- Beteg vagyok - mondja Hegyhengergető -, megbetegedtem. Lehet, hogy a kása nem főtt meg, mert nem is nagyon tudott megfőni, nem volt rá idő.

Fanyűvő koma fogja a lábast, leveszi a tűzről.

- Na, gyere, koma - azt mondja -, enni csak bírsz egy kicsit, ha beteg vagy is? Mert enni muszáj, mert másképp még betegebb leszel.

Nekiláttak aztán hárman. Megették a kását, pedig az félig nyers volt, a hús is csupa véres volt még benne. Abban a napban nem dolgoztak többet semmit, lefeküdtek, és elaludtak reggelig.

Másnap a Vasgyúró koma maradt otthon. Azt mondja:

- Majd én megfőzöm a kását, mert Hegyhengergető koma bizony lusta volt!

De a Hegyhengergető koma erre sem szólt semmit, nem mondta el hogy kivel volt baja, hadd próbálja a másik is!

Vasgyúró koma fölteszi a kását a tűzre. Megrakta a tüzet nagyon, a húst beletette mindet. Elővette a kendert, elkezdte fonni a kötelet úgy, ahogy a Fanyűvő megparancsolta, hogy milyen vastagra fonja.

Hát alighogy meghallatszott a távoli városi harangszó, beköszönt hozzá a Hétrőfös:

- Jó napot, Vasgyúró koma, mit főzöl?

- Kását.

- Adsz-e belőle?

- Már, pajtás - mondja Vasgyúró -, abból nem eszel, az az én két társamnak kell, meg magamnak.

- Jó - feleli Hétrőfös neki is -, akkor megeszem a hasadról!

Ezzel összekaptak, birkóztak jó darabig. Most is a Hétrőfös lett az erősebb. Odavágta Vasgyúrót, ráöntötte a kását a hasára, és megette róla. Az is belebetegedett ebbe nagyon. Föltette a másik kását főni, de kötelet nem bírt fonni, mert nagyon égett a hasa.

Hazajött a két társa estefelé. Már a nap majdnem lement, mire hazaértek. De hiába fáradoztak, mert az utat nem találták, hogy hol kell lemenni az alvilágba.

Otthon látják, a Vasgyúró koma szintén fekszik.

- Mi bajod, pajtás - kérdi Fanyűvő -, te is beteg vagy?

- Megbetegedtem, pajtás - feleli az. - Éppen délkor már jóformán megfőtt a kása, amikor el kellett a tüzet oltanom. Úgy aztán nem főtt meg a kása meg a hús.

- Nem baj, pajtás! - feleli Fanyűvő. - A has, gyomor megeszik mindent, ahogy van.

Levette Fanyűvő koma a kását a tűzről, nekiültek mind a hárman, szépen megették. De a Vasgyúró koma sem mondta meg, hogy kivel volt baja.

- No - mondja Fanyűvő -, nem baj, pajtás! Majd holnap én maradok itthon, ti mentek el a lyukat keresni.

Úgy is lett. Harmadnap a Fanyűvő koma maradt otthon. Mihelyt csak ezek elmentek, ő rögtön feltette a kását főni. Beletette az egész ökröt, megrakta a tüzet. Elővette az egyik szekér kendert, ráakasztotta egy fa ágára. Elkezdett fonni. Az egyik szekér kender elfogyott; húzta elő a másikat. Délig megfont hatot. Akkora rakás kötél volt már, hogy két szekér nem tudta volna elvinni.

Egyszer, épp délkor, míg ő ottan fonogat, fütyörész, odaköszön hozzá egy kis ősz ember. Ránéz a kis öregre. Az meg megköszönti evvel a szóval:

- Jó napot, Fanyűvő komám!

- Adjon isten, Hétrőfös komám, neked is!

- Mit csinálsz, mit dolgozol? - kérdi Hétrőfös.

- Fonom a kötelet - feleli Fanyűvő.

- Azt látom. Hát mit főzöl?

- Kását főzök, hússal.

- Adsz-e belőle?

- Már ebből, pajtás - mondja Fanyűvő -, nem eszel.

- De - feleli Hétrőfös - megeszem én neked is a hasadról.

- Meg ám, pajtás! Tudom, hogy a két társaméról megetted, de az enyémről mégsem eszed!

Azzal elkapta a kis öreget, a Hétrőfös szakállát rácsavarta a keze szárára, és csak húzta maga után.

- Gyere csak, komám - mondta neki -, ide, ehhez a nagy fához!

Fogta aztán a nagy fát, fél kézzel annyira meghajlította a derekát, hogy félig behasadt. Hétrőfös szakállát a hasadékba szépen beleülesztette úgy, hogy az öregnek az orra a fa kérgét érte. A nagy fát azzal visszaegyenesítette az állásába, amint volt, mert nem volt kettétörve egészen, csak megrepedve. Az öreg váltig fickándozott, ugrált, de a szakállát csak nem bírta kihúzni, az annyira beleszorult a fába.

A Fanyűvő elment szépen a kunyhóba, megrakta a tüzet, hogy csak hadd főjön a kása.

Nekiállt a másik kendernek, fonta a kötelet.

Tovább fütyölt, dalolt. Elfogyott a kender, mind kész lett a kötél. Olyan hosszú, amilyet ő gondolt. Akkor hozott az erdőből a nagy fáról egy hosszú szál vesszőt. Abból font egy olyan nagy kosarat, hogy abba két ember kényelmesen állva vagy ülve elfért.

Estefelé lett az idő, mire ez készen lett. Megjött a két társa. Köszöntik mindjárt őt:

- Na, hogy vagy, Fanyűvő koma?

- Elég jól, komák.

- Nem betegedtél meg?

- Én nem - feleli Fanyűvő.

- Megfőzted a kását?

- Meg.

- No, akkor adjál, hadd együnk!

- Gyertek hát - mondja ő -, mert én se ettem!

Nekiültek a kásának, megették, jóllaktak. Mindegyik egy-egy hordó bort megivott, mert eddig nem ivott egyik sem, eszük ágában sem volt, úgy fájt a hasuk, a kása úgy megégette. De most már ízlett a bor, mert meggyógyultak.

Azt mondja Fanyűvő koma:

- Látjátok, pajtásaim, én megfontam a kendert, megcsináltam a kosarat, de megtaláltam a lejáróutat is, hol kell lemenni!

Mert az történt, hogy a Hétrőfös az alatt az idő alatt addig cibálta a fát, hogy végül is kidűtötte a földből. A fa helyén nagy-nagy lyuk támadt. A fa a lyukon keresztbe akadt, Hétrőfös meg szakállánál fogva ott lógott a lyukban.

- Nézzétek csak, pajtásaim - azt mondja -, ez mutatta meg nekem a lejárást!

Odahívta Fanyűvő mind a két társát.

Ott lógott a Hétrőfös a lyukban. Fanyűvő fogta éles baltáját, és egyszerűen leborotválta Hétrőfös szakállát. Hétrőfös nagy huppanással leesett, de szakálla ott maradt a fában. Fanyűvő szépen kivette, és összetekerve a zsebibe tette. Ettől mostan még hétszerte olyan erős lett, mint amilyen erős volt, mert a Hétrőfösnek a szakállában volt a nagy ereje.

- No - mondta -, gyertek, pajtások Most lefekszünk, és reggelig alszunk. Aztán majd sorba lemegyünk.

Úgy is lett. Másnap reggel fölkeltek korán. A kását megfőzték, jóllaktak, és munkához fogtak. Hogy ki lesz az első, aki beleül a kosárba, aki lemegy? Hegyhengergetőnek kellett lenni az elsőnek!

Beleültették a Hegyhengergető komát a kosárba, ők meg eresztették lassan, a kötélnél fogva, lefelé. Egyszer ordít, kiabál a Hegyhengergető koma a kosárban, rángatja a kötelet, s mondja:

- Húzzatok föl! Húzzatok föl! Annyi itt a kígyó, béka, majd megesznek! Mind rám nyújtogatja a fullánkját.

Pedig nem volt ott semmi. Hegyhengergető csak megijedt, nem mert lemenni.

Beleült most Vasgyúró a kosárba. Lement félig a lyukba, már a fele kötél elfogyott, de ő még mindig nem rázta a kötelet. De egyszer csak elkezdi rángatni a kötelet ő is nagyon keményen, hogy húzzák föl!

- No, mit láttál, pajtás? Mi bajod? - kérdi Fanyűvő.

- Hű, pajtás - mondja Vasgyúró -, annyi odalenn a tüzes béka meg kígyó meg varjú, hogy majd kivájták a szememet, pedig olyan sötétség van, hogy nem láttam a kezemet se.

- No - mondja Fanyűvő -, most majd én ülök a kosárba. Csak arra vigyázzatok, hogy mikor háromszor meghúzom a kötelet, az azt jelenti, hogy leértem a földre. Akkor húzzátok föl a kosarat! Ha üres, akkor eresszétek szépen vissza!

Azzal fogta Fanyűvő a vasnyelű baltát, s beleült a kosárba.

Eresztette a két társa szívesen lefelé a Fanyűvőt, csak nekik ne kelljen lemenni. Csak eresztik, csak eresztik lefelé! Fanyűvő egyszer csak alatta világosságot lát.

"No, talán már leérek - mondta magában -, nem messze van!"

Aztán csakugyan földet ért. Mégpedig olyan szép országban, olyan szép világrészben, amilyent még idefönt se látott. Kiszállt a kosárból szétnézett. Megrángatta a kötelet háromszor nagyon, hát egyszer látja hogy a kosár tűnik. Húzzák fölfelé.

- No, jól van, most megvárom, míg visszaeresztik.

Míg ottan álldogál a lyuk mellett, s várja a kosarat, hogy eresszék vissza, egyszer elébe áll a Hétrőfös. Azt mondja neki:

- Fanyűvő, add vissza a szakállamat! Látod, alig tudok járni, mert abban volt az a kis erőm, ami volt.

Azt mondja neki Fanyűvő:

- Visszaadom, ha megmutatod, hol van a legöregebb királylánynak a kastélya.

Azt mondja a Hétrőfös:

- Azt megmutatom, pajtás. Nézz csak jobbra! Annak a nagy hegynek a tetején ott van egy szarkalábon forgó vár, tiszta rézből van. Látod hogyan csillog, mikor rásüt a nap? Abban lakik a legöregebbik királylány. De hát te ahhoz hiába is mész, mert abba a várba te bemenni úgyse tudsz, mert az mindig forog, s nem lehet megállítani soha, mert annak a gazdája a hétfejű sárkány.

- Nem bánom én, pajtás! - mondja Fanyűvő. - Megpróbálom, ha az életembe kerül is!

Elindult Fanyűvő a hegy felé. Oda is ért, mire a nap majdnem hogy lenyugodott. Nézi a várat, de az annyira forog, hogy nem tudja a kilincset elkapni. "Ejh, mit! Majd adok én neked! Majd megállsz te magad szerint" Fogta a baltát, megcsapta azt a szarkalábat, amelyiken forgott. A szarkaláb eltörött, a vár meg hanyatt esett s megállt.

Fut ki a királylány a nagy zökkenésre, mert a várnak majd minden ablaka kipotyogott.

- Ki jár itt? Az én férjem a hétfejű sárkány, minden idegent széttép, akit talál!

- Nem bánom én - feleli Fanyűvő -, akárki is az urad, akárhány feje van is, csak adjál nekem enni-inni, mert már olyan éhes vagyok, alig látok! Mert tudd meg, hogy apádtól jövök, titeket keresni, mind a hármatokat megszabadítani.

Megörült erre a királykisasszony, örömében még táncolni is kezdett. Fanyűvő koma nyakába ugrott, megölelte, csókolgatta.

- Jöjjön be! Adok én enni-innivalót eleget!

Bement Fanyűvő, aztán jóllakott. A királylány a sárkány legerősebb borából hozott neki. Attól tizenhétszerte erősebb lett, mint amilyen erős volt.

Míg ők ott beszélgettek, egyszer kint megpuffant valami. Kérdi a Fanyűvő koma a lánytól:

- Mi volt ez a puffanás?

- Jaj - mondja a királylány-, a férjem most dobta haza hét mérföldről a buzogányát. Útban van, jön haza.

- No - feleli Fanyűvő -, ha ő hét mérföldről haza tudta dobni, én visszadobom neki tizennégyre, hadd menjen vissza érte.

Azzal kilépett a szobából, fölkapta a buzogányt, úgy visszahajította, hogy a sárkányt majdnem lecsapta. A tizennegyedik mérföldön, egy óriási erdő közepén, egy fa tövébe fúródott bele a buzogány. A sárkánynak vissza kellett érte repülni.

Mikor a sárkány megtalálta a buzogányt, óriásian megharagudott, hogy miféle idegen lehet odahaza, aki még őnála is erősebb. Jön ám nagy széllel-lobbal haza!

- Ki jár itt - kiáltja messziről -, mindjárt szétszaggatom!

Megy a királylány elébe, s mondja:

- Kedves férjem, ne bántsd, csak az én bátyám jött el vendégségbe hozzánk!

- No, akkor jól van - mondja a sárkány. - Szervusz, sógorkám!

Nyújtja a sárkány azt a roppant karmos mancsait, hogy összetörje vele Fanyűvő komának a kezét, de Fanyűvő koma úgy megszorította a sárkánynak a mancsát, hogy annak minden ujja kirepedt. A sárkány nagyot szisszent.

- Ejnye, sógor, de kemény a kezed!

- Hát - feleli Fanyűvő -, így szoktam odahaza parolázni, sógorkám!

- No; gyere - feleli a sárkány -, együnk egy kicsit előbb, mert éhes vagyok! Azután megbirkózunk. Amelyikünk erősebb, az lesz a győztes.

Ettek. Aztán kimentek az udvarra, összekapaszkodtak. A sárkány a Fanyűvő komát térdre ejtette, de a Fanyűvő koma a sárkányt térdig a földbe vágta.

- Ejnye, sógorkám - mondja az -, de kemény a kezed!

Azzal kiugrott. Összekapaszkodtak újra. Harmadszor Fanyűvő úgy vágta a sárkányt a földbe, hogy csak a fejei voltak ki. Azzal kapta a fejszét, és a sárkány minden fejét levágta, a nyelveket pedig a tarisznyájába rakta.

Arra azt mondta a Fanyűvő a királykisasszonynak:

- Rakd össze minden batyudat, és menjünk a lyukhoz, hogy minél előbb hazakerüljél!

A királykisasszony kilépett a kastélyból. Volt az oldalán egy rézvessző. Fanyűvő koma fogta a rézvesszőt, rácsapott a rézvárra vele. A várból rögtön egy rézalma lett. Fanyűvő beletette a tarisznyájába, a királykisasszonyt pedig a karjánál fogva szépen a kosárhoz vezette. Beleültette, megrángatta a kötelet. A kosár elindult fölfelé.

Hej, mikor a két társa fönt meglátta, hogy egy királykisasszony jött föl, majdnem megvívtak egymással, hogy most melyiknek a felesége legyen. Mert hisz a király azt ígérte, hogy aki megszabadítja, azé lesz mindegyik lánya.

A királykisasszony ott maradt velük. Azt mondta, hogy addig nem megy haza az apjához, ha mindennap kását eszik is, míg a két testvére ővele együtt nem mehet.

Fanyűvő koma pedig elindult megint odalent. Nézelődik széjjel, hova menne, ha tudná merre. Néz széjjel, hát a Hétrőfös ott áll megint előtte, s mondja:

- Fanyűvő koma, add vissza a szakállamat! Ugye, megmutattam a legöregebb királylány kastélyát?

- Visszaadom, ha megmutatod a középsőét is - feleli Fanyűvő.

Hétrőfös erre azt mondta:

- Az egy kicsit messzebb van. Látod azt az ezüsthegyet? Van azon egy szép vár, tiszta ezüstből. Egy ezüstvarjúnak a lábán forog. Oda eljuthatsz, de hogyan szabadulsz meg, azt én sem tudom.

Fanyűvő koma csak elindult. Odaér a várhoz, az is forog eszeveszetten. Hogyan menjen ő ide be? "Ejh, mi gondom vele! Majd adok én ennek is mindjárt!"

Odacsapott, a varjúláb eltörött. Az ezüstvár nagyot csendült, és rögtön megállt. Kilép a királykisasszony - gyönyörű szép lány volt. A Fanyűvő koma megörült: "No, ez még szebb, mint a másik! Megsegít tán ez is." Megszólítja:

- Jó napot kívánok, királykisasszony!

- Adjon isten magának is - feleli az. - Hogy mert ide jönni? Az én férjem a kilencfejű sárkány! Minden embert széttép, akit itt talál!

- Nem baj, húgom - mondja Fanyűvő -, csak arra kérem, hogy adjon nekem inni-enni, mert nagyon éhes vagyok!

- Azt adok szívesen - feleli a királylány -, van elég.

Adott is a királykisasszony neki bőven enni-innivalót. A sárkánynak a legerősebb borából hozott. Fanyűvő koma ettől olyan erős lett, hogy mikor kifeszítette a karját, majdnem kipattant az ér belőle.

Míg ott beszélgettek, egyszer megpuffant valami az udvaron. A királykisasszony rögtön észrevette.

- Jaj, útban van a sárkány haza! Hazadobta a buzogányát.

- Nem baj - feleli Fanyűvő -, majd én visszaküldöm neki. Ő kilenc mérföldről dobta haza, én visszaküldöm tizennyolcra, hadd sétáljon utána.

Kilépett az udvarra, fölkapta a buzogányt, úgy visszahajította tizennyolc mérföldre, hogy majdnem elütötte a sárkányt. A sárkány nagy mérgesen utána repült. Alig tudta megtalálni a borzasztó nagy sárban, amelybe belevágódott. Kihúzta a buzogányát, repült vele haza. Kiált messziről:

- Ki mert ide jönni, mindjárt szétszaggatom!

Kilépett elébe a királykisasszony, s mondja:

- Kedves férjem, az édes bátyám jött el hozzánk vendégségbe. Ne bántsd, nagyon jó ember, csak látogatni jött el hozzánk.

Megörült a sárkány.

- Szervusz, sógorkám! Csakhogy eljöttél egyszer hozzánk! Gyere be! - mondta neki nyújtva a kezét, mint afféle jó barát. De Fanyűvő koma észrevette a sárkány akaratát. Úgy megszorította a sárkány roppant nagy mancsát, hogy kificamította minden ujját.

Megijedt a sárkány.

- Ejh, sógorkám, de kemény a kezed! De nem baj. Gyere be, ebédeljünk együtt!

Bementek, megebédeltek. Jól beboroztak.

Azt mondja a sárkány:

- No, gyere! Birkózzunk egy kicsit, melyikünk az erősebb?

Kiálltak az udvarra, elkezdtek birkózni. A sárkány Fanyűvő komát belevágta a földbe bokáig. Fanyűvő koma abban a pillanatban kiugrott, belevágta a sárkányt a földbe térdig. De abban a pillanatban az is kiugrott, belevágta Fanyűvő komát derékig. Fanyűvő koma is kiugrott, és a sárkányt rögtön derékon kapta. Úgy belevágta a földbe, hogy csak a sok feje maradt ki. Előkapta a fejszéjét, és levagdosta a fejeket sorba, a nyelveit meg tarisznyájába dugta. Aztán bement a királykisasszonyhoz a szobába:

- No, kisasszony, szedje a batyuját! Elvezetem a följáróútra, hogy találkozhasson a nénjével.

A királykisasszony kilépett a kastélyból. Ő is pálcát viselt az oldalán, ezüstből. Fanyűvő kihúzta az ezüstpálcát, megütötte vele az ezüstvárat.

Lett abból egy szép ezüstalma. Fanyűvő beletette a tarisznyájába.

A királykisasszonyt pedig kezénél fogva elvezette a lyukhoz. Amikor odaértek, elbúcsúzott tőle. Beleült a királykisasszony a kosárba, Fanyűvő megrángatta a kötelet. Elindult a kosár fölfelé. Fanyűvő maga maradt.

Megint nézelődik széjjel, de nem lát sehol semmit. Tekint kicsit balra hát ott van megint a Hétrőfös, s mondja:

- Fanyűvő, add vissza a szakállamat!

- Visszaadom - feleli az -, ha megmutatod a legkisebbik királykisasszonynak a kastélyát is.

- Ugyan, már kettőt megmutattam, még azt is kéred?

- Mind a háromé kell - feleli Fanyűvő. - Két társamnak már lesz felesége, de nekem még nincsen.

Azt mondja erre Hétrőfös:

- Megmutatom. Nézd, itt van balra egy aranysárga hegy. Annak a tetején van egy aranyvár, arany kacsalábon forog.

Elindult Fanyűvő az aranyhegy felé. Oda is ért hamarosan. De a vár olyan gyorsan forgott, hogy nem láthatta meg még a kapuját sem. "Ejh, mi gondom vele! - gondolta. - Majd megállítom én, ha akar, ha nem!"

Kapta a baltáját, eltörte a réce lábát. Nagy csördüléssel a vár megállt.

Szaladt ki a királykisasszony, s mondja:

- Ki jár itt? Az én férjem a tizenkétfejű sárkány! Mindenkit széttép, akit itt talál.

- Nem baj! - feleli Fanyűvő. - Csak mondja meg neki, hogy én a maga bátyja vagyok! Mert én magát minden módon meg akarom szabadítani. Két nénje már, fönn van a fölvilágon, már csak magára várnak, mert maga nélkül nem akarnak hazamenni apjukhoz.

Mondja erre a királylány:

- Akkor csak jöjjön be!

Fanyűvő bement a királykisasszonyhoz, és úgy megszerette, hogy rögtön hűséget esküdött neki. Aztán így szólt hozzá:

- Adjon nekem enni-innivalót, nagyon éhes vagyok!

- Azt lehet - felelte a királykisasszony.

Azzal elkezdett neki tálalni. Hozott ételt és bort sokat, hogy Fanyűvő erősebb legyen. Mikor Fanyűvő koma jóllakott, szépen elbeszélgetett a királykisasszonnyal.

Egyszer nagyot csendül a várudvar, megpuffan valami. A királykisasszony mindjárt kiszaladt.

- Jaj - azt mondja -, a férjem jön haza! Hazadobta a buzogányát.

- Nem baj - feleli Fanyűvő -, majd én visszaadom neki.

Fölkapta a buzogányt, oly erővel vágta vissza, hogy útjában a sárkány három fejét leszakította. Nagyon megharagudott a sárkány, hogy a három fejét elvesztette, meg hogy az ő buzogányát valaki visszadobta. Mérges volt szörnyen, ment haza nagy dühvel. Már messziről kiáltotta:

- Ki jár itt? Rögtön szétszaggatom! Három fejem máris oda!

Szaladt ki a királykisasszony, s mondja:

- Kedves férjem, ne haragudjál! Az én kedves bátyám van itt; eljött hozzánk vendégségbe. Nem akart rosszat tenni veled, csak meg akart tréfálni. Azért dobta a buzogányt vissza, hogy tudd meg: vendéged van idehaza.

- No, jól van - feleli a sárkány. - Szervusz, sógorkám! Csakhogy itt vagy! Nem sajnálom a fejem, van még elég.

Nyújtotta az is a roppant nagy mancsát, hogy leszakassza Fanyűvő ujját. De Fanyűvő megmarkolta a sárkány mancsát, s összenyomta, mint a tésztát. Fölszisszent a sárkány, mert fájt neki szörnyen.

- Nem baj - mondta -, gyere be, sógorkám! Ebédeljünk! Egy kicsit pihenünk, azután birkózzunk!

Jóllakott a sárkány Fanyűvővel együtt. Úgy beborozott, alig tudott a lábán megállni. Jókedvében elkezdett táncolni. Örült előre, hogy Fanyűvőt megeszi.

Kimentek az udvarra, birkózni. Hát evvel már több baja volt Fanyűvő komának, mert ez sokkal erősebb volt, mint a másik kettő. Ölre kapaszkodtak. A sárkány Fanyűvőt belevágta a földbe térdig, de Fanyűvő is belevágta a sárkányt szintén térdig. Kiugrottak, megint összekapaszkodtak. Fanyűvő csak derékig szakadt bele a földbe a második dobásra. Harmadszorra a sárkányt Fanyűvő koma belevágta nyakig. Most már nem bírt a sárkány a földből kimászni. Elkezdte a tüzet okádni Fanyűvő komát mindenáron meg akarta pörkölni. De a királykisasszony abban a pillanatban két kezében két nagy vödör vizet hozott. Az egyiket a sárkánynak a lángjába loccsantotta, a másikat meg Fanyűvő komának a nyakába öntötte, hogy meg ne égjen. Előkapta ekkor Fanyűvő a fejszéjét, és ledarabolta a sárkány fejét sorba, a nyelveit meg a tarisznyájába tette.

Akkor bement a királykisasszony a kastélyba. Hűséget esküdtek egymásnak másodszor is.

A királykisasszony összeszedte a ruháit, kilépett a kastélyból. Fanyűvő koma kihúzta az aranyvesszőt a tartóból, rácsapott vele a kastélyra. Lett belőle egy aranyalma. Fanyűvő beletette a tarisznyájába, a sárkány nyelveihez.

Elindultak a lyukhoz. Odaértek, megölelték, megcsókolták egymást. Fanyűvő a kisasszonyt beleültette a kosárba, de ő maga nem ült bele, mert hátha a két társa ott fenn el találja szalajtani a kötelet, és akkor meghalnak mind a ketten. De így egyenként majd csak fölérnek.

Megrántotta a kötelet. A kosár elindult. Hamarosan üresen vissza is jött. Fanyűvő fogott egy nagy követ, azt tette a kosárba. Ki akarta próbálni a társait. Megrántotta a kötelet. A kosár elindult fölfelé, ő meg a lyuktól félreállt. Egy kisvártat múlva megpuffant valami. Visszaesett a kosár a kővel, a kötéllel együtt! "No, ehol-e - mondta magában Fanyűvő -, éppen ettől tartottam. Ha benne lettem volna, most meghaltam volna. A társaim a halálom akarták."

Mikor a harmadik királykisasszony fölért, s kilépett a kosárból, a három lány egymás nyakába borult. Sírtak örömükben. Vasgyúró és Hegyhengergető már megegyeztek, hogy a két királykisasszony az övék lesz. Vitték hát nagy örömmel az apjukhoz, a húgukkal együtt.

Megörült a király a két fiúnak. Azok azt bizonygatták, hogy a sárkányokat ők vágták le, mind a hármat. A lányokat még az úton arra kényszerítették, hogy bizonyítsák: ők öldösték le a sárkányokat, mert különben végeznek velük.

Hát a lányok bizonyították is az apjuknak. Csak azt nem tudta megmondani Vasgyúró és Hegyhengergető, hogy a harmadik társuk hova lett. S a kisasszonyok is megesküdtek az apjuk előtt, hogy ők addig nem mennek feleségül senkihez, míg a legkisebb királykisasszonynak a vőlegénye meg nem jön.

Az pedig még mindig lent volt a föld alatt. Ott kóborolt jobbra-balra, kereste az utat, hogy hogyan tudna följutni. Nem találta meg sehogy sem.

Egyszer néz széjjel, hát ott van a Hétrőfös megint. Azt mondja:

- Fanyűvő, add vissza a szakállamat! Ugye, megmutattam mind a három királylány kastélyát.

- Visszaadom - feleli az -, ha megmutatod az utat, hogy merre mehetek föl a fölső világba.

- Hát - válaszolt a Hétrőfös - azon, amelyiken lejöttél.

- Azon nem lehet, a társaim elárultak.

- Hát akkor - feleli a Hétrőfös - van itt egy magas hegy a közelben. Annak a tetején fészkel egy nagy griffmadár. Ha szépen megkéred, és tudsz neki eleséget vinni, amivel kitart föntig, az talán fölvisz a hátán.

Azt mondja a Fanyűvő koma:

- Visszaadom a szakálladat, ha hozol nekem tizenkét kenyeret, tizenkét hordó bort és tizenkét ökröt.

- Meghozom, csak a szakállamat add vissza - mondja a Hétrőfös.

Elő is hajtotta hamarosan Hétrőfös az ökröket. A bort is, kenyeret is hozta a szekéren.

Fanyűvő erre visszaadta Hétrőfösnek a szakállát. Az mindjárt odanyomta az állához. A szakáll rögtön odanőtt, úgy, mintha sose lett volna leborotválva. Megörült a Hétrőfös, megköszönte Fanyűvő komának, hogy a három sárkányt elpusztította, mert az alvilágnak ő volt a királya. Így visszakapja nemcsak az erejét, hanem a hatalmát is.

Fanyűvő koma pedig elindult a hegynek fölfelé, a griffmadárhoz. Nagy vihar volt, amikor fölért a hegytetőre, rögtön meglelte a griff fészkét. Volt a griffmadárnak két kis kölyke. A vihar majd lehordta őket a fészekből. Fanyűvő kapta a köpenyét, ráterítette a madarakra meg önmagára, hogy meg ne ázzon. Mert akkora jegek estek, mint a feje. Alighogy elmúlt a vihar, megsuhan valami. Megjött az öreg madár. Mindjárt nekiesett Fanyűvő komának, szét akarta szaggatni. De a fiai azt mondták neki:

- Ne bántsa édesanyám, mert ez a jó ember mentette meg az életünket. Nélküle agyonvertek volna a jegek, akkora vihar volt itt minálunk.

Azt mondja erre a griff:

- Mit kívánsz azért, amiért a két fiamat megmentetted?

- Nem kívánok mást, csak vigyél föl a fölvilágra! - feleli Fanyűvő.

- Fölviszlek - feleli a griff -, csak az út nagyon nehéz ám, és nagyon messze van. Odáig nem tudok kitartani. Annyi élelmet nem tudok magamnak szerezni.

Kérdi erre Fanyűvő:

- Körülbelül mennyi lenne elég?

- Tizenkét ökör, tizenkét hordó bor meg tizenkét kenyér - mondja a griff.

- No - mondja Fanyűvő -, annyi éppen van. Én meg a tarisznyámból megélek.

- Akkor menjünk - mondja a griff. - Kipihenem magam, és már indulhatunk is.

Fölrakta Fanyűvő a griffmadár hátára az eleséget. Ő meg ráült a griff nyakára. A madár elindult, de megmondta neki, ha éhes lesz, s jobbra veti a fejét, Fanyűvő akkor dobjon a szájába egy kenyeret. Ha pedig balra veti a fejét, akkor dobjon bele egy ökröt. Ha pedig hanyatt veti a fejét, öntsön bele egy hordó bort.

Elindultak. Nagy körözéssel indult a madár a levegőbe, avval kapaszkodott mindig följebb-följebb, mindig följebb. Egyszer veti a fejét jobbra aztán veti balra. Fanyűvő pedig csak dobta bele a kenyeret is, az ökröt is, mikor mi kellett.

Már jól fölértek, annyira, hogy nem hibázott már csak száz méter hogy a felső partra, a fölső világba jussanak. És ekkor elfogyott az elemózsia. De kapta Fanyűvő koma a kését, a combjából levágott egy darab húst, mert a madár kezdett forgolódni, hogy visszaesik. Attól a darab hústól oly erős lett, hogy két szárnylegyintéssel már fönn is lett.

Ott fenn Fanyűvő koma leszállt a madár hátáról. Azt kérdi tőle a madár:

- Mondjad, ember, micsoda falat húst dobtál utoljára a számba?

- A combomból vágtam egy darabot - mondja Fanyűvő.

- No - feleli a griff -, ha tudtam volna, hogy az emberhústól ilyen erőt kapok, hát hiába mentetted meg a fiaimat a haláltól, de megettelek volna. De hát mivel megmentetted az életemet, s nem engedted, hogy visszaessem, ide nézz, visszaadom a húst.

Azzal kidobta a húst a szájából. Fanyűvő visszaillesztette a helyére.

Akkor azt mondta a madár:

- Húzz ki a bal szárnyamból egy tollat! Abban olyan nedvesség van, hogy akármilyen vágást vagy sebet bekensz vele, sosem látszik meg a helye, hogy hol volt elvágva. Tedd el, ennek valamikor még hasznát veheted!

Fanyűvő bekente a sebeit. Aztán elbúcsúzott a madártól. A griff visszarepült a hazájába. Fanyűvő meg elindult most az útjára, keresni azt az országot, ahol ő a királlyal megalkudott. De most már ő sem tudta hogy hol van, vagy merre. Csak bolygott a világban. De olyan szerencséje akadt, hogy útjában találkozott egy régi ismerősével. Az eldicsekedett neki, éppen nagy vendégségbe megy. Nagy lakodalom lesz a szomszéd ország királyánál. Két vitéz megszabadította a király három lányát!

- No - mondja Fanyűvő -, akkor, pajtás, én is elmegyek veled!

Mentek aztán sokáig, hát egyszer csak beértek abba a városba, amelyben a király lakott. Mennek egyenest a királyi kastély elé. Kéredzkednek be, hogy hát ők is eljöttek vendégségbe.

Mikor Hegyhengergető meg Vasgyúró meglátta, hogy Fanyűvő koma megjött, szörnyen megijedtek. Futottak mindjárt a királyhoz árulkodni, hogy idejött egy olyan ember, aki vesztükre tör, ha meglátja őket a királlyal!

Szerencsére meglátta Fanyűvőt a legkisebbik királykisasszony is. Nem szólt semmit, nem árulta el. Mondta az apjának:

- Édesapám, azt az embert, aki most jön, semmi módon ne engedje, hogy valaki megbántsa vagy bezárja. Az lesz a mi legkedvesebb vendégünk!

A király megígérte, hogy nem lesz semmi bántódása, bátran ott lehet a vendégségen.

Készülődtek is a nagy lakodalomhoz. De hát csak a két királykisasszony menyasszony, a harmadik nem! Annak nincs vőlegénye.

Mondja a királykisasszony az édesapjának:

- Édesapám, hívasd ide mind a vendégeidet sorba, elibém! Vonuljanak el előttem, hátha megtalálom köztük azt, akit én keresek. Akkor nem bánom, megyek én is esküvőre.

A király megígérte, hogy megengedi. És ki is hirdette mindjárt, hogy aki a királyi menyegzőn vendég akar lenni, az a kastély előtt mind vonuljon el.

Fanyűvő koma leghátulsónak maradt. Már elment minden vendég, s a király szomorkodott, hogy nem lesz a legkisebb lányának vőlegénye. De egyszer, lám, fölujjong a legkisebbik királykisasszony, s mondja:

- Édesapám, megvan! Itt van! Ez az!

- Melyik az, édes lányom, mutasd csak? - kérdi a király.

A királylány odavezette Fanyűvőt a király elébe. Az rögtön felismerte:

- Jaj, édes fiam, hisz te vagy az, aki éntőlem tizenkét ökröt, tizenkét szekér kását, tizenkét szekér kendert és tizenkét szekér kenyeret kértél?

- Igen, én vagyok - mondja erre Fanyűvő.

- Hát hogyan - kérdezi a király -, hogy te nem jöttél a két társaddal együtt haza?

Elmondta erre Fanyűvő a királynak, hogy hogyan járt velük. Mikor a királykisasszonyokat már mind fölküldte, utolsónak ő lett volna a negyedik. De őt félútról vissza akarták dobni, hogy haljon meg. Hanem ő okosabb volt, mert egy követ tett a kosárba, s így élve maradt, csak a követ dobták vissza.

Azt mondja erre a király:

- Mi büntetést adjak én ennek a két gazfickónak?

- Semmit, király őfelsége! - feleli Fanyűvő. - Hagyja csak úgy, ahogy vannak! Legyenek csak a király őfelsége vejei, de ne ebben az országban.

A király szépen fölkészítette Fanyűvő komát, legszebb ruháját ajánlotta neki mint ifjú királynak. Így mentek az esküvőre, mind a hárman, mind a három pár. Vasgyúró és Hegyhengergető bocsánatot kért Fanyűvőtől, amiért olyan huncutok voltak vele.

Lakodalom után Fanyűvő elővette a tarisznyát, megmutatta a királynak a három almát:

- Nézze, király őfelsége! Ez a legöregebbik lánynak a kastélya: egy réz szarkalábon forgó vár. Ez pedig, egy ezüst varjúlábon forgó vár, ez a középső lányé. Ahova én ezeket eldobom, Vasgyúró és Hegyhengergető oda menjen lakni. Ez a harmadik pedig, ez az arany kacsalábon forgó aranyvár, ez itt marad.

Azzal fogta a rézalmát, úgy elhajította kelet felé, hogy az után Vasgyúró meg a felesége álló hónapig utazott, mire megtalálták. A másik almát meg eldobta nyugat felé. Hegyhengergető két hónapig utazott a feleségével, mire odaértek. A harmadikat pedig Fanyűvő oda vágta az udvarban a földhöz. Királykastély helyett kacsalábon forgó aranyvár termett ott egyszeriben.

Otthon maradtak hát békében. Még ma is élnek, ha meg nem haltak! Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!
 

Diricki, durucki,

Egy nagy kalács süljön ki,

Az ablakot törje ki. 

Kis karácsony, nagy karácsony,
Kisült-e már a kalácsom?
Ha kisült már, ide véle,
Hadd egyem meg melegében.

Jaj, de szép a karácsonyfa
Ragyog rajta a sok gyertya.
Itt egy szép gömb, ott egy labda.
Jaj de szép a karácsonyfa!

Kezem, lábam, jaj, de fázik,
Talpam alatt jég szikrázik.
Ha szikrázik, hadd szikrázzon,
Azért van ma szép karácsony!

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Volt neki egy Marci nevű fia. Ez a Marci igen becsületes, egyenes fiú volt. De ráadásul olyan ügyes, okos, világravaló is volt, hogy elterjedt róla a hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt: bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta:

- Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent tudsz, tudsz lopni is, mi?

- Felséges királyom - felelte a becsületes Marci -, lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok.

Feleli neki erre diadalmasan a király:

- No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt én is úgy loptam.

Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni. Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal.

- Most csavard föl az eszedet, kedves fiam - mondta az anyja.

Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott. Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s egy fekete kotlót.

- Mire az neked, édes fiam? - kérdezte az anyja.

De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát:

- Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét hoz!

A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt.

Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé. Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza.

Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen fogadta.

- Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket.

- Sikerült - felelt Marci szerényen.

- Most az egyszer szerencséd volt. De most az éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az országom, mert azt én is úgy loptam.

- Megpróbálom, felséges királyom.

Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a sok őrtől ellopni a búzát a csűrből?

A király aznap még külön is behívta az őröket, megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek neki, s üssék, ahol érik.

Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot. Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát! Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a baját, hogy pora-nyoma se maradt.

És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték!

A király nagyon boldog volt, leültette, s etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát.

S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta a próbát.

A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt csak igazán dühös.

- No, elloptad a búzát, Marci?

- El, felséges királyom.

- Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam.

Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a kezébe Marci egy fő kendert adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s hazavitte.

Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba. Rettenetesen mérges lett.

Rákiáltott az emberekre:

- Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette?

Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik:

- Sze fogom a farkát!

A másik:

- Sze rajta ülök!

A harmadik:

- Sze fogom a kötelit!

A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is.

Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp, megvan!

Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje.

- De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert azt én is úgy loptam.

Erre Marci is gondolkozni kezdett.

Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be.

Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét!

Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet.

Aztán anyjával együtt meg is ette.

A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki, hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról.

- Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig mind a próba.

Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához. Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király azt mondja a királynénak:

- Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb helyen lesz.

Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában. Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak:

- Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az átkozott Marci minden percben itt lehet.

A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci szépen kisurrant.

Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a királynénak:

- Szívem, add ide a gyűrűt!

- Hogy adjam - mondja ingerülten a királyné-, mikor már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra!

A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem maga Marci ment fel a palotába a királykisasszonyért, a kardért, a koronáért, az országért.

Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire csak tellett, vendégeknek tál lé - cigánynak is kávé.
 

Eljött a szép karácsony,

Aranyozott kis szánon,

Hozott diót, mogyorót,

Jó gyerekeknek valót. 

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öregember meg egy öregasszony, volt nekik két fiuk: Bendebukk meg egy másik. Nagyon szegények voltak az istenadták.

Az öregember nemsokára meghalt. Hagyott Bendebukknak egy csatakos kis bundát meg egy csizmavakaró vaskót. A másik fiának egy bocskorszíjat hagyott.

Azt mondja az anyjuk nekik:

- Már megnőttetek annyira, hogy szolgálhattok; menjetek hát isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani.

Elindult a két fiú.

Mentek, mendegéltek, amíg egy erdőbe nem értek. Egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út: az egyik jobb, a másik bal felé.

Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól. Bendebukk ment bal felé, a másik jobb felé szerencsét keresni.

Ment, ment Bendebukk szomorkodva. Egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának. Elszánta magát, hogyha az ördögök lármáznak is ott, mégis arra megy.

Amint közeledik, hát látja, hogy három ördögfiú egy bocskorszíjon veszekedik; az apjuktól örökségbe kapták, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késük, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták.

Azt mondja neki a legnagyobbik:

- Te, kisfiú, adjál egy kést, adok érte egy olyan sapkát, melyet ha a fejedbe teszel, előtted világosság, utánad sötétség lesz, és senki sem fog látni!

Azt mondja a középső ördögfiú:

- Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi.

A harmadik azt mondja:

- Én meg adok olyan tarisznyát, hogy ha az egész világot beleteszed, az sem fog meglátszani rajta.

No, jól van! Hanem Bendebukk azzal a gyanúperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadta neki az ígért valamit, ő is odaadta a rossz kést. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az ördögök.

Amint ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer elér egy nagy városba. Egyet gondolt, elment a király kapujához. Azt mondja az őröknek:

- Eresszenek be, bácsik! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.

A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz kis bundában, nem inasnak való ő. De addig kunyorált ott, beeresztették.

Bement tehát a szabóhoz, és azt mondja neki:

- Ha nem bánná, mester úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!

Azt mondja neki a szabó:

- Jó, én nem bánom. Hanem tudod, mi lesz a kötelességed?! Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazekakban forrjon a tiszta víz. Ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak!

Bendebukk megígérte, hogy teljesíteni fogja.

Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazekakban a víz már csak félig volt a sok fövés következtében.

Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

- Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz!

Bendebukk szót fogadott. Mindent jól csinált, rendesen. Szerették is nagyon. Vagy négy nap múlva azt mondja a szabónak:

- Mester úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!

Megengedte a szabó. Lemegy hát Bendebukk a műhelybe. Volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták. Odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

- Adjon valami foldoznivalót, János!

- Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!

De a fiú mégis addig-addig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot: foldja meg a két térdét.

Bendebukk az ajtó mögé ment a nadrággal, kinyitja a lámpást, amelyet az ördög adott neki, s azt mondja:

- Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad úgy, hogy még az irigység se leljen benne hibát!

Mikorára kimondta, készen is volt, mégpedig úgy, hogy János se tudta volna jobban meg szebben megfoldani. Mikor Bendebukk odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogyan megvarrta.

Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe. Odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul. Kérdi tőle:

- Mit búsul, János?

- Hej, öcsém, hogyne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonaruhát kell megvarrni egymagamnak!

- Sohase búsuljon rajta, majd megcsinálom én. Egyék, igyék, feküd jön le!

János megfogadta a jó szót, és úgy tett. Bendebukk meg hozzálát a dologhoz; nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

- Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad!

Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy ruha. Mire János felébredt, kész volt a száz öltözék. Másnap János Bendebukknak adta a maga reggelijét, amiért vele oly jót tett.

Azután való napon megint látja Bendebukk, hogy János szomorkodik. Kérdi tőle, mi baja.

- Már meg kétszáz ruhát kell huszonnégy óra alatt elkészíteni! - mondja neki János. Azt mondja Bendebukk:

- Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!

János lefeküdt, és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz öltözék. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette, a maga helyére. Váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a mester, látja, hogy hol ül Bendebukk. Haragra gyulladt, hogy hogyan mer oda ülni. A haragjának az lett a vége, hogy elhajtotta magától Bendebukkot.

Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában megint egy nagy városba. A király kertészéhez ment be. Azt mondta, hogy kertészinas akar lenni. A kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra, és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és a bogarakat. Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig a kertben járkált fel s alá, legyezve a virágokat. Egyszer, vasárnap, a legkisebb királykisasszony kinézett a kertbe, a kastély ablakán. Látja, hogy egy kisfiú legyezi a virágokat egy csatakos bundában. De egyszer csak egy rézpáncélú vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára mint a pádimentom, és azután rézvirágokkal beültette az egész kertet.

A király, mikor meglátta, megörült, és jól megajándékozta a kertészt. Jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat, és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájuk nyúljon. Bendebukk nevetett magában mert ő vágatta fel az egész kertet, és ő is ültette be. Ő volt a rézpáncélú vitéz.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból. Akkor már ezüstpáncélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet, és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony sem gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt. A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon. Ekkor aranypáncélú vitéz vágta fel az egész kertet, aranyszőrű lovon, és aranyvirágokat ültetett. A király ekkor ajándékozta meg igazán a kertészt, látva, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból való. De ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy az aranypáncélos vitéz is Bendebukk volt.

A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebb királykisasszony. Azt mondta, hogy beteg. De az atyja azt felelte, ha halálán van is, el kell mennie.

- No, jól van!

Azt mondja a kertésznek a királykisasszony:

- Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön hármunknak három bokrétát!

Bendebukk kötött is olyan szép bokrétát, hogy hetedhét országra szólott. Úgy ki tudta a virágból csinálni a három királykisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis csatakos bundában. A kertész el akarta venni tőle, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Hát amint bemegy a királykisasszonyok szobájába a csatakos bundában, a két nagyobbik királykisasszony rákiabált:

- Eredj ki, takarodj!

De a legkisebbik azt mondja:

- Hozd elő a bokrétámat, kisöcsém!

Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a királykisasszony.

Nemsokára csináltatott a király a három lányának három aranyalmát. Összehívatta az egész birodalomból a grófokat, hercegeket, és azt mondta a lányainak:

- Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek!

Egy nagy szobában voltak a hercegek, a grófok, s velük a királynak minden cselédje. Csak Bendebukk nem. Egyszer csak ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz, egy gróf háta mögé.

A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a maga aranyalmáját egy-egy hercegnek. A legkisebb pedig odagöndöríti Bendebukkhoz. A Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki, és fel akarta venni.

De azt mondja a királykisasszony:

- Nem magának löktem ám!

Azzal Bendebukk felvette.

Volt azután lakodalom. De a király haragudott a legkisebb lányára, hogy miért ment ahhoz a szegény kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó megett voltak mind a ketten.

Másnap a két herceg vadászni ment lóháton. Azt kérdezik Bendebukktól:

- Nem jön vadászni, kis sógor?

Bendebukk azt mondja, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá. Adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, olyat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban. A két herceg pedig kényesen elvágtatott.

Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert táltos volt a ló:

- Mit csináljak, kisgazdám?

Azt mondja neki Bendebukk:

- Rézszőrű ló légy, én rézpáncélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl fickándozzék oldalamon!

Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:

- Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?

Azt mondja Bendebukk:

- Mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy jön a két herceg elébe. Persze nem ismerték meg, köszöntötték. Aztán beszédbe eredtek egymással.

Azt kérdi a két herceg:

- Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?

Bendebukk, mintha nem tudná, mi az, azt mondja:

- Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!

Az egyik herceg azt súgja a másiknak:

- Odaadom én, majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!

Oda is adta. Azután elváltak egymástól. Egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herceg a város végére ért, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban. Nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.

Másnap megint elhívta a két herceg Bendebukkot vadászni. Még rosszabb lovat adtak alá. A város végén megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herceg pedig nevetve elnyargalt.

Azt kérdi a ló:

- Mit csináljak, kisgazdám?

Azt mondja Bendebukk:

- Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpáncélú vitéz; ezüstszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

Alig mondta ki, úgy lett. A két herceg jött vele szemben, köszöntek egymásnak. A két hercegnek nagyon megtetszett az ezüstnyúl, kérdik Bendebukktól:

- Miért adnád nekünk?

- Egy másik sárga karikáért - mondja az.

Most a másik herceg adta oda a jegygyűrűjét. Azzal elmentek. Mikor a város végén vannak, látják, hogy Bendebukk ott vergődik a sárban, lovastul. Kijött valahogy, hazament, otthon a felesége megmosta.

Harmadik nap megint kiment a két herceg vadászni. Hívták Bendebukkot, de még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendje s módja szerint ott maradt a sárban. Amint a két herceg elmegy, azt mondja a lovának:

- Aranyszőrű ló légy, aranypáncélos vitéz legyek; aranyszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!

Úgy lett! A két herceg alig tudta, hogyan köszönjenek ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herceg:

- Miért adod nekünk ezt a nyulat?

Azt mondja Bendebukk:

- Nektek adom, ha valamelyiktek az oldalára hagyja nyomni a pecsétemet!

Az egyik rá hagyta nyomni. Azután elváltak. Mikor a két herceg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk. Azután hazament megmosta a felesége.

Egyszer a király összegyűjti a birodalmában levő mágnásokat, hogy megmutassa azokat a nyulakat, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor a legjobban vendégeskednek, a két herceg pedig beszéli, hogy hogyan s miképpen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpáncélú vitéz. Azt gondolták, valami mágnás; ezt is leültették. Egyszer azt mondja az ezüstpáncélú vitéz:

- Hazudtok, herceg sógorok, mert a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért én adtam, Bendebukk! A harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet! Ha nem hiszik, nézzék meg!

Megnézték - csakugyan úgy volt! Akkor felállt Bendebukk, azt mondja:

- Isten áldjon meg, király atyám, isten áldjon meg, feleségem!

Azzal elment.

Ment, mendegélt a kis csatakos bundában. Egyszer elér egy királyhoz, bemegy hozzá, azt mondja neki:

- Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy lánya, aki minden éjszaka tizenkét pár cipőt nyű el. S eddig senki nem tudta kitudni, hogy hogyan esik az. Én is szeretném megpróbálni. Ha az ördöggel cimborál is, meg fogom én tudni.

Azt mondja neki a király:

- Az mind igaz, édes fiam. Hanem úgy vigyázz, hogyha ki nem találod az okát, már kilencvenkilenc embernek van a feje karóban érte, a tiéd a századik lesz.

Bendebukk megmaradt a szava mellett.

Este odafeküdt a királykisasszony ajtajába a csatakos bundában. Amint ott fekszik, egyszer, tíz óra tájban, ihol jön egy tüzes szekér az udvarra. Kiszáll belőle egy nagyszakállas ember. Bemegy a királykisasszony szobájába, a királykisasszonyt kivezeti, felülnek a szekérre mind a ketten. Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a saroglyába. Sebesen elmennek.

Amint mennek, egyszerre elérnek egy rézerdőbe. Ott egy rézforrásnál megállnak. Esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mosdanak. Bendebukk is evett a nagyszakállas tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a tarisznyájába. Megfog egy rézágat, letöri, azt mondja:

- Menjék kend is a bakóba!

De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:

- Jaj, felséges férjem és királyom, a kis ember csinál valamit!

Nosza Plutó is - mert az volt a nagyszakállas - leugrik, összevissza fújja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengelyvégszeg lyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

- Se ló, se ostor nem a tiéd, hajts!

Mentek sebesen! Egyszer elértek egy ezüsterdőbe. Ott is az ezüstforrásnál ettek-ittak. Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a tarisznyába tett.

Onnan elmentek, elértek az aranyerdőbe. Ott is az aranyforrásnál ettek-ittak, ott is beletett Bendebukk egy aranypoharat, egy aranyfaágat a tarisznyába.

Ahogy mentek tovább, egy keskeny szekérúton, egyszer csak egy rucalábon forgó várba értek. Amint le akar szállni a királykisasszony, két szép kislány szalad elébe, azt kérdik tőle:

- Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?

Bementek mind a várba, leültek vacsorázni. Bendebukk a pitvarban volt, az ajtó háta mögött. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivett a kezéből, a tarisznyájába tette. A királykisasszony hozott magával tizenkét pár cipőt, ő azt is a tarisznyába tette.

Amint megvacsoráztak, kiment a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentumú szobába. Persze, amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a cipőnek. Kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijedt, azt mondja Plutónak:

- Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit. Tovább nem maradok, megyek haza!

Felül a szekérbe, odamegy a két kislánya; amint megcsókolják az anyjukat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

- Menjenek kendtek is a tarisznyába!

Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:

- Menjen kend is a tarisznyába!

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka.

A királykisasszony hazament, s mikor megy befelé a szobájába, azt mondja:

- Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!

Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:

- Mit láttál?

Bendebukk elbeszéli az egészet. Amint elmondja, megfogja a tarisznyájában Plutó szakállát:

- Ha nem hiszi, felséges király, itt van!

Azzal kivágta a szoba közepére. Hanem az, ördög lévén, eltűnt egyszerre.

Aztán kiveszi a két gyereket meg a többi holmit is mind. Ekkor azt mondja a király:

- Amiért ezt megtudtad, neked adom a lányomat, meg a fele királyságomat!

Azt mondja Bendebukk:

- Nem kell énnekem a felséges király lánya, sem a fele királysága!

Akkor a király odaadta Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el. Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva. Azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk kérte a tizenkettedik szoba kulcsát is. A király eleinte tagadta, hanem aztán kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitotta a tizenkettedik szobát, és levette a lámpát. Azzal otthagyta a királyt a lányával együtt. Ment haza.

Egyszer kíváncsiságból kinyitotta a lámpást. Hát tizenkét nagy óriás ugrik ki belőle, azt kérdik:

- Mit parancsolsz, kis gazdánk?

Azt mondja Bendebukk:

- Az anyám házától idáig egy várost építsetek!

Meglett!

- Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön: aranyzsámoly legyen a lába alatt.

Amint kimondta, ez meg is lett. Ekkor emlékezett rá Bendebukk, hogy még felesége is van őneki! Mindjárt megparancsolta, hogy azt is hozzák elő. Az is meglett. Száz szakács főzött, vacsora után táncoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyúm volt zabtaréjjal, egy zsákban megbotlottam, és ide buktam.
 

Hurkát, kolbászt megegye

Ez aztán a csemege.

Ejnye de jó tepertő,

áldja meg a teremtő 

Kovács, kovács

kalapács!

Kisült-e már a kalács?

Mindjárt kisül galambom,

csak a tepsit vajazom. 

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.

De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.

A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.

Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.

Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:

- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.

Reggel az óriások megint elmentek keresetre.

Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.

Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.

Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.

Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.

Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!

Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.

- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!

- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:

- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!

Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.

Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!

Megbúsul, s mondja a kedvesének:

- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.

Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.

Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

- Jaj, mint fázom!

Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:

- Ha fázol, gyere be, melegedjél!

Az azt mondja:

- Igen, de félek a kutyáktól!

- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!

- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.

Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.

Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.

Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:

- Jaj, be sokat aludtam!

- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!

Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.

Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:

- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.

Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
 

 Kiskarácsony, nagykarácsony,

Kisült már az én kalácsom?

Hogyha kisült, adják ide,

Ne fáradjanak többet érte!

Zengenek az erdők

és a havasok,

keresik a rejteket

a szép szarvasok.

Futnak a kis nyulak

sebesen,

morognak a medvék

dühösen,

bimbom, bimbom, bimbom. 

Kitapodott a medve,

De csak nem lett jókedve.

Kifordult, megfordult,

Visszalépett, megmordult. 

Piros alma csüng a fán

Szakíts le te barna lány.

Leszakítom, megeszem,

Mert az almát szeretem. 

 Hull a dér, jön a tél,

Daru, gólya útrakél.

Kiszáradt a diófa,

Nem játszhatunk alatta.

Majd megújul tavaszra,

majd játszhatunk alatta! 

Elment a madárka,

üres a kalitka,

mind az fújdogálja,

visszajő tavaszra.

Ha tavaszra nem jő,

búzapirulásra,

de ha akkor sem jő,

tudom, sohasem jő. 

Ember, ember, november

Hideg, morcos medve,

Sűrű ködöt pipálva,

Kiült a hegyekbe.