Sok-sok holdtöltével ezelőtt egy nagy gonosz pávián a Mkuze folyó lombos partján telepedett le. Elfoglalta a területet és kijelentette, hogy csak neki van joga inni a folyó édes vizéből. A többi állat keserűen és haraggal fogadta a pávián zsarnokságát, de senki nem volt elég bátor vagy erős, hogy szembeszálljon vele. Kivéve az akkoriban még hófehér szőrű zebrát. Ő volt az egyetlen, aki felemelte a hangját a zsarnok ellen és párbajra hívta ki a páviánt. A majom beleegyezett a harcba, de kijelentette, hogy a vesztest száműzik egy kopár szikladombra, távol a folyótól. A két állat küzdött egész délután, mígnem esteledni kezdett. A pávián cselédei meggyújtották a táborhelyen a tüzeket.

A majom, mivel nem tudta legyőzni sehogy sem az ellenfelét, tisztességtelenül beletaszította a zebrát a tűzbe. Ekkor azonban váratlan dolog történt: az égő faágak ugyan megégették a hátát, de ahelyett, hogy a lángok a zebra vesztét okozták volna, ez a fájdalom hirtelen megsokszorozta erejét! Egy dühös kiáltással akkorát rúgott a páviánba, hogy az a folyó túloldalán találta magát. A majom nagy huppanással pottyant le a kopár sziklatömbök közé, és közben teljesen lehorzsolta hátulsó részéről a bundáját. A mai napig így él, csupasz hátsóval, ami mindig emlékeztetni fogja arra, hogy minden állat egyenlő, és annyit ihat a folyó vizéből, amennyit csak akar. A zebra sem került ki sértetlenül a küzdelemből. Hófehér szőrét a tüzes ágak fekete csíkosra perzselték, amiről mindenkinek a páviánnal folytatott bátor küzdelme jut eszébe.

nigériai népmese