Pálnak fordulása

fél tél elmúlása.

Piroska napján ha fagy,

negyven napig el nem hagy.

Ha fénylik a Vince,

megtelik a pince.

A ködös január

nedves tavasszal jár.

 Mikor a híres egri székesegyházat fölépítették, a vidékről sokan bejártak, főleg vasárnap, az új templomnak s a zenés nagymisének bámulására. Többek között Mézes Pesu Istenmezejéről szintén elment Bera nevű fiával a templomoldalba, szekerestül.

- Te, Bera, te csak maradj itt a lovakkal, hogy el ne hajtsák; én bemegyek a misére - mondta Pesu, s azzal bement a templomba.

Az érseki mise eltartott tovább egy óránál. Azalatt Bera elunta magát odakint. Rátámadt hát a nagy sokára kijött öregre:

- Hát kelmed mit tátotta olyan sokáig a száját, hiszen már délre jár?

- Hej, Bera Lettél volna csak ott! Ahogy nézegettem a nagy képeket meg ablakokat, hát egyszer csak meghúzzák a csengőt. De olyan nagy volt az, mint nálunk a kisharang! Arra aztán kijött rengeteg sok pap gyertyával! De annyi volt ott, mint kutyában a bolha! Legutoljára pedig kijött egy vén, mérges pap. Azon nyomban igen megharagudott, hogy ő bizony nem misézik. Kapta magát, leült a székre. Odafenn a kóruson meg elkezdtek muzsikálni. Egy nagy, hosszú német meg ott integetett a muzsikusok közt egy bottal, hogy táncoljanak már. De bizony a sok német csak nézegetett egymás szeme közé, de egyikük se merte elkezdeni! Nem vagyok rest, beugrok a közepére, lehajtom a csuhaujjamat, rákezdem a kállai kettőst! No, nem is kellett egyéb! Rámzúdul a rettentő sok német, hogy kidobnak, mert itt nem szabad táncolni. De én sem hagytam magamat, azt mondtam, hogy nem tudtam a szokást, de ha nem szabad, ne muzsikáljanak. Erre aztán otthagytak. De a vén pap csak sehogy sem akart misézni. Egy pap már a könyvet is elébe tartotta, hogy mondja már; de biz az csak vonogatta a vállát, akárhogy hajlongtak is előtte! Egyszer aztán egyik mégis kitalálta a szíve szándékát. Kapta magát, egy nagy tátogó csukafőt a pap fejébe nyomott, egy nagy ezüst kampósbotot meg a kezébe adott. Erre aztán megmozdult a pap, mert már majdnem dél volt; így mondta el nagy nehezen a misét. Odafent meg a kóruson, örömükben, hogy meg tudták mozdítani a helyéből, elkezdtek trombitálni meg kerepelni. Így lett nagy sokára vége a misének. Pedig azt gondoltam, mikor az a sok pap nekiszaladt az oltárnak, hogy úgy elrántják azt a misét hirtelenében, hogy nekem nem is marad belőle. De hát nem is értenek ezek úgy hozzá, mint a mi papunk, mert az egymagában is hamarabb elrántja, ez meg szerszámostól, papostól sem éri végét.

 Kicsi kutya, tarka,

Se füle, se farka.

Mégis olyan tarka,

Mint a macska farka.

 Sára,

Füstölög a kályha.

Sári néni babot főz,

Kontya alá csap a gőz.

Sári, Máli, Kalári,

Gyertek paszulyt kapálni.

 Újév, újév,

Újesztendő,

Hány csemetéd van?

Tizenkettő.

Jégen járó január,

Fagyot fúvó február,

Rügymozdító március,

Április füttyös, fiús,

Május, május, virágdús,

Kalászérlelő június,

Kalászsuhintó július,

Aranyat izzó augusztus,

Szőlőszagú szeptember,

Levelet osztó október,

Ködnevelő november,

Deres-darás december.

 Piri, Piri, Piroska,

Hússal szalad a boltba

 Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy asszony.

Annak az asszonynak volt hét fia.

Azok után egyszer csak gyönyörű szép lánygyereket hozott a világra.

A gyerekágy után, mikor először járt a faluban, azt látta, hogy a hét fia épp jön ki a kocsmából.

Annyira megharagudott rájuk, hogy megátkozta őket: "Váljatok hollókká, ha a kocsmába jártok."

Alighogy ezt kimondta, a hét holló ott szállt el a feje felett, az ő hét fia.

Ő meg ment hazafelé.

Már a kislány nagyocskára nőtt, szép lett, anyányi. Látta, hogy az anyja mindig sír.

- Miért sírsz te, anyám? - kérdezte.

- Ne kérdezz engem, hogy miért sírok! Úgysem tudsz te engem megvigasztalni - felelte az.

- Dehogynem, édesanyám, tudnék tán valamit én is! Mondja csak meg, majd meglátja, hogy jobb lesz!

- Megmondom, fiam, ha olyan nagyon erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-e, mikor te születtél, már volt neked hét bátyád akik kocsmába jártak. Én meg megátkoztam őket, hogy "váljatok hollóvá!", ők azzá változtak, elszálltak, azóta úgy oda vannak, hogy se hírük, se nyomuk, nem tudok róluk semmit.

Ezt mondta az asszony, de nagyon keserves sírásba fogott. Vigasztalta volna a kislány, de csak rosszabb volt. Annál jobban sírt.

Egy nap reggel azt mondja a lány az anyjának:

- Édesanyám! Süssön nekem pogácsát! Én elmegyek, felkeresem a bátyáimat.

- Hova mennél, te? Hisz azt se tudod, hol, merre keresd őket!

De a lány kötötte magát, az anyja se állhatott elébe, hogy ne menjen. Sütött neki pogácsát, azzal útnak eresztette.

Ment a lány, mendegélt, hetedhét ország ellen.

Utjában találkozott egy farkassal. A farkas megállott előtte az úton. A lány meg nagyon megijedt.

- Sose ijedj meg tőlem, jó lány, nem bántalak én. Adjál inkább egy falat ennivalót, mert már úgy ehetném, hogy majd elveszek!

A lány megbátorodott, kivett a tarisznyából egy pogácsát, odaadta neki. Az meg egy sípot adott neki érte, hogy ha akármi baja lesz, csak fújja meg, ő azonnal segítségére megy.

Azzal elváltak egymástól.

Ment a lány tovább. Útközben egy rókával is találkozott.

- Hallod-e, jó lány, fordíts meg engem a másik oldalamra, már hét esztendeje nyomorgok a fél oldalamon. Jótét helyébe jót várj!

A lány megsajnálta azt is, megfordította, adott neki is egy pogácsát. A róka meg leszakított magáról egy szál szőrt, odaadta neki, hogy ha szüksége lesz valamire, csak szakítsa ketté, ő rögtön ott terem. Jól van, a lány azt is eltette.

Harmadszor meg, ahogy megyen, egy gallyról leszól neki egy kismadár. Az is pogácsát kért. Adott ő annak is. A kismadár meg hála fejében olyat mondott, hogy "ha a Veres-tengerhez érsz, ott egy szép alma esik elébed. Te azt vedd fel, edd meg, a csutáját meg tördeld el, és hajigáld a vízbe!"

A lány megköszönte a madár jóakaratát, és indult. De a kismadár attól a perctől fogva mindig vele ment.

Sokszor feljött a nap, meg sokszor lement, míg egyszer csak nagy sokára a Dunához ért a lány. Próbálna, próbálna, de nem tud rajta átjutni.

Benyúlt a zsebébe, elővette a sípot, és megfújta.

Rögtön ott termett a farkas.

- Mit parancsolsz? Itt vagyok - mondta a farkas.

A lány elmondta a baját. Akkor a farkas elvette tőle a sípot, megfújta ő is, hát csak úgy nyüzsgött a sok farkas, annyi jött oda. Mentek egyenest a Dunának. A lány nem tudta, mire vélje.

Látta azután, mikor már mind belement, hogy azért van ez, hogy ő át tudhasson menni! Úgy átsétált a sok farkas hátán, hogy még a cipője széle se lett vizes.

Már a Dunán átment volna, de még csak ezután jön a sok nehéz út! Megy, mendegél, már el is fáradt, mikor a Fekete-tengerhez ért. Hogy menjen ő azon át? Mindenféleképpen törte a fejét rajta. Eszébe jutott a szőrszál. Szétszakította. Rögtön ott termett a róka.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám?

- Vigyél át a Fekete-tengeren, mert nagy utam van nekem.

A róka csak nekifarolt a tengernek, a farkát rávetette a tengerre hogy félig átérte, akkor azt mondta a lánynak, hogy "eredj, no!" Mikor a tenger közepén volt a lány, a róka megfordult a tenger másik partja felé, úgy, hogy a lány minden baj nélkül átmehetett a róka farkán. De a kismadár is mindig vele ment.

Egyszer a Veres-tengerhez ér a lány. A partján mindjárt elébe esik egy alma. Enni kezdi, a csutáját pedig a vízbe hajigálta egy cseppig. A csutából gyönyörű szép hajók lettek. Egyikre felült, az elvitte túl a Veres-tengeren.

Ott a parton volt egy nagy hegy, annak a tetejében meg egy kis ház.

A kismadár, aki hűségesen kísérte, itt azt mondja a lánynak:

- Te ide tartasz, ebbe a kis házba, de te oda nem tudsz magadtól feljutni sohasem. Hanem amott, a hegy tövében van egy hattyú, ülj annak a hátára, kapaszkodj a nyakába, ne félj, majd felvisz az!

Úgy is volt. A lány ráült, a hattyú meg felvitte.

Bement a kis házba, szétnézett. Elővette az asztalterítőt, kirakott rája hét pogácsát. Aztán elbújt az ágy alá. Este hazajönnek a hollók, szétnéznek a házban, kérdezősködnek, tanácskoz­nak, hogy ki járt itt, de nem tudják kisütni. Azzal lefeküdtek, reggel meg elmentek hazulról.

Másnap is úgy történt a dolog. A lány megterített, és elbújt az ágy alá. A hollók találgatták most is, de nem mentek semmire.

Harmadnap a hollók javában eszik a pogácsát, a lány meg csak előbújik az ágy alól, és azt mondja nekik:

- Ismertek-e még engem?

Azt mondják erre a hollók.

- Hát hogyne ismernénk, hiszen te a testvérünk vagy! De tudod-e mit, ne maradj te itt közöttünk, mert ha a hollók királya hazajön, széttép. Eredj, míg szépen vagy!

De a lány megkötötte magát, hogy bizony nem megy ő addig, míg őket ki nem szabadítja! Azt mondják a hollók:

- Nem lesz abból semmi, mert ahhoz hét esztendőt, hét fél órát meg hét minutát kell éhezni, meg az idő alatt egy árva szót sem szólni. Te meg azt nem bírod ki!

- Dehogynem! - mondta a lány. - Majd megpróbálom!

Azzal elbúcsúzott a hollóktól, és ment, amerre látott.

Útja egy nagy uradalomba vezetett. Talált egy nagy szalmakazalt, ebbe belebújt. Ott volt ő magányosan, se nem evett, se nem szólt senkihez. Hiába hozta a király agara az ételt, rá sem nézett, még csak hozzá sem nyúlt.

De egyszer csak a lovász észreveszi, hogy az agár, ami ételt kap, mind a kazalhoz viszi. Rálesett. Meglátta, hogy a kazalban lyuk van, a lyukban meg valami szép lány van elrejtőz­ködve. Jelenti is a királynak mindjárt hogy mit látott. A király odament, szólítgatta a lányt, de az tartotta a fogadalmat, és nem szólt. A király azt hitte, hogy a lány néma, de nem törődött a némaságával, és elvette feleségül.

Nemsokára lett egy szép gyerekük.

De volt az udvarban egy kutyairigy vasorrú bába is, az haragudott a néma királynéra szörnyen. Mindenáron el akarta veszejteni.

Elkérte egyszer tőle a kisgyereket vesszőkosárba fektette betette a folyóba, az meg vitte, vitte lefelé a kosarat és benne a kisgyereket.

Akkor a vasorrú bába bement a királyhoz, azt mondja neki:

- Mit érdemel az az asszony, aki saját tulajdon gyerekét a folyóba öli?

A király sejtette, hogy az ő feleségére kell most szólni valamit, de nem szólt, csak azt mondta:

- Még várok, az igazság majd kisül!

De született ám a királynénak második, harmadik gyereke, azokat is mind elveszejtette a vasorrú bába a vízen. De szerencsére egy molnár, akinek egy csepp gyereke sem volt, valamennyit kifogta.

A gyerekek születését azonban látták a hollók, meg azt is, ahogy a molnár egymás után kifogta őket.

De a király végül, mit volt mit tenni, elhitte, hogy a felesége csakugyan maga emészti el a gyerekeket. Kilencvenkilenc kocsi fát hordatott máglyába, és megparancsolta, hogy ha az majd tiszta parázstűz lesz, tegyék rá az asszonyt.

Már meg is gyújtották a máglyát, már vinni akarták az asszonyt, de mikor épp a zsarátnokra akarták tenni, letelt a hét esztendő, a hét félóra meg a hét minuta. A hét holló, akik ott voltak a máglya körül az igazlátásnál, csak megrázkódott, és valamennyiből szép fiatalember lett.

Ők aztán elmondták, hogy a királyné az ő testvérük, idáig azért nem szólhatott, mert őket akarta megszabadítani. A gyerekei pedig, akiket a vasorrú bába a vízen eleresztett, mind egy molnárnál vannak, az kifogta a vízből, és azóta szépen neveli is őket.

A királyné megszabadult, a gyerekeit a molnártól visszaszerezték. A királyné az anyját magához vette, a hét testvére pedig elment haza. Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 Van egy fa,

Annak van négy ága,

Minden ágán van három fészek,

Minden fészekben van négy madár,

Minden madárnak van hét tojása,

S minden tojásból huszonnégy fióka kél.

Megtudjátok fejteni, hogy mit jelképeznek? Fa, ág stb.

 Süssünk, süssünk, valamit,

Azt is megmondom, hogy mit:

Egeret, bogarat, 

Mindenféle madarat.

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De nem olyan közönséges király volt ám, hanem ő volt valamennyi királynak a feje. Szép fiatal ember volt, de nem volt felesége. Mindig azt gondolta magában, hogy ő bizony talán meg se házasodik. Arra gondolt, hogy ha ővele egy asszony úgy tenne, mint, teszem, sok emberrel, nem is tudja, mit csinálna vele. Telt-múlt az idő. A vénasszonyok körülfogták, és sorolták neki a szebbnél szebb lányokat. Addig biztatták, kérlelték, míg végül is megházasodott. Nem is bánta meg. Hát még mikor született egy kislányuk, hogy örült neki. Nagyon jól éltek, nem volt köztük semmi baj.

Később meg egy kisfiuk is született. Akkor lett még csak nagy a boldogság.

De nem sokáig tartott az öröm, mert híre terjedt, hogy Kalamona jár a világon. Elkéri a királyoktól a lányukat, s ha nem adják, olyat tesz, hogy mindenki megkeserüli. Már hallották, hogy ezét meg ezét a királyét is elvitte.

Az a Kalamona olyan ocsmány szerzet volt, hogy senki sem tudta, ember-e vagy állat. Akkora szája volt, hogy mikor ásított, egy szénásszekér könnyen megfordulhatott volna benne. Hát féltek tőle előre.

Jött is Kalamona egy fergeteges éjszaka, bekopogott a királyhoz. Nem nyitották ki előtte az ajtót. Erre Kalamona fönt a kéményen kívülről benyújtotta a fejét, lent pedig a tűzhely ajtaján kidugta. Úgy beszélt a királlyal. Elmondta, mi járatban van. A király azt mondta neki:

- Nekem nincs eladó lányom.

Megharagudott Kalamona, és azt felelte:

- Ha nincs eladó lányod, akkor megkeserülöd, de nemcsak te, hanem az egész világ, mivelhogy te vagy a főkirály! Megmutatom, hogy nem lesz eső addig, míg a lányod hozzám nem adod. Megyek innen egyenesen, megkötöm a három szelet, csak az északit nem, hadd fagyjatok meg télen, hadd pusztuljatok éhen!

Kalamona nagy mérgesen visszahúzódott a kéményen, és elvonult.

A király persze nem hitte el egészen a fenyegetést, de hamarosan megvolt a baj. Ez úgy aratás előtt volt, és a szél valóban nem fújt. De nem akart a búza sem érni. Nem tudták az emberek kitalálni, hogy miért nem lengedez most a szél, hogy hadd érne a búza. Egyik nap is nézték, másik nap is, de hiába, nem akart még sárgulni sem. Mondogatták egymásnak: nemhiába tartották a régi öregek: meg kell a búzának érni, mert mindennap szél éri. De már a kukoricára is nagyon kellett volna az eső, mert már csévésedett volna, de nem volt szél, ami hozná a langyos esőt.

Csak a főkirály tudta, mi az oka, hogy nem fúj a szél. De nem merte megmondani senkinek. Félt, hogy akkor addig erőltetik, míg oda nem adja a lányt Kalamonának.

Jött az ősz, kukoricát nem is kellett szedni, csak a kórót vágták le, nem termett egy cséve sem. De még a földjét se tudták újra bevetni, olyan száraz volt.

Eljött a tél.

Már András-napkor olyan fagya volt a földnek, hogy a krumpli mind megfagyott a veremben. Fújt az északi szél, a hideg állhatatlan volt, akinek volt kutyája, ölbe vitte ki ugatni. A királynak még csak volt más esztendőről való kukoricája meg búzája, ő nem éhezett. De nagyon bántotta az ország népének az állapota, és tovább nem tudta titkolni, hogy mi az oka a szűk világnak. Ezért kihirdette az egész országban, hogy aki elengedi a szeleket, annak feleségül adja a lányát.

A királylány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej, sok királyfi szerette volna megtenni a király kívánalmát, de hát azt se tudták, hová forduljanak megfogni a dolgot.

Lakott abban az országban egy ember, akinek nagyon derék fiai voltak. A legkisebb volt csak a kivétel, annak nem sok hasznát tudták venni, mert inkább mindig elrontott valamit. Meg is kapta a Rontó nevet.

Hát ez a Rontó egyik reggel azt mondja az anyjának, mikor az készülődött a királyhoz, egy kis lisztet kérni:

- Édesanyám, megyek én is magával, megmondom a királynak, hogy én elmegyek a szelet eloldani.

Az anyja megszidta, hogy ne veszítse az eszét. Rontó nem hagyta magát. Hát elindultak együtt, s mentek, megint mendegéltek; elérték a király városát. Megkérdezték, hogy hol lakik a király, de nem mondta meg nekik senki. Mégis addig mentek, amíg rá nem akadtak. Bementek.

Köszönt az asszony. Rontó csak meghúzódott az asszony háta mögött. Mondja az asszony a királynak, hogy mi járatban van. A király azt felelte:

- Jaj, lányom, nem lehet, mert már sokan kértek. Ha előbb jöttél volna, akkor talán akadt volna valami.

Az asszony már jönni akar kifelé, egyszer csak hallja, hogy a másik szobában hangosan sír egy kisgyerek. Kérdezte a királytól, mi baja. Mi lelheti a lelkem, a kis királyfit?

- Ó, hagyja el, jó asszony, éjjel-nappal úgy kiabál, mint a fába szorult féreg, nem tudunk vele mit csinálni. Már valamennyi doktor csak volt, mind megnézte, azt mondták, belepusztul.

- Dehogy pusztul - mondta az asszony. - Mindjárt meggyógyítom én.

Avval bement az asszony a gyerekhez. Rontó meg kinn maradt.

Amint az anyja betette maga után az ajtót, Rontó rögtön megmondta a királynak, hogy ő elmegyen eloldani a szelet, mert már hallotta hírét, hogy aki azt megteszi, azé lesz a királykisasszony. Azt mondja erre a király:

- Hej, öcsém, nehéz fába vágtad a fejszédet.

Rontó nem szólt semmit. Közben az anyja a másik szobában fürösztővizet rendelt, meg is fürdette mindjárt a kisfiút. Az egyszerre elhallgatott, elaludt, mint a tej. Hej, megörült a királyné asszony, a király is bejött akkorára, annak is nagy volt az öröme. Rögtön lett málé, búza, három szekérrel. Rontó meg az anyja felültek a szekérre, az élet tetejére, vígan mentek hazafelé. Az asszony azon tanakodott Rontóval, hogy málé most már van, de disznó honnét lesz.

- Azon ne búsuljon, édesanyám - mondta Rontó -, az is majd lesz valahogy!

Hazaértek, lerakták az élelmet, a szekerek visszamentek a király városába. Rontó, mikor kipihente magát, felkelt hajnalban, kiment az erdőre hogy hajt haza vaddisznót, az is jó lesz, ha meghízik. Amint bement az erdőbe, hát egy medvefiú ott nyekergett: nem tudott elmenni, mert a farka odaszorult a tőke alá. Ahogy meglátta Rontót, rimánkodott neki, szabadítsa meg őt, nem bánja meg. Rontó megszánta, kiszabadította. Azt mondja a medvének:

- Háláld meg rögtön, mert különben egy nagyobb tőkét teszek rád.

- Hát mi járatban vagy?

Rontó elmondta.

- Akkor éppen jó, mert az én apám itt ügyel a vaddisznókra, ad az neked vagy három-négy malacot, ha megmondom neki, hogy te szabadítottál meg.

Mindjárt oda is értek, ahol az öreg medve ült egy nagy fa alatt. A fia elmondta neki, hogy mint áll a dolog. A vén medve erre belefújt egy sípba - jöttek is elő a vaddisznók! Mikor Rontót meglátták, mindnek ég felé állott a sörénye.

- Na, válassz belőlük - mondta a medve.

Rontó vágott egy sanyarún nőtt galagonyát, kiválasztott három disznót, amelyikről látta, hogy nem olyan vén, és maga előtt hajtotta őket hazafelé. Mikor az utcán meglátták a menetet, az emberek mondogatni kezdték egymás között:

- Talán megbolondult ez a Rontó?

Rontó hazaérve, behajtotta őket egy sövényből készült disznóólba. De bátyjai azt mondták:

- Ha hazahajtottad, hát etesd is, mi nem adunk nekik egyszer sem enni, ha éhen döglenek is.

- Nem is bízom rátok, mert akkor sohasem híznának meg.

A bátyjai már alig várták, hogy jöjjön az etetés ideje. Látni akarták, mit csinál Rontó, hogy eteti meg a vadakat, mert még eddig nem etetett se marhát, se disznót. Hát délfelé veszi Rontó a vékát, leteszi a disznóól elibe, avval megyen a kamrába, kihoz három zsák csöves kukoricát, leteszi a véka mellé. Felnyitja a táblát, erre a két vaddisznó neki, szájtátva. Rontó teletöltötte a vékát csöves kukoricával, azt beleöntötte az egyik disznó szájába. Így töltött a másiknak is. Mire az elsőt megetette, már a másik tátotta a száját. Két zsákkal megettek. A harmadik nem kelt fel, bizonyosan jóllakott - gondolta Rontó. Eljön a másik etetés ideje, de a harmadik még akkor se kelt fel. Rontó arra gondolt, hátha farkasfoga van. Bebújt az ólba, lekuporodott, hogy megnézze, nincs-e valóban farkasfoga annak a disznónak. Mikor ki akarja nyitni a száját, a disznó megszólal:

- Nem vagyok én disznó, hagyj engem pihenni, majd segítségedre leszek, mert én táltosló vagyok. Tavasz felé újra táltosló leszek, addig tart az átok, amelyet egy boszorkány hozott rám, amiért nem vittem el őt, ahová mondta. Hanem addig csapjál csak ki engem a kondába.

Rontó úgy tett. A másik két disznó meg úgy hízott, mintha tapasztották volna rájuk a húst meg a szalonnát. Nem is csoda, minden alkalommal két zsák kukoricát ettek meg. Eljött aztán a karácsony hete, Rontóék is megölték a két nagy disznót. A disznóólat le kellett róluk bontani, mert az ajtón nem fértek ki. Hasadt is róluk olyan szalonna, akár hiszitek, akár nem, hogy a hátán volt három méter vastag, a hasán meg egy méter. Szekéren vitték fel a kertből, egy összetett kas színig volt vele. Rontó gondolta, hogy ez már rajtuk romlik, rászabadította az egész falut, hordott mindenki annyit, amennyiről gondolta, hogy elég lesz neki jövőig. De még egyikből is megvolt a két hátulsó sódar, a másik meg egészében megmaradt nekik.

Amikor eljött a tavasz, a harmadik disznó, aki magát táltoslónak mondta, így szólt Rontónak:

- Holnap készülj, mert holnapután útra megyünk. Rakd meg a tarisznyát. Mondd mindenkinek, hogy a vásárra hajtasz engem.

Rontó úgy is tett. Azt mondta az anyjának, hogy már csak nem akar az a süldő megnőni, eladja, viszi másnap a vásárra. Az anyja sütött is neki hamuban sült pogácsát. Rontó útnak indult a süldővel. Egy madzagot a disznó lábára kötött, egy vesszővel meg hajtotta. Mikor kiértek a falu végére, a malac megrázkódott, és olyan táltosparipa lett belőle, hogy olyat nem mindenkor lehet látni. Aranyos nyereg volt rajta. Azt mondta Rontónak:

- A nyeregtáskában aranyos ruha van, vedd fel, hogy te is mutass valamit.

Rontó kivette az aranyos ruhát, olyan vitéz lett belőle, mint a pinty.

Akkor azt kérdezte tőle a táltos:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Azt felelte Rontó:

- A szelet szeretném eloldani.

A táltos egy kicsit gondolkodott, s így szólt:

- Az bizony bajos dolog, de azért megcsináljuk, ha csak lehet. Ülj fel, egyébbel ne törődj csak jól fogózz meg.

Avval a táltos elvágtatott vele, mint a forgószél.

Rontó már megunta, annyi ideig mentek; meg is kérdezte a táltostól:

- Meddig megyünk még, mert már feltört a nyereg, nem vagyok hozzászokva.

- Elmegyünk a Kőszáli királyhoz, megkérdezzük, merre kell oda menni, ahol a szél meg van kötve, mert én még nem jártam arra, nem tudom a járást.

Rontó egyre izgett-mozgott a nyeregben, még a ruhája is majd leszakadt róla. Mentek még három napot. Egyszer csak megállt a táltos:

- Itt vagyunk, leszállhatsz most. Markolj port, kend be vele a sebeidet, meggyógyulnak egy minutum alatt.

Rontó úgy is tett. Aztán széjjelnézett. Hát egy olyan szikla tetején voltak, hogy nem lehetett felegyenesedni az égtől. Ahol a legmagasabb a szikla, ott ül a Kőszáli király nagy varangyos lábszárral. Nagy körmével épp egy háromesztendős tinót tépett széjjel, mert vacsorázni akart. A táltos megkérdezte tőle, hogy merre van az út oda, ahová ők akarnak menni. Ahol megoldhatják a szelet.

- Én megmondhatom az utat, de nem tudom, elértek-e rajta, mert az út éppen el van foglalva. Az ördögök versenyt futnak rajta, mert most van a királyválasztásuk. Amelyik legjobban tud futni, az lesz a király.

- Az semmi, mondja csak meg.

A Kőszáli király megmondta.

A táltos útnak indult, Rontó is megfrissült közben. Mikor elérték azt az utat, ahol az ördögök szaladni akartak, hát volt ott annyi ördög, hogy nem látszott az út. A táltos megállt, várta, hadd induljanak el, majd utánuk mennek. Meg is indultak az ördögök, de egy ott maradt. Mikor már jól elhaladtak, a táltos is neki akart rugaszkodni, hogy megyen, de az ott maradt ördög erősen rimánkodott, hogy ő is hadd üljön fel, mert így talán elébe megy a többieknek, s ő lesz a király. Márpedig ha ő lesz a király, még segítségükre lehet! A táltos váltig nem akarta, gondolta, nehéz lesz kettő, mert lehetett az ördög hat vagy hét mázsa. Rontó azt mondta, hogy vigyék el, mert hátha rászorulnak majd. Így fel is kuporodott az ördög hátul a nyeregbe. A többiek mind úgy elszaladtak, hogy nem is látták őket. A táltos most ugyancsak nekirugaszko­dott, egy szempillantás alatt elibe vágott a sok ördögnek. Mikorára a többiek odaértek, ők már szembejöttek velük. A többit majd megölte a méreg. Így aztán ez az ördög lett a király.

Ők meg folytatták a maguk útját.

A táltos úgy ment most is, mint a vihar, még talán annál is sebesebben.

Egyszer Rontó valami lánccsörgést hall; kérdi a táltostól:

- Mi az?

- A szél, a láncon! Nem bírja elszakítani, akárhogy rángatja.

- Hiszen akkor már mindjárt odaérünk.

- Biz az nem lesz még egyhamar. Hanem álljunk meg egy kicsit, egyél, én is eszek.

Rontó leszállott, elővette a hamuban sült pogácsát. Jóllakott a táltos is, evett-ivott az is. Újra elindultak. Most úgy mentek, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Mentek még vagy három hétig, akkor értek oda, ahol a szél meg volt kötve. Akkora lánc volt rajta, hogy minden láncszem, mint egy kád.

Mikor a szél meglátta őket, elkezdett rimánkodni, hogy szabadítsák meg őt. Rontó leugrott, próbálta kinyitni a lakatot, de nem sikerült. A táltos azt mondta:

- Már itt nem tudunk mit csinálni, vissza kell mennünk a Kőszáli királyhoz. Meg kell tőle kérdeznünk, hol a palotája a szélkötő Kalamonának. Aztán, Rontó gazdám, avval meg is kell verekedni, csak úgy tudjuk elvenni tőle a lakat kulcsát, vagy vele magával kell kinyittatnunk a lakatot.

Vissza is fordultak azon az úton, amelyen jöttek. Most úgy mentek, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Egyszer csak mondja Rontó a táltosnak:

- Jó volna, ha találkoznánk azzal az ördöggel, amelyikből királyt csináltunk; nagyon fogadta, hogy majd meghálálja a szívességet.

Alighogy kimondta, az ördögkirály ott termett.

- Nem tudtátok a szelet eloldani? - kérdezte.

- Nem bizony - mondta Rontó.

- Most hová mentek?

- Megyünk, megkeressük a szélkötő Kalamonát, aztán kinyittatjuk vele a lakatot.

- De avval meg kell verekedni - mondta az ördög.

- Nem baj - felelte Rontó.

- Hát most visszasegítem, amit velem tettetek, mikor király lettem. Jöjjetek utánam.

Avval megindult, a táltos utána. Egyenest a pokol felé tartottak.

Mikor a pokolba értek, az ördögkirály elősípolta valamennyi ördögét, s azt mondta nekik:

- Gyertek elő, van itt egy nagy kő a fegyverház ajtaja előtt, gördítsétek félre.

Azok megtették.

- Mehettek - mondta az ördögkirály. Azzal Rontóval bement a fegyverházba, fegyvert válogatott. Pengette a kardokat; egyet aztán odaadott Rontónak.

- Ezt azért adom neked, mert a te kardoddal hiába vágod a Kalamonát, nem ér semmit, az nem fogja. De ha ezzel hozzálátsz, ez úgy vágja majd, mint a jó kés a szalonnát.

Rontó felkötötte a kardot, kiment a táltoshoz. Az addig jóllakott zabszalmával. Rontó felült rá, újra mentek, mint az álom, még annál is sebesebben. Mentek egyenesen a Kőszáli királyhoz. Mikor az meglátta őket, kérdezte, hogy mire jártak.

- Semmire - felelte a táltos. - Most már mennénk a Kalamonához, csak nem tudjuk az utat.

A Kőszáli király megmondta, merre menjenek. Rontó újra felült a táltosra. Az ment, ment, úgy, mint a halál, még annál is sebesebben. Mikor mentek már vagy három hétig, látja Rontó, hogy valami fénylik messze. Kérdezte a táltostól:

- Mi az?

- Az a Kalamona palotája! Tiszta gyémántból van, oda kell nekünk mennünk. Három nap múlva ott leszünk. Csak most szállj le, és együnk.

Rontó leszállott, lenyergelte a táltost, elővette a tarisznyáját. Volt még benne három pogácsa, megette, jót ivott. Vízben nem szűkölködtek, mert hiszen fellegek között vezetett az út. A táltos alig lelt magának ennivalót, elment arrébb, ott egy hófellegből evett egy kis darabot. Mikor jóllaktak, mindketten újra útnak indultak. Mentek tovább. Mikor már közel értek, kérdi a táltos Rontótól:

- Hát aztán, gazdám, meg mersz-e verekedni azzal a Kalamonával?

- Meg én.

- De úgy hallottam, nem fogja a kard a testét.

- Az az ördög, amelyikből királyt csináltunk, adott nekem egy kardot, azt mondta, ez vágja, mint a jó kés a szalonnát.

A táltos megnézte a kardot.

- Be jó, hogy felvettük - mondta. - Ez a kard megéri; igaz, hogy nehéz volt a fertelmes dögje, de már kipihentem.

Mentek tovább. Már egész közel jártak a gyémántpalotához, a táltos ugrott vagy kettőt, és ott voltak a kapuban. Rontó leszökkent. A táltos azt mondta:

- Én itt maradok. Ahogy nézem, amott a sövény zabszalmával van fedve, addig jóllakok.

Rontó bement a gyémántpalotába. Mikor bent volt, akkor látja, hogy arrább még egy palota van, jégből. Akörül sok-sok rongyos asszony. Indul oda, megy felfelé. Ahogy ment, csak úgy csengett-bongott a palota. Hanem az ő sarkantyúja se pengett még soha olyan szépen. Megy, csak megy tovább, húzta maga után az ajtót, közben a másikat nyitotta.

Ahogy újra kinyit egy ajtót, még a szeme világa is elveszett. Ott ült egy gyönyörűséges asszony: a Kalamona felesége. Olyan szépet még nem látott soha életében.

Azt mondja neki az asszony:

- Üljön le, vitéz uram. Hogy tudott ide eljutni?

- Bizony, egy kicsit nehezen. A szükség hajtogat engem. Merthogy otthon nincsen eső. Mert a szelet megkötötte a Kalamona. Hát azért kerestem fel.

- Hej, lelkem, vitéz úr, azt elég rosszul gondolta ki, mert az a szörnyeteg megöl mindenkit, aki csak anyától született.

- Igen, ha hagyja magát - mondta Rontó.

- Jaj, lelkem, az nagyon erős! Nem ember ereje van abban.

- Igaz, én nem vagyok olyan erős, de ha maga jó szándékkal van hozzám, megmondhatná, miben van az ereje.

- Jaj, lelkem, megmondanám én nagyon szívesen, de félek, hogy nem tudja legyőzni, és akkor engem a ló farkához köttet.

- Attól ne féljen. Ha én olyan erős leszek, mint ő, elbánok vele.

- Hiszen alig várjuk mi itt, hogy megszabaduljunk tőle. Mert látta ott a jégpalota mellett azt a sok asszonyt?

- Láttam - mondta Rontó.

- Azok mind királylányok. Egy-egy esztendeig volt a felesége mind. Akkor rabolt másikat. Én is csak addig leszek a felesége, míg haza nem jön, mert most odavan. Ha tud rabolni egy szép kislányt, engem is odaültet, ahol az a sok rongyos asszony van. Mert tudja, miért vannak azok ott?

- Ha megmondja, akkor tudom.

- Azoknak kell a jégpalotára fújni a hideget, hogy el ne olvadjon. Mert így nyáron, mikor melege van, ott szokott aludni, abban a palotában.

- Éppen ezért mondja meg akkor, miben van az ereje!

- Megmondom: a gatyamadzagjában! Megyek, kihúzok egyet az övéből. Addig, míg kinn leszek, húzza ki maga is a magáéból; aztán azt húzza bele, amit hozok; akkor épp olyan erős lesz, mint ő.

Úgy is lett. Az asszony behozta a madzagot. Rontó az ajtó mellé állott, behúzta a gatyájába a madzagot. Mihelyt megkötötte, érezte, hogy már olyan erős, mint az acél. Beszélgettek még egytől-másról. Egyszer csak elkezd a gyémántpalota mozogni.

- Jaj, lelkem, menjen kifele, mert mindjárt itthon lesz; akkor szokott mozogni a palota, mikor jön.

Rontó kiment a kapuba, a táltos már nem győzte várni. Kérdi Rontótól: benn a Kalamona?

- Még nincs itthon, mindjárt hazajön. Nyomban megverekedek vele. Csak te is ügyelj, mert ő is táltoson jár, meg azon is verekedik.

- Jó, jó - mondta a táltos - csak te ügyelj nagyon; a nyakát irányozd.

Alig pislantott Rontó egyet, jött a Kalamona hazafelé, mint az ítélet. Előtte egy szép királylány, elájulva. Rontó mindjárt megismerte, hogy az ő királyának a lánya. Könnyen ki lehetett találni, hogy most ezért volt oda. Szépen nem adták, hát elrabolta.

A Kalamona nagy mérgesen bement az udvarra. A lányt letette a tornácra, s beordított az asszonynak:

- Hé, kutya, kifelé! Idegen járt itt, míg én odavoltam Itt van még most is, nem ment az el. Hol van?

Rontó is rápattant a lovára, beugratott a kapu fölött.

- Itt vagyok, te Kalamona.

- Hogy mertél idejönni, te senkiházi? Mindjárt megfojtalak.

- Ha hagyom magam. Azért jöttem, mert a szelet el kell oldanod.

- A szelet csak akkor engedem el, ha megverekszel velem.

- Én is éppen azt akarom.

- Hogy akarsz verekedni, lóháton vagy földön?

- Lóháton.

- Kezdhetjük!

Azzal felpattant a nagy táltosra, de olyan nagy volt, hogy a Rontóé édesdeden átbújhatott a hasa alatt. Kirántotta a kardját mindkettő, összecsaptak. A Kalamona mindjárt érezte, hogy kivel van dolga, hogy Rontó csakolyan erős, mint ő. Egyik se tudta megvágni a másikat. Elmentek messze egymástól, úgy vágtattak szembe. A Rontó táltosa ügyesebb volt, mint Kalamonáé, jó közel ment a másik táltoshoz, Kalamona túlvágott rajta. Rontó se volt rest, felhasználta az alkalmat, mindjárt lecsapta Kalamona jobb karját. Az leesett a földre, kardostól. Rontó még egyet adott neki, levágta a másik karját is. Akkor elkezdett rimánkodni Kalamona, hogy ne ölje meg.

- Jól van - mondta Rontó -, nem öllek meg, hanem idehívom azt a sok királylányt azonnal a jégpalotából. Öljenek azok meg, ha megérdemled tőlük.

Elkiáltotta magát, jöttek is azok rögtön.

- Ha akarjátok - mondta nekik Rontó -, öljétek meg a gyalázatost.

Azok meg is ölték egy perc alatt; amennyi hozzáfért, annyi ölte.

Ezalatt Rontó királyának a lánya is felocsúdott a tornácon. Szétnézett. Kérdezte a sok királylánytól: hol is van ő tulajdonképpen? Azok megmondták neki, hogy már nincs oka félni, mert megszabadította őket Rontó vitéz.

Rontó is ott termett, megkérdezte a lánytól, igazán az-e, aki. Az szóval is megmondta most neki.

- Én is abból az országból való vagyok - felelte Rontó.

- A vitéz úr megölte Kalamonát, én hát akkor a felesége leszek, mert az én apám annak ígért, aki a szelet elereszti! - mondta erre a királylány.

Azzal Rontó nyakába ugrott, ölelte, csókolta. Persze aztán Rontó is. A többi királylány közben levetette a rossz ruhát; a jégház is elkezdett olvadni, mert nem volt, aki fújja rá a hideget, s a nap meg jól sütött, éppen július utolja felé járt az idő.

Mindjárt hozzáfogtak, sütöttek-főztek, csaptak olyan lakodalmat. A lakodalom három napig tartott, ettek, ittak, mulattak. A táltosok is ettek kinn, mind a kettő, azt, amit leltek. Negyedik nap azt mondja Rontó:

- Már induljunk hazafelé, mert úgyis ősz lesz, mire hazaérünk.

Volt ott egy nagy szekér, abba belefogták Kalamona táltosát, mind felültek, éppen háromszázan voltak, de a nagy táltos úgy vitte őket, mint a semmit. Rontó meg a feleségét maga mellé ültette a nyeregbe, megindult elöl, a szekér utána. Volt a szekéren olyan hemzsegés, a sok asszonynak úgy pergett a nyelve, mint az orsó. Mentek, mint a gondolat. Három nap múlva elérték a Kőszáli király birodalmát, ott, ahol az út eltér hazafelé, meg amerre a szél meg volt kötve.

Ott elkezdett gondolkodni Rontó, mert a lakatkulcsot ottfeledte. Vissza hiába mennének, mert a jégpalota elolvadt, mindent ellepett a víz.

Ahogy ott gondolkodott, ott termett az ördögkirály, megkérdezte, mivel lehetne segítségére.

- Hát azt kívánom, hogy ennek a sok asszonynak készíts itt egy palotát, hogy lakjanak benne, míg én elmegyek a szelet eloldani. Csak el ne felejtsem mondani: ezt a kardot edzd meg, hogy vágja a láncot is.

Az ördögkirály elősípolta megint az ördögöket. Azok egy szempillantás alatt olyan palotát építettek, hogy nem akadt párja. Ő maga elszaladt; a kardot megedzette néhány perc alatt, vissza is jött vele, jó tűz volt a pokolkemencében. Rontó azt mondta, hogy várják meg itt, míg vissza nem jön, mert ha elindulnak, eltévednek. Felült a táltosra, a feleségét is elvitte magával. A többi bement a palotába, ettek-ittak, jó kedvük volt, elfelejtették, milyen sanyarú sorsuk volt.

Ment Rontó a táltoson, mint a villám. Már mentek vagy három hétig. Rontó alig várta, hogy odaérjen, hogy a szelet megszabadítsa. Ahogy odaértek, Rontó leugrott a táltosról, kihúzta a kardot, úgy elvágta vele a láncot, mint jó kés a szalonnát. Egy perc alatt szabad lett a szél, elkezdett fújni.

Ő meg felült a táltosra a felesége mellé, megindult visszafelé, mint a villámlás, még annál is sebesebben.

Otthon, a Rontó falujában is észrevették, hogy fúj a szél, azon tanakodtak, ki oldozhatta el. Lett nemsokára eső is. Mire eljött a vetés ideje, a föld is megpuhult. Lehetett vetni.

Rontóval három álló hétig vágtatott a táltos, míg elért oda, ahol a többiek maradtak. Azok jó ennivalóval várták őket. Mikor megérkeztek, Rontó lenyergelte a táltost, adott neki enni-inni, ő meg bement a feleségével a palotába. Itt újra megtartották a lakodalmat, három álló napig ettek-ittak, csak úgy folyt a lé meg a lé. Negyedik nap útnak indultak hazafelé. De mielőtt elindultak volna, Rontó felment a Kőszáli királyhoz, megköszönte az útbaigazítást, azzal megindult, most már végleg hazafelé. Ahogy csak tudtak menni, mentek három hétig. Ahogy elérték a Rontó országát, ott újra megpihentek. Rontó itt azt mondta a lányoknak, amelyik tudja a járást, az mehet már haza. Bezzeg mind tudta a járást! Elszéledtek. Ahogy Rontó ott maradt a feleségével, hozzáfogott nyergelni, hogy induljanak a király városa felé, hadd legyenek már nyugodtan az öreg király meg a felesége, hogy megvan a lányuk. De a felesége azt mondta:

- Ne siessünk hazafelé, legyünk még itt vagy három nap.

- Igen, de otthon nagyon nyugtalan lehet már királyapánk.

- Ha kiállották már eddig, csak kiállják még három napig.

Rontó azt gondolta, "ha te nem sietsz, én miért sietnék". A táltosról levette a nyerget, elcsapta, hadd gyepeljen, volt ott jó gyep, a kőrisfaerdő ott volt.

Ezalatt otthon, a király udvarában, megvolt a nagy bánat. Az öreg király nem örült neki, hogy fúj a szél, meg esik a szép csendes eső. Neki már eshetik, ha nincs lánya! Se nem evett, se nem ivott. Mondta is a feleségének: már látom, úgy vehetjük, mintha meghalt volna a lányunk; legalább temessük el úgy, mintha otthon halt volna meg.

Mindjárt ki is híresztelte az országban, hogy aki csak járni tud, mindenki menjen a király udvarába, mert eltemetik a királykisasszonyt. Hej! csődültek a népek; már annyian voltak az udvaron, hogy alig fértek. A király kitétetett egy üres koporsót az udvar közepére, mert annyi népet hova tett volna a házban. Egy jótorkú ember elkezdte az éneket, a többi meg utána. Mikor egy éneket elénekeltek, a pálinkásüveg körüljárt. Így tartott három nap, három éjszaka. A király jajgatott, mint a szajkó, a felesége meg a földhöz verdeste magát.

A király végül azt mondta:

- Holnap lesz a temetés, senki ne menjen haza.

Mikor itt már a negyedik nap megtetszett a hajnal, épp ekkor Rontó megkereste a két táltost. Az övét felnyergelte, a Kalamonáét meg vezetékhez kötötte. Felült a feleségével a nyeregbe. Megindult a táltos, mint a forgószél, egyenesen a fővárosba, toronyirányba, árkon-bokron keresztül. Az asszony elszunnyadt Rontó ölében; Rontó maga elgondolkozott, hogy milyen jó lesz, most már bizonyosan ő lesz a király. Ahogy gondolkodott, egyszer csak megáll a táltos, hát ott vannak a király városa szélén! Felköltötte a feleségét, mert a nap is már magasan járt. A városban már csak lépést mentek a táltosok. Egyszer hallanak valami éneklést. Kérdik egy gyerektől, miféle éneklés ez.

- Jaj, lelkem, vitéz úr, hát nem tetszik tudni, hogy most temetik a királykisasszonyt, akit elvitt a Kalamona?

Ahogy ezt a Rontó felesége meghallotta, azt mondta az urának:

- Szóljon már a táltosnak, érjünk oda minél hamarabb.

Rontó megsarkantyúzta a táltost, az, mint a villám, repült. Mikor a király udvarába értek, hát ott annyi nép volt, hogy ott volt tán az egész ország apraja-nagyja. Már éppen vinni akarták a koporsót kifelé A király s királyné rá voltak borulva, úgy sírtak-ríttak. Rontó sarkantyúba kapta a táltost, odaugrott a koporsóhoz, s odakiáltott a királynak:

- Mit sirat, királyapám, hisz itt a lánya?

A vén király megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson. Hát csak ugyan a kedves lánya volt! Lett olyan öröme, hogy most meg azért sírt. Csókolta Rontót is meg a lányát is, nem tudott hová lenni boldogságában.

- Ki vagy te, jó vitéz, hogy haza merted hozni a lányomat?

Rontó helyett a lány felelt.

- Az uram! - mondta.

- Még csak lesz! - mondta a király.

- Mi már megesküdtünk, még a Kalamona birodalmában.

Megszólalt most Rontó is:

- Én, királyapám, az a fiú vagyok, aki itt volt egyszer az anyjával, máléért.

- Most már ismerlek, fiam, bátor vitéz vagy, megérdemled a lányomat.

Bementek a házba, ott beszélgettek. A vén király meg kiszólt a sok emberhez, hogy senki haza ne menjen, mert holnap megtartják azért itt is a lakodalmat.

Az asszonyok elkezdték egymásnak mondani:

- Én mindig gondoltam, hogy hazajön a kisasszony.

- Én mindig tudtam.

- Lehetett azt gondolni - mondta a harmadik.

Rontó ráparancsolt a kocsisokra, hogy viseljék gondját a táltosoknak, mert azoknak lehet köszönni, hogy itthon van a kisasszony. Aztán megkérdezte az öreg, hogy mikor akarják megtartani a lakodalmat. Rontóné azt mondta:

- Én nem bánom, ha holnap lesz is!

Kiüzent az öreg király a gulyásnak, hogy hajtsa haza a gulyát. Jött is már estére hazafelé, csak úgy szólt a harang a kövér tinókon. Bezzeg volt dolguk a mészároslegényeknek, míg a gulyát levágták. De még az asszonyoknak is, míg megsütötték, megfőzték azt a tenger húst. De hát kellett is egy egész országnak!

Másnap alig virradt, már szólt a banda. Az udvaron terítettek. Jó idő is volt, meg a házban sem fértek volna meg. Három álló napig tartott a lakodalom. Rontó meg a felesége nagyon jól érezték magukat. Harmadik nap estére már alig volt a gulya marhából; a bor is fogytán volt.

Akkor a vén király felállott, jó hangosan ezt mondta:

- Hallgassatok ide, itt van ez a vitéz, ki eloldotta a szelet, megölte a Kalamonát, hazahozta a lányomat. Most elvette feleségül. Most hát jutalmul én átadnám neki a királyságot, ha ti nem haragudnátok érte. Én már úgyis öreg vagyok.

- Mi haragudnánk? Mi is úgy akarjuk! Éljen az új király! – kiabálták a népek torkuk szakadtából.

Rontó felállott. Előbb megköszönte az apjuknak, aztán meg a népnek. Erre az öreg király azt mondta:

- Most már mindenki menjen haza, mert eljött a vetés ideje. Vetni kell, hogy jövőre legyen mit aratni.

Az embereknek nem is kellett kétszer mondani, mind hazamentek. Rontóból nagyon jó király lett, az ő országában nem szedtek adót se. A Kalamona táltosával szántott magának. Egymagában megszántotta azt, amit azelőtt annyi sok ló meg ökör alig bírt megszántani. Az öregek elmentek falura lakni. Az új király élt a feleségével bú nélkül. Még most is élnek, ha meg nem haltak!

 Mosdani, Dani,

Ne kelljen mondani,

Hogy mosdani, Dani.

Dani, Dani, dedelle,

Hempereg a gödörbe.

Dani,

Akarom mondani,

Jöjj ganét hordani.

 Gi-gá, gi-gá gúnárom
elveszett a vásáron,
vártam, majd csak hazajön,
s az ablakon beköszön;
de nem jött meg a betyár,
tepsibe való gúnár,
akire jön a három:
keresse meg gúnárom

 Sítalp siklik, mint a szél,

Sok-sok hóval itt a tél!

Síelhet a sok gyerek,

Sítáborba elmehet.

 Tél van, tél van szikrázó,

Korcsolyázni ó, be jó!

Köröz már s sok gyerek,

Mind jókedvű, mind nevet.

 Tél van most, nem nyár,

A pillangó nem jár.

 Jő a tél hidege,

Fázik a cinege,

Varjú  károg a fatetőn,

Farkas ordít kinn a mezőn.

 Ernő,

Kerek az erdő.

Ernő

Kerek a bendő

Mese, mese kacsalábon

Most tipeg át a világon.

Itt is megáll, ott is megáll,

Minden városnál, falunál.

Ahol nyitva ajtó, ablak,

Ahol jó gyermekek laknak

Oda készül ez a mese,

Hogy mindenki megszeresse.

 Kerek egy ég alatt kerek egy istenfa,

Kerek istenfának szép tizenkét ága,

Szép tizenkét ágán ötvenkét virága,

Ötvenkét virágán három aranyalma,

Aki kitalálja, álljon mellém táncba.

 Verebek voltunk,

Földre szálltunk,

Búzaszemet szedegettünk,

Hányat mondasz te?

 Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

- Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

- Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

- Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

 Bölömbika, nagyapó,

Adsz-e tejet nagyanyó?

Nem adhatok, mert nem jó,

Belehullott a pondró.

 Egyedem-begyedem, tengertánc,

Hajdú sógor, mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet,

Csak egy darab kenyeret.

          vagy

Csak egy falat kenyeret.

Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag lányt; ráadásul még azt is megfogadta, hogy sohasem veri meg.

A menyecske sohasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni, s egyéb hitvány dolgot művelni.

Nem verte meg az ura egyszer sem.

Hanem egyszer egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macskához:

- Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted!

A macska a tűzhelyen szunyókált, jámboran végighallgatta a beszédet.

De az asszony azt gondolta magában, hogy ez az én emberem megbolondult!

S azt mondja:

- Kelmed, uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának? Hisz nem tud az ilyen parancsnak megfelelni!

- Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! - azt mondja az ember - nekem nincs más, akinek parancsoljak! De ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elkerülte volna!

Avval ment a dolgára.

Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát:

- Dolgozz, macska, mert megver az uram!

De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz, s mikorra hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét mondta:

- Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma megverődöl!

De a macska nem dolgozott.

Hazajön a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni nem kezd:

- Ne üsse többet azt a macskát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz!

- Fogadod hát, hogy helyette mindent véghez viszel? - kérdi az ura.

- Véghez viszek még többet is, mint amennyit kelmed neki parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelé az asszony.

A menyecske hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta:

- Felfogadtam, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje a hátamon olyan kegyetlenül.

Hozzászólott az apja is:

- Ha felfogadtad, tedd is meg Mert ha nem, a macska holnap is megverődik!

S evvel hazaküldte az urához.

Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen.

De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jól megverte a felesége hátán.

Az ifjasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába sem érte a földet.

Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már végighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. De hát most sem dolgozott semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az asszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett. Elvégzett mindent, amit kellett.

Úgy megesett a lelke azon a szegény macskán; azon, hogy amikor az ura azt veri, kínjában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel.

Mikor az ura hazajött, hát minden jól van!

Mondogatja is az ember:

- Ne félj, macska, most nem bántalak!

Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót megcsinálta, az ura elé tette. Jóllaktak jókedvvel.

Azután mindennap úgy volt. A macska többször nem verődött meg, s a menyecskéből olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helyde!
 

Mesésen gazdag újévet kívánok