Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr, egy rigó és egy aranyos tarajos kiskakas. Az erdőben laktak egy kunyhóban. A kandúr és a rigó eljárt fát vágni, a kiskakast pedig otthon hagyták. Amint megtudta a róka, hogy a kandúr és a rigó nincsenek otthon, odaszaladt a kunyhóhoz, leült az ablak alá és elkezdett énekelni: Kiskakas, kiskakas, A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba. A kiskakas kiabálni kezdett: Elrabolt a róka, A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast. Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak: Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, és elkezdett énekelni: Kiskakas, kiskakas, A kakas ül, hallgat. A róka újra kezdi: Jöttek a gyerekek, Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon. Hogy-hogy-hogy nem hagynak? A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas: Elrabolt a róka, A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast. Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni: Kiskakas, kiskakas, A kiskakas ül, hallgat. A róka ismét rázendít: Jöttek a gyerekek, A kakas csak hallgat. A róka meg fújja: Erre járt a gazda, Erre már a kiskakas is kidugta a fejét az ablakon. Hogy-hogy-hogy nem hagynak? A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba. Cini-cini citera, Hallgatja a róka, hallgatja, s ekkép gondolkozik: Azóta is boldogan élnek.
orosz népmese |
Címkék: meseszoba külföldi mese
Volt egyszer egy szegény ember, annak meg egy fiacskája. Nagyon szegények voltak. Az ember két kezével kereste a mindennapi kenyerét.
Egyszer, mikor a gyerek már megnőtt s megokosodott, azt mondta:
- Édesapám, jó volna valahova elmennem, szolgálatot keresni.
- Ó, fiam - mondja az -, még fiatal vagy.
- Nem baj, édesapám, annyit dolgozom, amennyit bírok.
- Elmehetsz, fiam, ha akarsz - mondja az apja. - De sajnállak, mert még fiatal vagy.
Az édesanyja mindjárt sütött neki hamubasült pogácsát, beletette egy kis tarisznyába, és odaadta neki útravalónak.
Elbúcsúzott anyjától, apjától a gyerek, megköszönte a nevelést. Elindult. Addig ment, míg meg nem éhezett.
Elért mentében egy kúthoz. Gondolta, jó lesz neki ott leülni és enni. Elővette a tarisznyáját, és belőle a pogácsát. Kettétörte. Hozzáfogott, a felét megette, de bizony meg bírta volna enni az egészet is. De gondolta; akkor holnapra nem marad. Ahogy megette, felkelt, és odament a kúthoz, vizet inni. Közben azt mondja csak úgy tréfából, mert éhes volt:
- Ej haj! - Alighogy kimondta, hát mindjárt kijött a kútból egy háromaraszos ember. Hétrőfös szakálla volt.
- Hívtál, fiam, itt vagyok.
- Aj, édesapám, én nem hívtam, nem is tudtam, hogy itt van.
- Dehogynem hívtál - mondja az. - Mondtad a nevem, hogy Ej Haj, hát itt vagyok.
- Ej haj, azt én csak azért mondtam, hogy éhes vagyok...
- Hova indultál? - kérdi Ej Haj.
- Elindultam szolgálatot keresni.
- Hozzám is eljöhetsz, fiam, én is megfogadlak. De megmondom előre, én neked bért nem fizetek. Csak az lesz a tied, amit találsz.
- Nem bánom - mondja erre a gyerek.
Avval elindultak az erdőbe. Mikor már jól bent jártak az erdőben, rátaláltak egy házra.
- Itt lakom. Gyere be, fiam.
Mindjárt kijött egy szépséges szép lány onnan.
Azt mondja az öreg:
- Na, lányom, hoztam neked egy fiút. A kezedre adom. A többit már tudod.
Ezzel az öreg elment.
Megfogja a gyermeknek a kezét a lány. Meg sem kérdezte tőle, éhes-e, fáradt-e, megfogta a gyermeket, beletette egy kazánba, tüzet gyújtott alája, és főzte. Mikor már úgy megfőzte, hogy olyan volt, mint a kocsonyának való, beleöntötte egy csöbör vízbe. Kiugrott onnan egy olyan szép gyerek, hogy százszorta szebb volt, mint azelőtt. Kérdezi a leány:
- Na, mit tanultál, fiam?
- Azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem lópatkó!
Akkor a lány újra megragadta a gyermeket, újra beletette és újra megfőzte. Megint beleöntötte abba a csöbör hideg vízbe. Akkor még szebb gyermek ugrott ki onnan.
- Hát most mit tanultál, fiam?
- Hát most azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem patkószeg.
Akkor megint megfogta a gyermeket, és harmadszor is megfőzte. Ismét beleöntötte a csöbör vízbe. Onnan most még szebb gyerek ugrott ki, mint előbb.
- Na, most mit tanultál, fiam?
- Most azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem egy szép fehér galamb!
- No, fiam, immár neked az esztendő holnap lejár. Most megmondom neked, holnap apám hazajő, megkérdi, mit tanultál. Azt mondjad, hogy keresztülveted magad a fejeden, s lesz belőled lópatkó, majd patkószeg; keresztülveted magad a fejeden, s lesz belőled galamb. És ha megkérdezi, mást mit tudsz, ne mondj semmit. De azt is megmondom, hogy holnap vasárnap, a te édesapád is eljön érted. Az én apámnak olyan szokása van, hogy kihint az udvarra kölest; arra annyi galamb repül elő, hogy több lesz, mint ezer. Te is köztük leszel. Azt mondja majd az édesapám a te édesapádnak:
"Eljöttél a fiad után? Válaszd hát ki, melyik a te fiad. Ha rátalálsz, hazaviheted. De ha nem találod el háromszorra, mind egyforma fehér lesz."
- De én téged megtanítalak, és édesapáddal is megsejtetheted, hogy apád lábánál legyél. Akkor még az övé lehetsz. Mert ezek a galambok mind úgy maradtak itt, hogy nem ismerték meg őket.
- Megköszönte a fiú a lánynak.
Másnap csakugyan hazajött az öreg. Kérdezte a gyereket; az csak azt mondta, amit a lány kért. A lány épp az ebédet szolgálta föl, amikor bejött a gyereknek az apja. Kérdezi rögtön, hogy hol a fia. Mondja a lány, hogy nincs itt, de mindjárt hazajön. És akkor megsúgta az öregnek, hogy melyik galambra mutasson rá, hogy az az ő fia.
Hát amint az ebéddel végeztek, előjön a lánynak is az apja, és kérdi:
- No, mit akar, bátyja?
- Hát eljöttem a fiam után.
Mindjárt ment a lány apja, hozott egy tál kölest. Füttyentett, erre annyi galamb repült elő, hogy az a nagy udvar telistele lett galambokkal. Egyforma nagyok, egyforma fehérek mind! De a gyermek apja tudta most már, hogy melyikre mutasson, hogy az az ő fia. Rámutatott szépen a magáéra, hogy ez az enyém!
- Szerencséd, hogy eltaláltad, mert különben itt maradt volna. De így elviheted. Mindjárt keresztülveti magát a fején, és lesz belőle egy szép gyermek.
Úgy is lett. Örvendett neki az édesapja, el is indultak haza. Elgondolkozott útközben a gyermek apja. Istenem, szegények; mivel éteti a gyermeket? Nincs mit enni adjon neki.
De a gyermek belelátott a gondolatába.
- Mit búsul, édesapám? - kérdi az apját.
- Azon, fiam, hogy neked mit adjak enned.
- Azon egy cseppet se búsuljon - felelte a gyermek. - Én most keresztülvetem magamat a fejemen, s lesz belőlem aranyszőrű agárkutya. Aranyszíj lesz a nyakamon, gyémánt gombok a szíjon, s még aranylánc is hozzá. Maga csak vezessen engem. Vezessen, és mindjárt találkozunk majd egy hintóval. Jő benne négy úr. Kérdezik majd: hová mész avval a kutyával? Maga mondja; hogy viszi a vásárra. - Ugyan mit kérsz érte? - kérdik majd. Mondja, hogy egy véka aranyat. De azt is megmondom, hogyha a kutyát eladja is, a szíjat ne adja el, azt tegye a zsebébe.
Alighogy ezt elmondta, keresztülvetette magát a fején, s olyan szép agárkutya lett belőle, hogy az apja nem tudott eléggé gyönyörködni benne. Hát mindjárt jött is az a hintó. Négy úr ült a hintóban. Ahogy meglátták azt a gyönyörű kutyát, megállították a hintót. Kérdezik az embert:
- Hová viszed ezt a gyönyörű kutyát?
- Viszem a nagyvásárra eladni.
- Ugyan mit kérsz érte?
- Kérés-hagyás, annak egy véka arany az ára.
- De láncostól meg szíjastul?
- Nem. Az nem eladó, csak a kutya.
- Mit érek, jó ember, a kutyával, ha a láncot leveszed róla?
- Hát vegyen! Árulnak a boltban!
Mindjárt ki is fizették az aranyat.
- Na, add ide a kutyát!
Feltették a kutyát a kocsira, vitték nagy örömmel. A szegény ember a pénzt a hátára tette, és ment az úton, mendegélt. Alig mentek az úton egy fél kilométert a kocsival, egy nyúl ugrott keresztül az úton. Észrevette a kutya, kapálódzott utána. De a gazdája jó erősen fogta. Azt mondja a három másik úr neki:
- Miért nem engeded el azt az ebet? A szíve szakad meg, hogy elfoghassa azt a nyulat.
- Dehogyis engedem! Úgy elszalad, soha többet nem jő vissza.
- Dehogy megy el. Kitanult vadászkutya ez. A nyúllal együtt visszajő.
Addig mondták neki, amíg csak elengedte. Szökkent rögtön a kutya, s az út mellett beugrott a nyúl után egy piszkebokorba. Várják, várják vissza, de nem jő. Füttyögetnek, de a kutya csak nem mutatkozik.
- Ugye, megmondtam, hogy nem engedem? Ismeretlen még itt, nem talál vissza.
Leugráltak mind a kocsiról. Keresték, nincs kutya! Végül is a kutya új gazdája azt találta ki, hátha visszafutott a régi gazdája után. Felültek a hintóra, és hajtanak a szegény ember után. Utolérték a szegény embert. Csendesen ballagott az egy gyerekkel. Kiáltanak neki, nem látta-e a kutyát.
- Dehogy láttam, én egyszer eladtam. Miért, hol van? - mondja.
- Egy nyúl szaladt keresztül az úton - mondják azok erre -, utána a kutya úgy elment, hogy nincs sehol. Azt hittem, hogy visszaszaladt maga után.
- Én nem láttam - mondja a szegény ember.
Hát hajtottak előre, de hiába, a kutya nem került elő. A szegény ember a gyerekkel pedig hazament, volt nekik mindenük a sok pénzből.
Azt mondja egyszer az ember:
- Jó volna, fiam, elmenni a nagyvásárra.
- Jó volna. Van pénzünk, menjünk, édesapám!
Elindultak. Azt mondja útközben a gyerek az apjának:
- Édesapám, én keresztülvetem magam a fejemen, lesz belőlem majd aranyszőrű paripa. Szép kötőfékszár lesz a fejemen. Maga csak vezessen vele. Vigyen be a vásárba, eladni. A kupecek, a kereskedők kérdik majd, hogy mit kér érte. Két véka aranyat kérjen, s abból ne engedjen semmit. De a kötőféket oda ne adja, mondja csak, a lovat eladom, de a féket nem. Mert nem kerülök vissza magához soha többet, ha azt is odaadja.
Úgy is lett. Olyan szép aranyszőrű paripa lett a gyermekből, hogy gyönyörűség volt nézni. Bementek a városba. Összeszalad a nép a csudájára, olyat még nem láttak.
- Mi az ára annak a szép lónak? - kérdi egy ember.
- Kérés-hagyás, annak két véka arany az ára.
- De a kötőfékkel együtt.
- Nem, azt nem adom. Az nem eladó.
Azt mondja az ember:
- A lovat pedig fékkel adják.
- Én nem adom. Ha tetszik, vegyék így, ha nem, hát nem.
Addig-addig alkudozott, hogy Ej Haj is meghallotta. Abban a városban lakott. Ej Haj mindjárt gondolta, miféle ló ez. Nagyon megharagudott: na megállj, kutya betyár, hazudtál, hogy nem tanultál mást, csak patkót és patkószeget! Túljársz az eszemen? No, majd megtanítalak!
Odament Ej Haj a vevőkhöz. Azok még akkor is alkudoztak. Ígértek a fékért külön pénzt. Épp akkor ért oda Ej Haj.
Mondja ő is:
- Két véka arany, de fékestől.
- Nem. Nem adom a féket - mondja neki is az ember.
- Mit beszélsz! A lovat fékkel adják!
- Adja, aki adja. Én nem adom.
Úgy addig, amíg nem ígért azért is egy véka aranyat.
- Nem adom!
- Én nem engedem, hogy más megvegye - mondja Ej Haj.
Addig alkudott, amíg csak eladta az ember a féket is.
- Annyi pénzed lesz, hogy a gyermekednek a gyermeke sem eszi meg - kanállal sem.
Nahát, megvolt a vásár. Ej Haj mindjárt odaadta a szolgájának a paripát, kösse be az istállóba. A szegény ember pedig a sok pénzével elment haza. Nagyon búsult, hogy nem volt fia, de már mit volt mit tegyen.
Elment haza Ej Haj is.
- Megállj, kutya betyár. Mert hazudtál nekem, hát majd megtanítalak.
Azt mondja a szolgájának:
- Nézd csak, fiam, ennek a lónak, amikor szénát kér, vizet adj. Amikor vizet kér, zabot adj, egyszóval sose azt, amit kér.
- Jól van. Amint parancsolja, úgy lesz.
Az egész városban híre ment, hogy milyen lova van Ej Hajnak, nincs olyan a világon senkinek.
Az a város királyi város volt, a király is ott lakott. Annak a fia pedig éppen házasodni akart, a tengeren túli város királyának a lányát akarta elvenni feleségül.
Azt mondja a királyfi az édesapjának:
- Hallottam, hogy Ej Hajnak aranyszőrű paripája van. El kellene tőle kölcsön kérni. Azzal akarom elhozni a menyasszonyomat.
- Eredj fiam - mondja a király -, próbáld meg elkérni, de nagyon félti azt a lovat.
- Elmegyek, megpróbálom.
Odamegy a királyfi, és megkéri, hogy adja kölcsön a lovát.
- Hej, felséges királyfi, nagy fát mozgatsz, mert én másnak nem adnám oda azt a lovat semennyiért sem. De mivelhogy királyfi vagy, nem tagadom meg tőled, odaadom. De csak úgy, hogy vizet ne igyék egy cseppet se ez a ló!
Azt feleli a királyfi:
- Jól van. Ha így szól a parancs, nem engedem, hogy igyék.
Kivezették a lovat az istállóból, felnyergelték; iramodott rögtön a királyfiú az apjához.
- Látod, édesapám, ideadta a lovat. Csak azt parancsolta, hogy vizet nem szabad innia a lónak, egy cseppet se.
Immár össze volt híva a háztűznézőbe induló sok vendég. Mentek egyenesen a kikötőbe, a hajóra szálltak. A királyfi azonban lóháton ment át a tengeren. A szegény ló nagyon szomjas volt. De a királyfi nem engedte, hogy egy cseppet is igyék.
Keresztülúszott a ló a tengeren. Ment a királyfi s a vendégsereg a királyi város felé, a veres királyhoz. Ott, amikor megkapták a hírt, hogy kik jönnek, nagy ceremóniával fogadták a vőlegényt. "Ki tudja, milyen gazdag király lehet ennek az apja - gondolta a veres király ‑, akinek paripája van."
Megtartották az esküvőt. Asztalhoz ültek, jól ettek, ittak, mulattak.
- Nahát - azt mondja egyszer csak a királyfi -, induljunk vissza, mert messzire kell menni.
A menyasszonnyal felültek a lóra, a nyeregbe. A vendégek megint hajóra szálltak. Amikor a tengerhez értek, a tenger közepében a ló nagyon szomjas lett, nagyon akart inni. De a királyfi mindig visszarántotta a száját, nem engedte, hogy igyék. Hát elnézte ezt a menyasszonya vagy háromszor. Utoljára azt mondja:
- Te lelketlen, milyen szív van benned, hogy nem sajnálod meg ezt a szegény állatot? Talán a vizet sajnálod tőle? Van itt elég a tengerben!
Megint inni akart a ló, a királyfi újra visszarántotta. Akkor azt mondja a menyasszony:
- Fordítsd vissza a lovat, vigyél haza az apámnak a kastélyába. Ha megesküdtünk is, nem leszek a feleséged!
Megijedt a királyfi, hogy otthagyja a menyasszonya. Megengedte a lónak, hogy igyék. Mikor két kortyot lenyelt a ló, aranyhal lett belőle. A vőlegényt és a menyasszonyt otthagyta a víz tetején.
De Ej Haj már tudta, hogy a lóból hal lett. Keresztülvetette magát a fején ő is, s lett belőle egy galamb. Odarepült a tengerpartra, ismét keresztülvetette magát a fején, s lett belőle most egy nagy cethal. Kerítette a másik halat, el akarta fogni. A kis hal kivetette magát a vízből, azonnal lett belőle egy fehér galamb. De kidobta magát a cethal is, keresztülvetette magát a fején, és lett belőle egy ölyv. Hajtani kezdte a galambot az ölyv. A szegény galamb repült, repült.
Beértek egy városba, a szomszéd ország városába, a királyi városba. Hát a királylány ült a hatodik emeleten az ablakban, és várta a királyfit. Meglátta, hogy a galambot hajtja az ölyv. Jaj, mindjárt elfogja az a madár! Kinyitotta az ablakot, hátha berepül a galamb. A galambocska be is repült. A királylány becsukta gyorsan az ablakot, de ott volt már az ölyv is. A szegény galamb rászállt a királylány vállára, ott pihegett. Sajnálta a királylány, hogy ver a szívecskéje, és magához szorította, hogy azt nem is engedi el ő. Hozat egy kalitkát, és beteszi oda. Mindjárt cukrot adott neki, megetette a galambocskát. Arra a galamb keresztülvetette magát a fején, százszorta szebb királyfi lett belőle. Mondja is a királylánynak:
- Na, királykisasszony, tetszem én neked?
- Tetszel, de még milyen nagyon tetszel!
- Akkor hallgass meg engemet - azt mondja. - Keresztülvetem magam megint a fejemen, és lesz belőlem majd aranygyűrű. Húzd az ujjadra. Idejő majd egy kőműves, jelentkezik a királynál, hogy ő a világon a legnagyobb kőműves. Apád majd megfogadja. Kérdezi tőle, hogy mit fizessen, ha kész lesz a munka. Akkor ezt mondja: "Nem kell egyéb, csak a gyűrű, ami a lányod ujján van." De ne engedd meg, ha azt akarod, hogy enyém lehess.
Úgy is lett. Abban a nyomban a kőműves ott termett, jelentkezett, hogy ő a világnak a legnagyobb kőművese, adjon neki a király munkát. A finom kályhákat javíttatták vele. Amikor készen lett a munkával, elment a királyhoz.
Kérdezi tőle a király:
- Mit fizessek a munkádért?
- Nekem egyéb nem kell, csak a lányod ujjáról azt a gyűrűt kérem.
Elrestellte magát a király. Hát a királynak nincs miből fizessen? A lánya gyűrűje kell? Azt mondja:
- Azt szégyellem. Van aranyom, ezüstöm elég; mit adjak?
- Nem kell nekem egyéb, nekem a gyűrű kell - mondja a kőműves.
Megy a király a lányához, kéri a gyűrűt.
- Én bizony nem adom! - mondja a lány.
- De csak add oda, csináltatok, amilyent akarsz, minden ujjadra, csak szabaduljak már ettől a kőművestől.
A leány azt mondja:
- Én bizony nem adom ennek a gonosz kőművesnek, azon nem nevet senki!
Mondja a király a kőművesnek:
- Ne szomorítsd a lányomat, adok egy tál aranyat, vagy akármit.
- Nem kell nekem a tál aranyad, sem egy, sem kettő, sem tíz. Nekem az a gyűrű kell.
Megharagudott a király. Mondja a lányának:
- Add oda azt a gyűrűt, hogy menjen már innen az a kőműves. Mondtam, csináltatok olyant, amilyen kell neked.
Sírni kezdett a lány.
- Éppen erre éheztél? - ezt mondja az apjának, és a földhöz ütötte a gyűrűt. - Ha erre szorulsz, hát odaadom.
Ahogy a földhöz ütötte a gyűrűt, lett abból egy tál köles a padláson. A kőműves keresztülvetette magát a fején, és lett belőle veres kakas. Kezdte rögtön felszedni a kölest. Szaporán szedte, de egy szemecske felpattant egy kép mellé. Mikor a kakas mind felszedte már a kölest, azt mondja:
- Immár itt vagy az én begyemben, nem győzködök már veled. Megmondtam, hogy megtanítalak!
Akkor a kép mellől lepattant egy szép veres huszár, kezében karddal. Kardjával levágta a kakas nyakát, s így vége lett Ej Hajnak.
Azt mondja akkor a huszár a királykisasszonynak:
- Mondd meg nekem most már, leszel-e a feleségem vagy nem?
- Leszek, ha édesapám is megengedi. Leszek!
Azt mondja az öreg király:
- Ha ezt választottad magadnak, ám legyen. Ásó, kapa és a nagyharang válasszon el egymástól.
Így szépen egymáséi lettek, megesküdtek, később a gyerekből király lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Címkék: magyar népmese meseszoba szegény legény
Húzzad-húzzad magadat!
Én is húzom magamat.
Szél fújja szoknyámat,
lobogtatja ruhámat! Hopp!
Címkék: mondóka
Ez a lábam, ez, ez, ez,
jobban járja, mint emez.
Édes lábam, jól vigyázz,
mert a másik meggyaláz.
Címkék: mulatság mondóka
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy kecskepásztor. Annak a kecskepásztornak volt egy fia. Az a fiú a kecskékkel egy hegyoldalban volt, ott legeltette a kecskéket az oldalban; hanyatt feküdt, még el is szenderedett. Hát ahogy elszenderedett, egyszer csak megnyílik előtte egy ajtó. Ő meg felkel fektéből, megnézi, miféle ajtó az. Látja, hogy pinceajtó. Fogja magát, és megy a pincébe.
Hát a pincében annyi kád volt, hogy azt se tudta, hova nézzen. Egyik tele volt arannyal, a másik tele volt ezüsttel, a harmadik tele volt gyémánttal, a többi kád mind tele volt pénzzel. Az arannyal telt kád tetején volt egy aranyeke, előtte négy aranyökör, s egy aranyember fogta az ekét.
Megfogta a fiú az aranyekét a négy ökörrel s az emberrel, s vitte ki a pincéből. Volt egy csipkebokor, elvitte oda, betette alája, betakarta. Akkor elment vissza, a kalapját megrakta az ezüstpénzből. Elvitte a bokor alá, azt is betakarta.
Mikor harmadszor visszament, addig ácsorgott, addig csodálkozott ide és tova, hogy az ajtó betevődött.
Ott állt, azt se tudta, mit tegyen. Amikor megéhezett, előjött egy nagy ember, adott a kezébe egy gombolyag követ, azt megnyalta, s elverte az éhségét. Mikor megszomjazott, megint eléje állott a nagy ember, adott neki egy más gombolyag követ, megnyalta, s elverte a szomjúságát.
Így élt hét esztendeig.
A hetedik esztendőben már a gúnya is leszakadt róla. Akkor megnyílt az ajtó, ő kapta magát, s egyszeriben kijött onnan. Nekiállott, s megjegyezte, hogy merről nyílik az ajtó. Aztán ment a bokorhoz, megnézte az aranyekét, az aranyembert, vajon még ott van-e. Hát ott volt az aranyeke is, az aranyember is, az ökrök is. Elmegy a másik bokorba, megnézi a kalapját, ott van-e a pénz. Hát az is ott van.
Kapta magát, s elment, fát hántott, s a fahéjból csinált egy nagy kupát. Aztán szedett egy csomó keserűlaput, abba beletekerte a derekát, s fahéjjal odakötötte magához. Azzal az aranyekét az ökörrel s az emberrel beletette a kupába, hogy ne lássák. A pénzt meg melléje.
Az apja már el is feledkezett róla. Azt gondolta, hogy meghalt valahol. Hát egyszer csak hazaállit a fiú, megy az aranyökörrel, aranyekével, aranyemberrel s a pénzzel.
Az apja nagyot nézett.
- Ej, fiam - mondja a fiának -, te hová lettél úgy el? Már azt gondoltam meg is haltál.
- Édesapám, én így meg így jártam - mondja a fiú. - A kecskék legeltek az oldalban, ledőltem hanyatt, el is szenderedtem már, mikor megnyílt előttem egy ajtó, s bementem rajta. Hát egy pincébe kerültem. Sok kád volt ott, mind tele pénzzel, egyik tele volt ezüsttel, másik arannyal, a harmadik gyémánttal. Ez az aranyeke, aranyember, négy aranyökör egy aranyos kádnak tetején volt, abban a helyben kihoztam onnan. Betettem egy csipkebokor alá, betakartam, akkor visszamentem, teleraktam a kalapom ezüstpénzzel, azt kihoztam, betettem egy másik bokor alá. Mikor harmadszor visszamentem, akkor az ajtó becsattant, betevődött, és én ottmaradtam bent.
- Hát édes fiam, te mivel éltél idáig?
- Mikor megéheztem, egy nagy ember előállott, adott nekem egy kicsi gombolyag követ, megnyalintottam, s elvertem az éhséget. Mikor megszomjaztam, akkor megint előállott, ideadott egy kicsi gombolyag követ, megnyalintottam, s elvertem a szomjúságot. Így voltam egészen hét esztendeig a pincében.
- Hát hol aludtál?
- A kopasz földön - mondja a fiú. - Megjegyeztem a helyet, ahol be lehet menni a pincébe, menjünk el oda, ássuk ki, s menjünk be.
El is mentek az apjával oda. Kezdtek ásni, meglelték az ajtót. Azután kivette zsebéből a kulcsot, s kinyitotta az ajtót. Benézett a pincébe, meglátta az apja a sok kádat a pénzzel.
Azt mondja a fiának:
- Na, fiam, ezzel mi semmire se tudunk menni. Hanem hívjuk a keresztapádat.
Volt egy nagygazda komája.
Azt mondja neki az ember:
- Na, komám, szekérrel s ökörrel jöjjön, mert kaptunk pénzt.
El is mentek, megnyitják az ajtót.
Azt mondja a nagygazda:
- Legelsőbben az aranyos kádat húzassuk ki az ökrökkel.
Rákötötték a láncot az aranyos kádra, a négy ökröt elébefogták. Kezdenek húzatni, amikor azt mondja a nagygazda:
- Na, komám, ebből nekem több kell, mert az én ökröm húzza ki!
Alighogy kimondta, a lánc lepattant, a kádak úgy eldörömböltek, úgy elmentek a föld alá, hogy semmit se láttak.
- Látja komám - mondja a kecskepásztor -, ha nem kezdett volna alkudozni, most megvolna a pénz.
De a nagygazda nem nyugodott meg, nekilátott, fogadott magának embereket. Éjjel elmentek a pincéhez, s kezdték ásni azt a helyet. Addig ásták, addig ásták, míg az egész hegy meglaposodott. Mégse találtak rá a kádakra.
Nekilátott a szegény ember, elment a fiával, ásni kezdtek, és egy kádat találtak, tele aranypénzzel.
Hogy meglelték a kádat, előjön a nagy ember, és azt mondja a fiúnak:
- No, te hét esztendeig itt voltál, apáddal ketten rakodjatok meg, aztán menjetek.
A fiú meg az apja, ketten a két zsákba annyi pénzt raktak, amennyit a maguk erejéből el tudtak vinni az aranyból.
Azzal elkezdtek gazdálkodni. Vettek maguknak marhát, ökröt, tehenet, mindent.
Irigyelte őket a nagygazda.
Azt mondja a feleségének:
- Te, feleség, milyen szegény volt ez a mi kománk, most meg mindjárt megelőz minket a gazdagságban. Még egyet próbálok, fogadok embereket, elmegyünk ásni, hátha kapnánk valamit.
Megint fogad embereket, elmennek a pincéhez, megint ásni kezdtek. Addig ástak, hogy megtalálták az ezüstpénzt.
Azt mondják a napszámosok neki:
- Már most megfoghatjuk a kádat, de nekünk több kell belőle, mert mi dolgoztunk, nem maga.
Mikor ezt kimondták, a nagygazda kapzsin megölelte a kádat. De a kád úgy elment a föld alá, hogy a nagygazdának egyik karját is elvitte. Így maradt a nagygazda ott a nagy semmivel.
A kecskepásztor fia meg elvett egy szegény lányt. Csaptak nagy lakodalmat, még most is élnek, ha meg nem haltak.
Címkék: magyar népmese meseszoba szegény legény
Sárga rózsa,
vadvirág,
táncolj gyorsan
mezítláb!
Címkék: farsang mulatság mondóka
Kedve támadt egyszer egy szegény székely legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta végül az édesanyjának is, hogy miben töri az eszét.
- Ó, te semmirevaló, te élhetetlen! Tán bizony neked való a házasság! - mondja fölharsanva az anyja. - Tedd le magad arról a lóról, s ne bolondulj meg! Jobb lesz, láss dologhoz ahelyett.
- Miért, anyám? Én bizony megházasodom! - mondja nagy nyersen a legény. - Immár ideje nekem is, hogy ne üljek itthon.
- No, ide ne hozz menyecskét, ebbe a házba - mondja az anyja. - Főzök, sütök, mosok én magam rád, míg bírom magamat. Lám, a szomszédban az a hegyes nyelvű menyecske is, hogy bánik az ura anyjával! Hogy pocskondiázza, hogy becsmérli utca szeriben mindenütt, minden igaz ok nélkül, pedig ő maga teli van hibával, mint a rossz veteményeskert burjánnal. Velem is úgy bánhatna a te feleséged, mert mit tudom én, milyen fergeteges menyecskét hoznál a házunkhoz, s az milyen zenebonát csinálna a háznál. Velem ne is ellenkezz, mert hidd meg, még pórul jársz, ha nem nyughatol!
Így beszélt egy szuszra a legény édesanyja.
Szegény legénynek minden kedve elveszett. Nagy szemet meresztett az anyjára, s végül azt mondta nagy dérdúrral:
- Ne tereturáljon annyit, édesanyám; hisz immár mind megházasultak a faluban a legények, akik velem egykorúak voltak, most már én következem.
- Ne meregesd nekem olyan rútul a szemedet - mondja ismét nagy haragosan a legény anyja. - Nem tudom, miféle gonosz lélek furdal, hogy úgy nem férsz a bőrödbe. Jobb lesz, fogd meg a szád, s hallgass.
- Nem furdal engem semmi gonosz lélek - mondja dünnyögve a legény -, de ideje, hogy megházasuljak én is!
Erre ismét azt mondja az anyja:
- No, ha csakugyan feleséget akarsz hozni, vidd inkább a pokolba, de ide ne, mert inkább a nyakadat csavarnám ki, mintsem hogy azt megengedjem.
A legény apja belé sem kottyant a dologba; nem, mert a felesége parancsolt a háznál.
A szegény legény nagyon szívére vette a dolgot. Kiment nagy morgolódva a házból. Vacsorára sem ment be, éjjelre sem, hanem meghált az udvarban egy kis halom poros szénán. De egész éjjel nem tudott aludni egy cseppet is egész virradatig. Akkor felkelt, elindult feleség után!
Mendegélt, igen szomorúan s tele bosszúval, hogy az édesanyja olyan rútul bánt vele, hogy szinte megette kezét-lábát mérgében, azért, hogy ő meg akar házasodni!
Ment, utazott immár egyes-egyedül, egy kicsi pálcikával s egy üres tarisznyával. Mert persze az anyja nem adott útravalót sem neki.
Ment, ment idegen, ismeretlen helyeken, hegyen, völgyön, sík mezőkön keresztül, mindaddig, míg egy fényes rézhídhoz nem érkezett. Ott megállt, úgy elcsodálkozott a hídon, félt is rámenni. Amint ott álldogált, meglátja őt egy fehér szakállú, ősz öregember, s azt mondja neki:
- No, te szegény legény, menj, menj csak föl erre a hídra. Semmit ne félj, de csak lábujjhegyen járj rajta, mert különben otthagyod a fogadat. Mert ezt az ördög hídjának hívják. Úgy menj hát rajta keresztül, hogy meg ne nyikorgassa a csizmád kérge! Eddig kilencvenkilencen vesztek el itt, azért, mert nagy hetykén, lármásan s nem szép csendesen mentek rajta keresztül. Ottveszett egyszer egy egész násznép is szekerestől, lovastól, vőlegényestől, menyasszonyostól, csak azért, mert dörömbölve vágtában nyargaltak azon a hídon át!
A szegény legény előbb félt erősen a hídra lépni. Úgy félt, hogy szinte reszketett belé, de minthogy azt a hidat sehol másutt el nem lehetett kerülni, megerőltette magát, nekibátorodott. Szerencsésen, nagy vigyázva átment a rézhídon, éppen azon mód, ahogy az a fehér szakállú öregember megtanította.
De alig haladt a hídon túl a szegény székely legény, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s ezt kiáltotta neki:
- Megállj, megállj, te szegény legény! Egy kicsi beszédem van veled!
Megállott a szegény székely legény egy helyben, de úgy megijedt, hogy még a lélegzete is megállott ijedtében. Az ördög közelebb lépett hozzá, s azt mondta neki:
- No, te legény! Én jól tudom, mi járásbeli vagy! Tudom, hogy házasodni akarsz. Azt is tudom, hogy szegény vagy. De amiért olyan becsületesen mentél keresztül a hidamon, hogy nem háborítottál, s nekem semmi bosszúságot nem okoztál, mint más utazók, én téged megjutalmazlak. Mégpedig azzal, hogy mikor majd erre hozod a feleségedet, megkapod tőlem, amivel kiálljad a lakodalmi vendégséget. Ezért, mikor visszajöttök a menyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt menjetek el. Mert itt adom meg, amit adni akarok. Most pedig csak menj a kilencedik faluig. Azt a falut Jámbortelepnek hívják. Ha el találnád veszíteni az utat, csak kérdezősködj, hogy hol vagyon Jámbortelep, csak ráigazít valaki. Abban a faluban, éppen a falu végin, a vetéskapu sarkánál lakik egy gazdaember. Van neki három lánya; kérd a legkisebbiket. Ha azt nem adják, kérd akármelyik másikat.
Elindult a szegény legény, s mindaddig utazott, míg el nem érte azt a Jámbortelep nevű falut.
Ott bement egyenest ahhoz a házhoz, ahová az ördög igazította.
Jól fogadták a háznál. A lányok gyanították, hogy mi járatban van a legény. Forgolódtak, sürgölődtek körülötte, jól is tartották, mégpedig rántottával. Amint ott mulatott a legény, csak előhozta, csak kisütötte aztán, hogy bizony ő azért jött, hogy elvenné valamelyik lányt, ha adnák.
- Melyiket vennéd a három közül? - kérdezte a lányoknak az apja.
A legény a legkisebbikre mutatott, s azt mondta:
- Nekem éppen ez is jó volna!
- Hej, öcsém - mondja az apa -, az asztagot sem a fenekén szokták megkezdeni. Ha mindjárt a leggazdagabb herceg kérné, annak sem adnám a legkisebbet, míg a két nagyobb el nem kelt.
- Nem bánom hát, ha a legnagyobbat adják is, ha azt adni akarják - mondja a legény.
Az apa s anya aztán odaígérte a legnagyobbik lányt. Tüstént papot hívattak, s még aznap meg is történt az összeesketés.
Hogy az esketés megvolt, ebédeltek együtt, s azzal útnak indult az új házaspár.
Mikor az ördög hídjához érkeztek, olyan szép csendesen mentek azon keresztül, mint a vőlegény ment azelőtt egyedül.
Ahogy átértek, kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott:
- Hó! Megálljatok! Hadd adjam meg, amit ígértem volt!
Azok megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznót a híd alól. Azt mondta a vőlegénynek:
- No, én ezt a kilenc disznót nektek adom. Majd otthon ölessétek le! Kettőnek az aprólékjából álljátok ki otthon a lakodalmi vacsorát, a kilencnek a szalonnáját pedig aggassátok fel a padlásra, és éljetek abból takarékosan. De azt is megmondom én neked, te vőlegény, hogy mától számlálva négy hét betelte után meg foglak téged keresni, mégpedig estéli tíz órakor. Ha kilenc kérdésemre meg nem tudsz felelni, elveszted a kilenc disznó szalonnáját, s azonkívül még egyéb bajod is lesz! De nehogy féltedben elmenj hazulról, mert ha mindjárt a tenger fenekébe rejtőzöl, onnét is kiveszlek!
A vőlegénynek szöget ütött a fejébe ez a beszéd, azért a feleségével szépen maguk elébe vették a kilenc kövér disznót, s hazahajtották. De nem az apai házhoz, mert hiszen a vőlegénynek megmondotta az anyja, hogy oda ne vigyen feleséget, hanem máshová. A faluban kibéreltek egy tisztességes házat a menyasszony pénzéből, abba beszállították. Megölették aztán a kilenc kövér disznót, kettőnek az aprólékából kiállították a vendégséget, kilencnek a szalonnáját pedig a padlásra felakasztották, s gazdasághoz fogtak.
Mikor a négy hét éppen betelt az összekelés után, a vőlegény búsulni kezdett. Nyugtalankodott erősen, hogy az ördög el talál jönni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni.
Míg így emésztődött, bement hozzájuk egy rongyosnál is rongyosabb, koldusforma idegen ember. Szállást kért éjszakára. Adtak neki mindjárt, s jó vacsorával megkínálták.
Aztán lefeküdtek. A koldus is lefeküdt a tűzhely elé. Amint ott a hamuban heverészett, megkérdezte a vőlegénytől, hogy miért nem alszik, miért olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jókedvük szokott lenni.
- Nekem elég bajom van - mondja a vőlegény. - Nagy dolgot sújtottak az én fejemhez! Azt, hogy nekem ma kilenc kérdésre kell megfelelnem! Még ha tudnám, hogy mik lesznek azok a kérdések! Akkor talán nem is búsulnék, hanem gondolkoznék. De az a baj nagyja, hogy nem tudom, mik azok. S ha nem tudok megfelelni, rosszul lesz dolgom!
- Azért egy mákszemnyit se búsulj - mondja a koldus a tűzhely elől. - Bízd rám az egész dolgot! Te majd csak hallgass, egy szót se szólj. Én majd minden kérdésedre megfelelek helyetted, a te képedben.
Erre már kezdett ocsúdni egy kicsit a vőlegény. Megcsókolták egymást az új feleséggel, de csak nem jött álom a szemükre. Tépelődtek tovább, hogy vajon mit hoz az éjszaka.
Amint ott feküdtek, éjfél felé kopogtattak ám az ablakon.
Az ördög volt ott, s bekiáltott nagy dörgősen:
- Alszol-e, gazda?
- Nem alszom! - feleli hangosan a koldus a tűzhely elől a gazda helyett.
- Hát mered-e biztatni magadat, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? - kérdi ismét az ördög.
- Merem biztatni - mondja megint a koldus.
- No, hát azt kérdem tőled elsőben is - mondja az ördög -, mi van a világon, ami csak egy?
Feleli a koldus:
- Egy nap van az égen, egy feje van minden embernek.
Kérdi az ördög:
- Tudsz-e mondani valamit a kettőre?
Feleli a koldus:
- Akinek két látó szeme van, szerencsés ember: mindent tisztán láthat a nap alatt.
Kérdi az ördög:
- Mit tudsz mondani nekem a háromra?
Feleli a koldus:
- Amelyik házon három ablak van, az elég világos.
Kérdi az ördög:
Hadd halljam, mit mondasz a négyre!
Feleli a koldus:
- Négy kerék elég egy szekérre, több nem is kell.
Kérdi az ördög:
- Hát tudsz-e valamit mondani az ötre?
Feleli a koldus:
- Öt kézujj elég egy kardnak a markolatára.
Kérdi az ördög:
- Mondj valamit a hatra!
Feleli a koldus:
- Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat segítség nélkül is.
Kérdi már mérgesen az ördög:
- Tudnál valamit mondani a hétre is?
Feleli a koldus:
- Akinek hét lánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyre férjhez adhatja.
Kérdi még mérgesebben az ördög:
- Mondj valamit most a nyolcra!
Feleli a koldus:
- Akinek nyolc asztaga van a csűrkertben, az nem szorul másra kenyér dolgában.
Kérdi haragosan az ördög:
- Hát utoljára, mit mondasz a kilencre?
Feleli a koldus:
- Akinek kilenc disznó szalonnája van a padlásán, nem fut a szomszédba pörkölnivalóért!
Az ördög elbámult a kész feleleteken, szava is elállt. Mind azt hitte, a gazda maga felelget neki.
Végül is azt mondotta:
- No, légy hát magadnak! Látom, többet tudsz, mint én!
Azzal ellódult, ahonnan jött, de még a lépésén is hallatszott, hogy eszi a méreg.
Az új gazda pedig másnap reggel jóltartotta a koldust étellel, itallal. Adott neki útravalóul sódart, disznólábat, s más egyebet, amije volt, amiért az őt kisegítette a bajból. Ő maga pedig s a felesége addig igyekezett, hogy hamarosan jószágot szereztek, arra házat építettek. Az asszony jó asszony volt, sokat segített még az ura anyján is, annak szorult állapotában. Még ma is süti a palacsintát, ha a kilenc disznó szalonnája már el is fogyott.
Címkék: ördög magyar népmese meseszoba szegény legény
Mátyás tör, ront, ha talál,
Ha nincsen, pedig csinál.
Ha Mátyásnak könnye csordul,
Könnyen ecet lesz a borbul.
Mátyás nem talál jeget,
hoz majd akkor eleget.
Címkék: mondóka jóslatok
Figyelem, figyelem!
Közhírré tétetik,
a farsangi ünnep
immár elkezdődik.
Ide gyűjjön
apraja, nagyja,
ki a maskarátkat
látni akarja!
Aki itt van,
haza ne menjen,
aki nincs itt
az is megjelenjen!
Címkék: farsang mulatság mondóka
Várd meg az estét,
Jönnek a kecskék,
Húzd meg a farkát,
Potyognak az almák.
Címkék: állatok mondóka
Zsófi, Zsiga, Zsuzsika,
Zendül a víg muzsika,
Zsiga Zsófit táncoltatja,
Zsuzsikát is megforgatja.
Címkék: mulatság mondóka
Esik a hó, ó, be jó!
Örül a sok kis lurkó.
Hahó, hahó! Hull a hó!
Hógolyózni ó, de jó!
Címkék: tél mondóka
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult a földjére szántani. Amint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami bömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal.
- No, még ilyet se láttam életemben - mondja a szegény ember, és olyan jóízűen kacagott rajta, hogy majd kipukkadt.
- Ejnye, veszett-hordta embere, hogy mersz te rajtam kacagni? - rivallott rá a medve. - No, ezért meglakolsz. Tehenestől együtt megeszlek.
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott. Nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg, vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, ameddig felszántja a földjét, szegény házanépe hogy ne maradjon kenyér nélkül.
- No, hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!
Avval a medve elment a dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét... Délfelé odavetődött egy róka: észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi a baja, talán segíthetne rajta.
A szegény ember elmondta, hogy járt a medvével.
- Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutyabajod sem lesz. De mit fizetsz, ha megsegítelek?
A szegény ember nem tudta, mit ígérjen, mert nemigen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilenc tyúkban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember, mert nem tudta, hogy honnan teremti elő; de mégis megígérte.
- No, most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve estefelé idejő, én megbúvok a bokorban, s kürtölök, ahogy a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jönnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bújtasd el. Te bebújtatod abba a szennyes zsákba, s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kijövök a bokorból, s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni, s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet. Te fejszét fogsz, s úgy vágod fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyethal.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak, s követte is. Minden úgy történt, ahogy a róka mondta: a medve pórul járt, s a szegény ember megszabadult tehenestől.
- Nem megmondtam, hogy így lesz? - mondta a róka. - Tanuld meg ebből, szegény ember, hogy többet ésszel, mint erővel. De nekem most dolgom van, hazasietek. Holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért és a kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserülöd.
A szegény ember szekerére vetette a medvét, vígan tért haza, otthon jó vacsorát csapott, jól aludt rája, s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet ésszel, mint erővel!
Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilenc tyúkot és az egy kakast.
- Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm - mondta a szegény ember. Hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén, s elkezdett csaholni, mint a kutyák.
- Te szegény ember! Mi tesz úgy, talán csak nem kopó?
- Bizony, komám, kopó az, mégpedig két kopó. Itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide. Megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket.
- Csak addig tartsd, amíg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már túl volt ungon-berken. Nagyot kacagott rajta, s még talán most is kacag, ha meg nem halt.
Címkék: állatok magyar népmese meseszoba szegény ember
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, s annak egy lánya. Az olyan kópé volt, hogy mindenkin ki tudott fogni. Már egy egész országban elterjedt a híre.
Meghallotta ezt a király is. Azt mondta, hogy menjen el hozzá is a lány, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába be ne tegye a lábát.
A lánynak éppen kapóra jött a dolog, mert az anyja beteg volt, és mindig azt mondogatta: "Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!"
A lány el is ment a kastély elé. Ott ólálkodott, mintha keresne valakit. Egyszer csak látja, hogy a szakács egy nagy tál süteményt visz a kamrába. Hirtelen odaszólt hozzá, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd ő tartja addig a tálat. A szakács szót fogadott. De a király kikergette a szakácsot, hogy ő bizony nem hívatta. A szakács váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a konyha előtt, ott tartja a süteményes tálat. Kiment a király a szakáccsal, hogy megnézze a lányt, de már akkor nem volt ott se lány, se sütemény. Bemegy a király meg a szakács a konyhába; hát minden összevissza volt forgatva, az ajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a süteményt.
Mikor már az anyja jóllakott, megint mondja a lányának: "Egyszer ittam a király borából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál onnét egy kis bort!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Bement a király pincéjébe, s azt mondta a csaposnak, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a pincére.
A csapos el is ment, de a király őt is elkergette, hogy ő bizony nem hívatta. A csapos váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták: még most is ott van a lány a pincében, ott őrzi a bort. Kiment a király a csapossal, mert már sejtette, hogy Térdszéli Katica csinált megint valamit. Hát a hordók mind el voltak eresztve, a legnagyobbikra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre irály bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a bort.
Mikor az anyja jót ivott, megint mondja a lányának: "Egyszer ettem a király almájából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál nekem a király kertjéből egy kis almát!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Odamegy a király kertészéhez, s azt mondja neki, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a kertre. A kertész el is ment, de a király kikergette, hogy ő bizony nem hívatta. A kertész váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a kertben. Kiment a király a kertésszel, mert már sejtette, hogy megint Térdszéli Katica csinált valamit. Hát a sok szép alma mind a földön hevert, a kertajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
A királyt mérgében mindjárt elöntötte az epe. De hiába hívták össze az orvosokat, egy se tudta megmondani, hogy mi a baja.
Meghallotta ezt Katica is. Felöltözött orvosnak, elment a király kastélyába, hogy ő meg tudja gyógyítani, csak hozzák el hozzá. El is vitték a királyt. Katica megvizsgálta a király kezét, megnézte a nyelvét, megkopogtatta a mellét. Aztán azt mondta, hogy nagyon sokat mérgelődött, hát megnőtt az epéje. Orvosságul azt ajánlotta, hogy hintsék be a király egész testét sóval meg paprikával, aztán varrják be ökörbőrbe, az majd lehúzza az epéjét. Meg is tették, de a só meg a paprika úgy csípte a király testét, hogy őfelsége kiszaladt a szobából. Épp akkor hoztak szembe neki egy cédulát, arra ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Most aztán nagyon megharagudott Katicára a király. Mindjárt katonákat küldött utána. Amikor pedig elébe hozták, megparancsolta, hogy zárják be Katicát a kastélyba, mert ő maga akarja megölni.
Katica csak azt kérte, hogy hadd vihesse magával a szalmabábuját. Az olyan nagy volt, mint ő maga, és éppen úgy volt öltözködve is, mint ő. A baba hasát nyakig teletömte mézzel, úgy vitte magával. A kastélyba érve, a bábot befektette az ágyba, ő maga meg az ágy alá bújt.
Este egyszer csak nyílik az ajtó. Bejött a király, és a kardját a szalmabáb mellébe szúrta. A szúrástól a méz a király szájába fröccsent. Nagyon édes volt. A király erre azt mondta: "Ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, nem öltelek volna meg!" Most már egyébként is sajnálkozott a dolgon, mert hiszen ő parancsolta, hogy Katica menjen el hozzá, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába ne tegye a lábát. Katica csak az ő parancsolatját teljesítette. Bánatában a király most már azt mondta, hogy ha Katica nem halt volna meg, feleségül venné, mert az ilyen ügyes lány bizonyosan jó feleség is lenne.
Erre már Katica is megszólalt az ágy alatt, hogy a király csak a bábut szúrta meg, nem őt. Aztán kibújt az ágy alól. A király nagy örvendezve mindjárt megölelte, s azt mondta neki: "Én a tied, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól!"
Két hétig tartott a lakodalom, egy hétig a kárlátó. Volt ott minden ennivaló, folyt a bor, mint a Körös; az én hasam is majd kipukkant a nagy jóllakástól. Katica meg a király pedig boldogul élnek még most is, ha meg nem haltak.
Címkék: magyar népmese meseszoba
Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.
- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.
A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:
- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.
De az anyja:
- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.
De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.
Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:
- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?
- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.
- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?
- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!
Döbrögi úr mögött ott volt két katona.
Rájuk parancsol:
- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.
Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!
Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:
- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!
Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:
- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!
Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.
Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.
Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.
Azt mondja Matyi:
- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.
Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:
- Jó lesz ez az épületfa?
Azt mondja az ácsmester:
- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.
Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:
- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!
Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.
Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.
S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:
- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.
Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:
- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!
Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:
- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!
Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.
Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor.
Kérdi a fogadóstól:
- Mi újság másképp ebben a városban?
Azt mondja a fogadós:
- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.
Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:
- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!
Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!
Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:
- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?
Az orvos nagy vártatva válaszol:
- Ha lehet, meggyógyítom!
Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:
- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.
- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.
Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.
Aztán azt mondta:
- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!
A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:
- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!
No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.
Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.
Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.
Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:
- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.
Az ember ráállt; azt mondja:
- Megteszem.
- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.
Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:
- Én vagyok Ludas Matyi!
De aztán jól megcsapkodta a lovát.
Hamar mondja erre Döbrögi úr:
- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!
A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.
A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:
- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!
Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.
Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.
Címkék: magyar népmese meseszoba szegény legény
Hétfő hetiben,
Kedd kedviben,
Szerda szerelmiben,
Csütörtök csüriben,
Péntek pitvarában,
Szombat szobájában,
Vasárnap kétszer
az Isten házában.
Címkék: napok mondóka
Jó reggelt,
Hazahoztam a papot,
Vettem neki kalapot,
Háromlábú malacot.
Címkék: mondóka napszakok
Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének:
- Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!
Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:
- Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?
Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.
Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:
- Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!
Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz.
Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre:
- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos egy ember vagy te!
A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből való ez a gondolat.
Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.
S azt mondta neki:
- Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem!
A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki:
- No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!
A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót.
És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől a hű szolgáját is visszarendelte.
Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának:
- No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók.
A lány két kis keblecskéje volt az.
A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet.
Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székely embernek két szál kendert. S ő meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem többől, csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt.
A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának: hogy csinál az abból főkötőt? Mondta is a lányának:
- Most adott csak a király bajt neked!
S szóról szóra elmondta a király parancsát.
De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának:
- Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon előbb ő ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt, vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt abból a két szál kenderből, amennyi kell.
A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte:
- Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!
Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy ő szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani.
Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel, annak a jó eszű kislánynak:
- Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is!
- No, most már tetézve adott bajt neked a király! - mondta otthon a szegény székely.
De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.
Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült.
Vagyis volt ajándék, s mégse lett.
Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely előtt nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az ő szekere csikózta!
Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták.
Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényházból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolta neki a baját.
Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka:
- Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig úgy csinálj, mintha halásznál.
Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres!
Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította:
- Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója!
- Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítésemért!
A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott többet!
Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura hirtelen természetét:
- Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!
Azt mondta erre a király:
- Azt jó szívvel megengedem.
Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja:
- Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?
Azt mondja csöndesen a királyné:
- Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztalak magammal!
Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!
Címkék: magyar népmese mátyás király meseszoba
Zsuzsánna napja ma vagyon,
Elballagtam a fagyon,
Zsuzsánna nekem pénzt adjon,
Mert ha nem, megharagszom.
Címkék: köszöntő mondóka
Ha Zsuzsanna napján az ég
Megrendül délről:
Nyugatról jó idő,
Ha pedig északról,
Keletről jégeső jön.
Címkék: jóslatok
Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:
- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!
- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.
Mondja a burkus király:
- Én megmutatom, hogy fog hazudni!
- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!
- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.
- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.
- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.
Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:
- Isten hozta, király uram!
- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?
- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.
Azt mondja a burkus király:
- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.
- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.
Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.
Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.
- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom!
Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.
Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.
Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:
- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre!
Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.
Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:
- Mi újság a tanyán?
Mondta erre ő, a maga nevében:
- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette!
Mikor kimondta, megijedt.
- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!
Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi hír a tanyán?
- Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.
- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.
Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi újság a tanyán?
- Ellopták az aranyszőrű bárányt.
- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.
Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.
- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.
- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.
Nagy volt Mátyás király öröme.
- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.
De azt mondja a juhász:
- Ott ül középhelyt, a két király közt.
- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.
- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.
És így lett a juhászból burkus király.
Címkék: magyar népmese mátyás király meseszoba
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két vándorló. Amint jöttek-mentek erre s arra, elesteledtek.
Elérkeztek egy faluba. Szállást akartak kérni, de nem kaptak az egész faluban. Mindenütt kértek, mindenütt elutasították a két vándort.
Bementek egy szegény emberhez, akinek annyi gyermeke volt, hogy nem tudta azt sem, melyik őszi, melyik tavaszi. A felesége épp akkor is gyereket várt.
Azt mondja ez a szegény ember:
- Én adnék szállást, de még hely sincs, ahová lefeküdjetek, annyi a gyermekünk!
- Nem baj - felelte a két vándor -, meghúzódunk mi a földön is, egy kis szalmán.
- Akkor jól van - mondja rá a szegény ember -, ha meghúzódnak; de annál még nagyobb baj is van. A feleségem úgy áll, minden percben várom, hogy megszül. Akkor mi lesz magukkal?
- Majd lesz valami - válaszolja a két vándor.
Szép rendben lefeküdtek azután. A szegény ember hozott be szalmát, az volt az ágyuk. De még annyi sem volt, hogy lepedőt tegyenek a szalmára. Kértek egy kis kenyeret:
- Van ennivaló?
Azt mondja a szegény ember, van húsz esztendeje, hogy nem látott kenyeret; csak hamupogácsával élnek.
Nahát, úgy is leheveredtek azért, éhen.
Egyszer eljajdítja magát az asszony.
- Jaj - mondja -, mindjárt meghalok!
Na, megijedt a szegény ember, hogy mi lesz most. A két vándor most mit csinál, ha a felesége lebetegszik? Mert még bába sem volt.
Azt mondja az egyik vándor a másiknak:
- Eredj ki, nézd meg, milyen idő van!
Kiment a másik vándor, de tért is rögtön vissza. Azt mondja:
- Nagyon felleges az idő.
- Na - feleli a társa -, akkor még nem lehet meg a gyerek!
De az asszony már nagyon jajgatott.
Hogy az asszony annyira jajgatott, megint megszólalt az első vándor:
- Menj ki ismét, és nézd meg, milyen idő van!
Újra kiment a másik vándor, és beszél vissza:
- Most már egy kicsit oszlik a felleg.
- Még most sem lehet meg a gyerek - feleli rá a társa.
De az asszony még jobban jajgatott. Hogy az asszony annyira jajgatott, csak nem állta most sem tovább szó nélkül az első vándor:
- Eredj csak ki ismét, nézd meg, milyen idő van!
Megint kiment a társa, s visszaszól:
- Nagyon szép tiszta idő van. Sehol egy darab felleg sincs!
- Most már megszülethetik a gyermek - feleli az öregebbik vándor.
Egy perc alatt megszült az asszony: szép fiúgyereke lett.
Ez idő alatt a szomszédban is született egy gyermek. Egy nagygazdának, aki nagyon gazdag volt: annak egy kislánya született. Épp annak a gazdag embernek, aki nem adott szállást a vándoroknak.
Na, jól van, felvirradtak. A két vándor útnak indult. De az öregebbik otthagyta a gyűrűjét a szalma közt, mintha ottfelejtette volna. Pedig csak megpróbálta, hogy milyen szíve van a szegény embernek.
Szép rendben a szegény ember kivitte a szalmát a ház földjéről; megtalálta a gyűrűt.
- Jaj - mondja -, ez a két vándor itt felejtette a gyűrűjét! Itt volt a szalma között. Megyek - szól oda a feleségének -, utánuk viszem! De merre? Azt sem tudom, merre mennek, merre indultak!
De a szegény ember azért csak megindult, futott ki a faluból. Hát meglátta a két vándort, ahogy mentek. Kiáltott utánuk, de azok nem hallották. Még a kalapjával is integetett a szegény ember.
Egyszer aztán meghallotta az egyik vándor. Odaszól a másiknak:
- Te, az a szegény ember nagyon fut utánunk, még a kalapját is levette, vajon mi lehet a baj?
- Várjuk meg - mondja a másik -, lássuk, mi a baj!
Mikor elérte a két vándort a szegény ember, lihegve azt mondja:
- Ott felejtette valamelyikük a gyűrűjét; azt hozom maguk után.
- Köszönjük szépen, hogy utánunk hozta - mondja az öregebbik -, meg fogjuk magának hálálni!
- Hát akkor máris volna nekem egy kérésem - feleli a szegény ember. - Legyenek szívesek, jöjjenek vissza, mert én annyira szegény vagyok, hogy még azt sem kapok, aki ezt a gyereket elviszi megkeresztelni!
- Visszamegyünk szívesen!
Vissza is mentek. A gyermeket nem tudták mibe takarni, nem volt arra való ruhájuk, olyan szegények voltak. Úgy vitte meztelenül a két vándor a gyereket a keresztelőre.
A nagygazdának a lányát is éppen akkor vitték keresztelni, amikor a szegény emberét. Tartják szép rendben a nagygazda lányát a keresztanyák. - annak volt, aki elvigye keresztelni a gyereket‑, hogy azt kereszteljék előbb, ne a szegény ember gyermekét. De megszólal ekkor az egyik vándor:
- Nem úgy, emberek! Elébbvaló a kalap, mint a főkötő!
Így aztán előbb keresztelték meg a szegény ember gyermekét.
Ahogy hazamentek a keresztelőről, elmondták az esetet a keresztanyák a nagygazdának. Elmondták, hogy két vándor vitte a szegény ember gyermekét keresztelni, és azok nem engedték a nagygazda lányát előbb sorra kerülni. Azt mondták, hogy előbbvaló a kalap, mint a főkötő.
Erre a nagygazda nagyon megharagudott; azt emlegette, hogy majd megnézik, mit ád az a koldus a keresztkomáknak enni, amikor még hamupogácsájuk sem igen van!
De a szegény asszony nem volt ám beteg, hiába született akkor éjszaka a gyereke. Megkérdi tőle az egyik vándor:
- Nincs egy kis lisztje, hogy sütne nekünk pogácsát?
- Jaj - azt mondja a szegény asszony -, húsz esztendeje is van, mióta nem láttam lisztnek színét sem!
- Menjen csak - mondta a vándor -, nézze meg a hordót! Oda a hordó tetejére szokták tenni a lisztet. Hátha tud egy kis lisztet összekaparni!
Kiment az asszony, kapart össze annyi lisztet, hogy talán lett volna egy gyűszűvel.
- Na - mondja neki a vándor -, tegye a teknőbe!
- Hát elvész az a teknőben - mondja a szegény asszony.
- Ne törődjön vele, csak tegye a teknőbe!
Belétette a teknőbe, aztán megáztatta.
- Na, dagassza meg! - mondja a vándor az asszonynak.
Az asszony aztán megdagasztotta. De nem volt ott mit dagasztani, csak összesöpörte. Lett belőle olyan kicsi csomó, mint egy szem kukorica.
Azt mondja az egyik vándor az embernek, hogy menjen fel a padlásra. Nézze meg, nem maradt-e ott valahol egy kis hús.
- Jaj - sopánkodik a szegény ember -, még a szalonnamadzagot is megette az egér, amit a füst bekormozott.
- Menjen csak - bátorította a vándor -, és nézzen körül!
Megyen az ember fel. Mikor fellép a padlásra, belevágta a fejét egy nagy disznóoldalba. Néz körül, hát annyi a hús, hogy egymást éri a szalonna, orja, kolbász, mindenféle. Leszól a padlásról:
- Melyiket lökjem le? - kérdi.
- Azt - felelték lentről -, amelyiket előbb érte!
Lelökött egy nagy disznóoldalt egészben.
Az asszonynak meg azt mondták a vándorok, hogy gyújtson be a kemencébe, hadd égjen a tűz. Az asszony jól befűtötte a kemencét, ahogy szokták egy sütet kenyérnek.
- Na - mondja az egyik vándor -, szaggassa ki hatfelé azt a kis tésztát, és vesse be már!
- Hova tegyem én ezt? - kérdi meglepődve az asszony. - Széjjelég ebben a nagy tűzben! Sohasem látja ezt meg senki.
- Ne törődjön vele - nyugtatja a vándor -, csak szaggassa ki hatfelé, aztán be a kemencébe!
A szegény asszony kiszaggatta a kis tésztát hatfelé, de nem volt nagyobb egy-egy darab, mint egy szem búza.
Berakta abba a nagy kemencébe. Na, gondolja magában, nem lát ebből senki kenyeret!
Egyszer megszólal a vándor, hogy nézze meg, megsütötte-e már a kenyeret a kemencében a tűz! Benéz az asszony, hát hat olyan nagy kenyér volt a kemencében, mint a véka. Az asszony elcsodálkozott, hogy mi lett abból a csepp kis morzsa tésztából!
Megint mondja az egyik vándor a szegény embernek, hogy van-e egy kis bora.
- Haj, hamut tartunk mi a hordóban, ki tudja mióta! De az is kifolyt belőle, úgy el van száradva.
- Menjen csak, nézze meg a pincében! - biztatta a vándor.
Kimegyen a szegény ember. Lemegy a pincébe. Hát a hamushordó tele szép piros borral Visz bé egy nagy kannával belőle.
- Hát - azt mondja a szegény ember -, van ott bor egy egész hordóval.
- Na ugye - mondja a vándor -, maga meg eltagadta volna, hogy nincsen sem bora, sem húsa!
Az oldalt odavetették a nagy lábosba. Elkészült a vacsora, összeültek vacsorázni.
A nagygazdánál meg állott a nagy komaság, daloltak, mulattak. Azt mondja a nagygazda a komáinak:
- Ugyan, az a koldus mit ad a keresztapának most enni?
Az asszonyok, mint ahogy szoktak, kíváncsiak voltak. Elmentek a szegény emberhez, leskelődni. Ahogy ott leskelődtek, az egyik vándor észrevette, hogy az ablak alatt van valaki. Egy-egy nagy oldalcsontot kivetett az ablakon. Olyat, hogy volt még rajta hús is, bőven.
- Jó lesz ez a kutyáknak! - mondja.
Az asszonyok felszedték az oldalcsontokat, nem hagyták ott.
- Jó ez! Ez komaság! Nem olyan, mint ahol mi vagyunk!
Akkor egy nagy darab fehér kenyeret hajított ki a vándor. Azt is felszedték az asszonyok a kötőjükbe. Végül is annyit hajigált ki húsból, kenyérből a vándor, hogy minden asszony szedett egy nagy kötővel.
Mentek vissza az asszonyok a nagygazdához. Csodálkozva kérdi tőlük:
- Nahát, mi van ott, asszonyok?
- Ott van komaság, nem itt! - felelik rá az asszonyok. - Ni, milyen húsokat hajigálnak ki az ablakon, hogy jó lesz a kutyáknak! Mi pedig felszedtük, hogy jó lesz nekünk, nem a kutyáknak - mondják az asszonyok. - Olyan piros bort isznak, mint a vér.
A szegény embernél meg csak eszegetnek tovább. Evés közben odasúg az egyik vándor a másiknak. De még az asszonyok is meghallották amit mondott:
- Te, meglásd, ez a fiú még a nagygazdának a lányát veszi el feleségül!
Az asszonyok ezt is megmondták a nagygazdának.
- Mi, az én lányomat venné el? - háborodik fel a nagygazda. - Annak a koldusnak a fia?! Inkább megölöm azt a gyereket!
A két vándor aztán másnap útnak indult. Elbúcsúztak a szegény embertől. A szegény embernek nem tartott sokáig az a sok hús meg a bor. Egyszer csak elfogyott, megint csak hamupogácsára szorultak.
A nagygazda ettől fogva mindig azon törte a fejét, hogyan tudná elcsalni és elpusztítani a szegény ember gyermekét.
Ezért egyszer-egyszer elment a szegény emberhez, s azt mondta neki:
- Add nekem ezt a kisfiút, úgysincs mit adnod neki! Még az is lehet, hogy a lányom lesz az ő felesége. Nálam jó dolga lesz. Adok érte két véka kukoricát!
A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy ne éhezzen otthon az a szegény gyermek, odaadta két véka kukoricáért.
A nagygazda első dolga volt, hogy fogta magát, csináltatott egy kis koporsót. És a szegény ember gyermekét beletette a koporsóba, s eleresztette a folyón, hadd vigye el a víz.
Vitte, vitte a víz a kis koporsót. Ahogy vitte, vitte, volt a vízen egy malom, odaütődött a malomhoz a kis koporsó.
A molnár éppen kint volt, halászott. Meglátta a molnár a kis koporsót. "Valahol nagy eső lehetett - gondolta magában -, kihozta ezt a kis koporsót a víz a házból!"
A molnár aztán ügyesen kifogta a kis koporsót, vitte be. Mondja a feleségének:
- Nézd, anyjuk, a víz egy kis koporsót hozott! Nem tudom, mi van benne. Bizonyosan valami gyermek.
Hát amint felbontja a molnár a koporsót, egy szép fiúgyermek van benne. És nem halott, hanem eleven.
- Ó, milyen szerencsénk van, hogy a sors ilyen gyermeket adott! Nekünk - mondja a molnár - úgysem volt soha, s mivel öregek vagyunk, már nem is lesz.
A gyereket kibontották, tisztába tették, megetették. Azután is mindig gondját viselték neki. Öreg ember volt a molnár, öreg a felesége is, de annál jobban örültek a gyereknek.
Felnőtt a gyermek annyira, hogy már legénysorban volt. De a nagygazdának is felnőtt a lánya annyira, hogy már eladó lány volt. Hamarosan meg is kérték a nagygazda lányának a kezét, és a lány az első kérőhöz férjhez is akart menni. Már az esküvőre készültek.
Befogott a nagygazda négy ökröt a szekérbe, ment a malomba egy nagy szekér búzával, hogy őrlessen a lakodalomra.
Amikor a malomba megérkezik, látja, hogy egy szép szál fiatal legény van ott a malomban. Az őrölt, az öreg molnár csak járkált le és fel. Mindjárt gondolta magában, nem az a fiú lehet az, akit én víznek eresztettem? Úgy nézte, hogy az a fiú az.
"Még most is övé lehet a lányom, hiába van már jegyben."
Mondja azután a molnárnak:
- Legyen olyan szíves, eressze el ezt a fiút, hadd vigyen a feleségemnek egy levelet, mert elfelejtettem valamit!
Azt mondja az öreg molnár:
- Ereszteném, de annyi a dolga, hogy nála nélkül nem boldogulok.
- Visszajön az hamar - nyugtatta a nagygazda.
Addig-addig rimánkodott, beszélt a nagygazda a molnárnak, hogy csak eleresztette a fiút.
A fiú elindult a levéllel a nagygazda feleségéhez. Egy réten kellett keresztülmennie.
A réten egy helyt nagy bokrok voltak. Amint megy a legény arra keresztül, egy bokorból csak megszólal egy ősz öreg ember:
- Hová sietsz, fiam? - kérdi.
- Megyek - feleli a fiú - ebbe és ebbe a faluba, egy levelet viszek a nagygazda feleségének.
- Hadd lám azt a levelet! - mondja neki az öregember.
- Nem szabad felbontani - tiltakozott a fiú.
- Hadd lám csak!
Addig erőszakolta a fiút, hogy az odaadta a levelet, és az öregember felbontotta. Olvasta mindjárt. Az volt írva a levélben:
"Kedves feleségem, ha valaha megfogadtad a szavamat, hát most kétszeresen fogadd meg! Végy egy embernek való mérget, ennek a legénynek add be valami italban, hogy haljon meg!"
Az öregember gondolt egyet, mindjárt írt egy másik levelet. Lezárta a borítékot úgy, mint volt.
- Na, fiam - mondja az öregember -, nesze a levél, vidd el, és add át az asszonynak!
El is vitte a fiú a levelet. Odaadta az asszonynak. Az asszony olvassa, hát az volt a levélben írva:
"Kedves feleségem, ha valaha megfogadtad a szavamat, most kétszeresen fogadd meg! Ahogy ezt a levelet megkapod, a lányomat azonnal eskesd meg ezzel a legénnyel! De mindenképpen tedd meg"
Hát úgy lett. Az asszony, ahogy megkapta a levelet, azonnal ment a jegyzőhöz, s hívta esketni. Össze is eskette a két fiatalt.
Mert az az ősz öregember nem volt más, mint az a vándor, aki a szegény gyermek születésénél ott volt.
A nagygazda, mikor megőrölt, hazament a malomból. Ahogy bément az udvarra, a két fiatal már ott állt a tornácon összeölelkezve, már ahogy a fiatalok szoktak. A nagygazda még az ostort is elhajította mérgében.
- Feleség! - mondja dühösen. - Ezt írtam én neked?
- Itt a levél - feleli a felesége -, nézd meg! A te írásod!
Nézi a nagygazda az írást, hát csakugyan az ő írása.
- Na, nem baj - azt mondja -, azért mégsem marad az övé a lányom, majd csak elpusztítom valami módon.
Odafordul aztán a szegény legényhez:
- Hiába esküdtél meg a lányommal, azért mégsem lesz a lányom a tied. Hanem menj el a felséges Virágkirályhoz, hozz onnan három szál virágot, csak akkor lesz a lányom a tiéd!
Így aztán a fiúnak tarisznyát raktak. Útnak indult, és ment a fiú. Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül. Addig ment, míg csak el nem fogyott az ennivalója.
Egyszer beérkezett egy városba. Abban a városban pedig király lakott. Gondolt a fiú egyet, elment a királyhoz, hátha kap egy kis eleséget.
Az a király meg úgy tele volt sebbel, fekélyekkel, hogy nem tudott tőlük mozdulni. Azt kérdi a legénytől:
- Hova utazol?
- Megyek - feleli a legény felség a Virágkirályhoz, három szál virágért.
- Na - mondja neki -, ha odamégy, kérdezd meg tőle, miért vagyok én így sebbel, fekéllyel tele. És amikor visszafelé jössz, gyere be, és mondd meg nekem.
Ezért azután ott is raktak neki tarisznyát, adtak neki az útra pénzt. Megint útnak vette magát a fiú, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül.
Addig ment, míg egyszer újra csak elfogyott az ennivalója.
Ismét elért egy várost. Abban is király lakott. Ott is bément ahhoz a királyhoz. Az meg vak volt.
Az a király is azt kérdezi tőle.
- Hová szándékozol te menni?
Mondja azután ennek is a legény, hogy hova akar menni.
- No, ha a Virágkirályhoz mégy - mondja az a király is a legénynek -, kérdezd meg tőle, miért vagyok én vak! Ha visszafelé jössz, gyere bé, és mondd meg nekem, mit hallottál!
Ezért ott is raktak a fiúnak tarisznyát, és útnak eresztették. A fiú el is indult, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül. Most is addig ment, míg csak az elesége el nem fogyott.
Ekkor elért egy nagy vizet. Hát itt hogyan megyen keresztül?
Amíg tanakodik magában, látja, hogy egy asszony ott húzgál egy gályát le s fel a vízen. Odakiált az asszonynak:
- Vigyen átal engem ezen a vízen!
- Hova mész?
- Megyek a felséges Virágkirályhoz!
- Na - mondja az asszony - keresztülviszlek, de akkor kérdezd meg tőle, miért kell nekem húzgálnom itt ezt a gályát?
- Jól van - nyugtatta meg a fiú -, megkérdezem.
Az asszony azután keresztül is vitte a legényt a vízen.
Elért végre a fiú a Virágkirályhoz. De a király épp akkor nem volt otthon, csak a felesége. Azt mondja a királyné:
- Jaj, hol jársz ezen a földön, mikor erre még a madár sem jár?
- Eljöttem - feleli a fiú -, felséges Virágkirályné, három szál virágért.
- Az én uram - mondja a királyné -, ha hazajön, az téged rögtön megöl. Hanem, tudod mit? Elbújtatlak én téged! Úgyis fáradt lesz az uram, ha hazajön. Mihelyt megvacsorázik, azonnal lefekszik, és elalszik.
Leborította az asszony a legényt az ágy alatt egy nagy szappanozóteknővel. És azt mondja neki:
- De el ne aludj, hogy meghalld, mit mond az uram!
Ott van a legény a teknő alatt. Nemsokára rá jött is haza a Virágkirály. Ahogy halad a szobában, rögtön mondja a feleségének:
- Ki járt itt? Mert idegen szagot érzek!
- Nem járt itt senki - mondja a felesége -, csak te jártál messze, összebarangoltál mindenfélét, azután azért érzed az idegen szagot.
- Itt járt valaki!
Csak faggatta a feleségét, de az asszony váltig mondta, hogy messziről jött, és azért érzi az idegen szagot.
Utóbb is megbékült a király. Megvacsorázott, és ahogy lefeküdt, azonnal el is aludt. Az asszony meg odatelepedett melléje.
Amint elaludt a király, a felesége kihúzta egy szál haját. Minden haja virág volt a királynak, minden szál haj egy szál virág.
Ahogy kihúzta az első szál haját, oldalba lökte a királyt. Fölébredt a király, azt kérdi:
- Minek bolygatsz engem? Hagyj aludnom!
- Jaj - mondja az asszony -, hallgasd meg, mit álmodtam.
- Ugyan mit álmodtál?
- Azt álmodtam - meséli a királyné -, hogy ebben és ebben a városban van egy király. Az úgy meg van telve sebbel, fekéllyel, hogy mozdulni sem tud. Hát miért van úgy tele sebbel?
- Úgy kell neki - feleli Virágkirály -, mert van neki egy kemencéje, amelyben sütik a kenyeret. Olyan nagy béka van az alatt, mint egy véka. Azon sütik neki a kenyeret. Azért van úgy megtelve sebbel meg fekéllyel. Ha a kemencét elrontanák, más kemencét csinálnának, és az abban sült kenyérből enne, akkor lehullana róla minden seb. Na, de most már ne háborgass többet - mondta morcosan a feleségének.
A Virágkirály ezzel megint elaludt. Alszik jó mélyen, egyszer ismét kihúzta egy szál haját a felesége, s újra csak jól oldalba lökte a Virágkirályt. Az fölébredt:
- Miért háborgatsz mindig?
- Jaj, megint mit álmodtam - mondta neki az asszony.
- Ugyan mit álmodtál?
- Azt álmodtam - meséli a felesége -, hogy ebben és ebben a városban lakik egy király. Az a király vak. De hát miért vakult meg?
- Úgy kell neki - mondja Virágkirály -, mert egész palotája, de még a tyúkólja is arannyal van fedve. Ha lehányná az aranyat, és abba a vízbe hordatná bele, amelyik ott folyik a palotája mellett, és cseréppel vagy zsindellyel födné be a házát, mindjárt visszakapná szeme világát!
Így már megvan két szál virág; most már csak egy van hátra!
Megint elalszik Virágkirály. Alszik jó mélyen. Az asszony ismét kihúzza egy szál haját, és jól oldalba löki az urát.
- Hát igazán nem hagysz aludni? - mondja a király. - Nem jól jársz velem, ha mindig döfölsz!
- Jaj, megint mit álmodtam - mondja az asszony.
- Ugyan mit álmodtál?
- Azt, hogy egy víz mellett egy asszony gályát húz. Mindig húzza le és fel, megállás nélkül. De hát miért húzgálja az az asszony ott azt a gályát?
- Úgy kell neki - feleli a király -, mert szép búzából sem tud jó kenyeret sütni. Süssön jó kenyeret, akkor nem húzgálja majd a gályát! De ha még egyszer bolygatsz, akkor nem jól jársz.
- Ne félj - nyugtatja a felesége -, nem bolygatlak többet.
El is aludt Virágkirály jó mélyen. Az asszony meg levette a teknőt a legényről.
- Hallottad - kérdi tőle -, mit mondott?
- Hallottam mind egy szóig.
- De annak az asszonynak meg ne mondd, míg keresztül nem visz a vízen - mondja a királyné a legénynek -, mert másképp nem jutsz át a folyón. Csak a túlsó parton mondd meg neki, mit hallottál a királytól.
Megkapta a fiú a három szál virágot, megköszönte a királyné jóságát, s elindult hazafelé.
Elment vissza, a vízhez. Megtalálta az asszonyt, az ott várta a gályával a legényt. Kérdi türelmetlenül:
- Mit mondott Virágkirály?
- Vigyél csak előbb átal - mondja a fiú -, akkor megmondom.
- Nem viszlek, míg meg nem mondod.
- Én meg nem mondom, míg átal nem viszel - feleli a legény.
Addig osztozkodtak ott, egyszer csak azt mondja az asszony:
- Na, ülj fel hát a gályára!
Felült a legény a gályára, az asszony meg átvitte a vízen. A túlsó parton legelőször is azt kérdi az asszony:
- Mondd meg már, mit mondott?
- Azt mondta Virágkirály, hogy azért húzod itt ezt a gályát, mert nem tudsz jó kenyeret sütni.
- Jaj, miért nem mondtad meg ott túl, akkor sohasem hoztalak volna át!
- Hát süss jó kenyeret!
- De nem tudok!
- Akkor meg húzd a gályát!
- Szerencséd, hogy odaát meg nem mondtad, mert örökre ott maradtál volna!
A legény nem pörölt vele tovább, otthagyta. Hamarosan elérte azt a várost, ahol a vak király volt. Bement hozzá, hogy elmesélje neki is, mit mondott Virágkirály.
De ahogy elmondta, abban a szempillantásban börtönbe zárták, amiért olyat merészelt mondani, hogy az egész épületről hányassa le a király az aranyat, és dobassa vízbe! De azért csak leszedték az arany fedelet, hadd lássák, igazat beszél-e a legény, vagy sem.
Mestereket hívattak, s cseréppel fedték meg az egész palotát.
Mikor megfedték cseréppel az egész épületet, a király úgy látott, mint húszéves korában. Örült ám a király, hogy igazat mondott a legény. Mindjárt kieresztették a fogságból.
- Nos - kérdi tőle a király -, mit kívánsz tőlem, amiért visszanyertem látásomat?
- Csak azt kívánom - feleli a legény -, amit felséged nekem szán.
Mindjárt előhozatott egy szép lovat a király. Két átalvetőt megtöltöttek a legénynek arannyal, feldobták a ló hátára.
- Na - biztatta a király -, ebből élhetsz boldogan.
Jött most már a legény lóháton, nem kellett többé gyalogolnia. Hamarosan elérte a másik várost. A másik városban is első dolga volt, hogy bement a királyhoz.
Ez a király is kérdi tőle:
- Megkérdezted a Virágkirályt?
- Megkérdeztem - feleli a legény.
- Mit mondott?
- Azt mondta - feleli a legény -, hogy felségednek a kenyeret olyan kemencében sütik, amely alatt akkora béka van, mint egy véka. De ha azt a kemencét elrontanák, s másikat készítenének, és az abban sült kenyérből enne, minden seb lehullana felségedről nem lenne többé beteg.
A fiút ott is elzárták, amiért azt merte mondani, hogy rontsák le a király kemencéjét. De azért a kemencét azonnal elrontották, és mindjárt másikat csináltak. Míg a kemencét készítették, addig a szakácsok dagasztották a kenyérnek valót, hogy mire a kemence kifűl, vethessék be a kenyeret. A király pedig minél hamarább ehessék abból a kenyérből, amely az új kemencében sül.
Készen is lett a kemence. Kifűtötték, és bevetették a kenyeret. De a szakácsok, mint ahogy szokták a parasztasszonyok is, vetettek be a kenyérrel egy kiscipót is, hogy az hamarabb süljön, a király előbb ehessék.
Egykettőre megsült a kiscipó. Alig várta a király, hogy ehessék belőle. Amikor abból a cipóból kezdett enni, a sebek máris lehullottak róla. Mire megelégedett az ennivalójával, egy csepp seb sem maradt a királyon.
- Na - mondja a fiúnak -, hát csak igazad volt.
Kiengedték a legényt a fogságból.
Rögtön kérdi a király:
- Hát mit követelsz tőlem?
- Csak amit felséged szánt.
Az a király is mindjárt elébehozatott egy szép lovat. Megtöltetett két átalvetőt arannyal, s azt mondta:
- Ezt neked adom ajándékba, fiam, amiért megkérdezted Virágkirálytól a betegségemet.
A fiú megköszönte, s útnak indult most már két lóval, négy átalvető arannyal, így tartott hazafelé.
Amikor hazaérkezett, látja ám, hogy a nagygazda ott kuporog egy kerítés tövében, ott didereg. A háza ablaka meg be volt nőve tövissel, az udvarát felverte a csalán, s minden rosszféle gaz. Annyi sem volt az udvarán, hogy jóllakjék, alig tudott napról napra életben maradni.
Halad arra a fiatalember, a három szál virág a kalapjába volt tűzve. Odaköszön:
- No, apám, itt van a három szál virág, elhoztam a felséges Virágkirálytól!
- Jól van fiam, ha elhoztad. Csak viseld, neked való az, nem nekem. Nincs nekem már szükségem virágra.
- Ne búsuljon semmit - mondta neki a fiú -, csak jöjjön be!
Együtt mentek be. A legény megtalálta szépen a feleségét. Csináltak azután nagy lakodalmat, mert előbb úgyse volt, mikor megesküdött a feleségével.
Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra szólt. Meghívta a legény a rokonokat: apját, anyját, de még a két vándort is. Állt a lakodalom. Én is ott kucorogtam egy szegletben, és vártam, hátha kapok valami koncot. Kaptam is én olyan jó nagy darab húsokat enni, hogy még haza is hoztam belőle.
Címkék: magyar népmese meseszoba
Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességben, öreg! - mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.
- Hatért! - felelte rá az öreg.
- Hányból élsz?
- Kettőből!
- Hát négyet hova teszel?
- A sárba dobom!
- Hány még a harminckettő?
- Már csak tizenkettő!
- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:
- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!
Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:
- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!
Felelt Mátyás király:
- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!
Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.
- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.
- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.
- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.
- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.
- Hat pénzt keresek. Kettőből magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.
- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettő?"
- Megmondom tíz aranyért!
Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.
- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.
Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.
- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"
- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!
Címkék: magyar népmese mátyás király meseszoba
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény ember meg a felesége; volt nekik három lányuk.
Az apjuk egyszer vásárra készült. Vásárfiát akart hozni a lányainak, előhívatta hát a három lányt, aztán megkérdezte tőlük sorba, hogy hogyan szeretik őt. Az első azt mondta:
- Úgy szeretlek, édesapám, mint a legeslegszebb ruhát, aminőt csak a vásáron árulnak!
A második meg úgy felelt:
- Úgy szeretlek, édesapám, mint a gyémántos ruhát. Ugye, veszel nekem olyant?
Odafordult a harmadikhoz is:
- Hát te hogy szeretsz, legkisebb lányom?
- Kedves apám - felelte a legkisebb lány -, én úgy szeretlek, mint a levesben a sót!
- Hijnye, azt a kutya mindenedet! Hát hogy mersz te nekem ilyeneket mondani? Hát mire tartasz te engem? Ilyen keveset érek én teelőtted? Eredj most már, amerre látsz, nekem nem kellesz! - Szörnyen mérges volt az apja, amiért a lánya olyan kevésre becsülte őt.
No! A kislány hova forduljon most már? El van csapva azért az egy szóért. Szegény lánynak mit volt mit tenni: összeszedte, ami kis holmija volt, azzal elindult világnak.
Megy, mendegél, maga sem tudja, merre, nagy sokára egy nagy gazdaságra talál, amiről azt se tudta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.
Akkor előadta, hogy mi járatban van, kiféle, miféle. Hogy ő szolgálatot jött volna keresni, ha találna. Nem bánja ő, akármi dolgot adjanak neki, csak szánják meg! Nagyon megsajnálták a szőrruhába öltözött, rongyos lányt, de milyen foglalkozást adjanak neki? Felfogadták libapásztornak.
Ott szegénykedett, nyomorgott sokáig. Az ételért mindig a konyhába járt fel. Hát egyszer is ott sündörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában. Nagyot kiált rá a szakács:
- Nem mégy már ki innen, te! Mindig láb alatt vagy! Még egyszer a ruhádról beleesik valami az ételbe! Akkor aztán lesz kapsz, még fel is akaszthatnak miatta! Takarodj ki mindjárt!
A szegény lány kiment. Ahogy kiért a pitvarból, a királyfinak az ablaka meg éppen nyitva volt.
- Hová készül a királyfi? - szólt be az ablakon a szegény lány, látva, hogy a királyfi odabenn öltözködik.
- Mit kérded te azt? Ahová megyek, oda megyek. Elmegyek estére a bálba. Eredj az ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a törülközőjét.
A libapásztor fogta magát, ment a libaólba, az ő rendes fekvőhelyére. Ott kivette a zsebiből, amit a konyhán kapott, aztán keserves sírás közt hozzáfogott a vacsorájához. Ahogy ott vacsorál, hallja, hogy mellette egy kis egér cincog. Odanéz, hát csakugyan az volt. Megsajnálta, adott neki egy kis darab kenyeret. Mikor az egér megette, hozott magával egy dióhéjat, letette a libapásztor mellé, aztán visszaszaladt a lyukába.
Megnézi a szegény lány a dióhéjat, ugyan mi lehet abban. Hát ahogy belenéz, egy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörült neki. Még tapsolt is örömében! "Megállj, királyfi, megállj! Hamarabb ott leszek én a bálban!" El is határozta magát, hogy elmegy, kimulatja magát, ha már szép ruhája van Azzal készült sebesen, megsimakodott, megmosakodott, felvette az aranyruhát. Akkor - köd előttem, köd utánam! - el a bálba.
Mikor odaért, táncba fogott mindjárt, nem is árult petrezselymet egy cseppet se. A királyfi mindig vele volt, nem hagyott vele senkit táncolni. Megbámulta nagyon, már meg is szerette. Kérdezősködött aztán tőle, hogy ki is ő. Aztán, hogy honnan való? A szép lány csak annyit szólt:
- Törülközőütővárra!
Akkor éppen új nótát húztak, elmentek megint táncolni. Egész reggelig mindig az a nóta járta.
A királyfi karon fogta a szép, aranyruhás lányt, engedelmet kért tőle, hogy hazakísérheti-e vagy nem. De a lány csak hímelt-hámolt, hogy így meg úgy, egyszer csak, uzsgyi, elszökött. A királyfi már csak a hűlt helyit találta.
A lány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatette a dióhéjba, elővette a szőrruhát, felöltözködött, aztán megint csak a szegény libapásztor lett. Aznap délig a libákkal bajolt az árokparton, de eszibe se volt, hogy őérte most búsul valaki!
Eljött a dél, a libák is az ólban voltak, a lány megint ott sodormánkodik a konyhában. A szakács csak piszkolja, csak dúl-fúl.
- Eredj már innen, te szélhordta, te vízhajtotta Még egyszer csakugyan belekavarsz az ételbe, aztán akkor jaj nekem! - Adott neki valami kis harapnivalót, aztán kikergette.
A lány csak odamegy a királyfi ablakára. Ott benéz, látja, hogy a királyfi ugyancsak fésülködik, készül valahova!
- Hová készül, királyfiú, hogy olyan nagyon fésülködik? - kérdezte a lány.
- Mi közöd hozzá, akárhova megyek, csakhogy megyek. Elmegyek a bálba! Takarodj az ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a fésűjét.
A lány kiment az ólba, ott egy szegletben várta be az estét. Mikor már gondolta, hogy lehetne indulni, kivett a dióhéjból egy ezüstruhát, megtisztálkodott - köd előttem, köd utánam! - ment a bálba.
Már állt a bál. A királyfi nem mulatott, csak egy helyen, az asztalnál szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lányt megpillantotta, mintha elvágták volna, úgy megváltozott! Táncoltatta, mulattatta, olyan jó kedve volt, hogy csak! Megint faggatta, hogy ki is ő, merről való. A lány csak annyit mondott:
- Fésűütővárra!
Gondolkozott a királyfi, hogy merre lehet az, de nem tudta kitalálni sehogy se. Aztán felkérte a lányt, hogy hazakísérhesse, de a lány csak szabódott, csak húzódott, míg egyszer csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.
A lány megint csak hazament, az ezüstruhát, szépen összehajtogatva, visszatette a dióhéjba, felöltözködött a szőrruhájába. Mire kivilágosodott, már a tallón volt a libákkal.
Délfelé megint csak felment a konyhába. De már nem peszterkedett ott soká, megvárta, amíg adnak neki valamit, azzal elment. De a királyfi ablakánál újfent megállt.
- Tán megint a bálba készül a királyfi?
- Oda hát! De hát te mindig olyan szemtelen vagy, hogy beleselkedel az ablakomon?
Azzal a tükröt hozzávágta a lányhoz.
"Jól van, no - gondolta magában a lány majd hamarabb ott leszek én, mint te, ne félj!"
Megvárta az estét megint, felvett egy gyémántruhát - köd előttem, köd utánam! -, ment a bálba, de hamarabb is ott volt, mint a királyfi. Már javában táncolt, mikor a királyfi odaért.
A királyfi nem tudta nézni, hogy az, akit ő úgy szeret, mással táncolt. Odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezéből, aztán ő táncoltatta.
Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A királyfi már nagyon szerelmes volt, csak a lány volt minden gondolata. Megint megkérdezte, hogy mondja már meg, de lélekre, hogy honnan való, mert ahogy eddig mondta, hogy hova való, azoknak még a hírét se hallotta. A lány azt felelte:
- Tükörütővárra!
- Hol lehet az? Nem tudhatom. A szomszédunkban van egy öreg ember, aki már sok országot bejárt, kérdeztem attól, de ezeket a helyeket még ő sem ismeri!
De a lány nem világosította fel.
A királyfi már nem tudott magának parancsolni, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, odaadta a lánynak, hogy őrizze meg, és gondoljon rá, mert ő el akarja venni! A lány meg is ígérte, de már nem várta meg, hogy megint szóljon a királyfi a hazakísérésről, elillant, mint a pille, gyorsan szaladt haza, egyenest az ólba. Ott levette a ruháját, felvette a hétköznapló rongyosat.
A királyfi meg odavolt nagyon. Minden szívszándéka a lány felé volt már fordulva. Hogy az megszökött, a bálban is csak tört-vágott, keresztül akart menni mindenkin. Mikor hazament, csak a búnak adta magát, szavát se lehetett venni, olyan szomorú volt. Odament az anyja, apja, vigasztalta volna, de a királyfi csak búsult, nem hajtott az senkire se. Úgy fájt a szíve, hogy majd meghalt bele.
Ahogy eljött a dél, a lány is behajtott. A konyhában sustorgott már a sok étel.
A libapásztor is bemegy a konyhába, ott sündörög a szakács körül, akármerre lépett, mindig a lába alatt volt.
- Mit keresel te itt? Tisztulj innen mindjárt! - De a szakács került-fordult, a lány is addig sündörgött, addig forgolódott, hogy valahogy mégis betette a tálba a gyűrűt, amit a királyfitól kapott.
Azzal aztán kiszaladt.
Mikor beviszik az ételt, merítenek a tálból, hát csak megcsördül a kanál valamiben. Kiveszik, megnézik. Hát mi volt? A gyűrű.
Hívatták aztán a szakácsot: ki járt a konyhában? Megijedt a szakács, krajcár se maradt a zsebében. Most már baj van! Nem merte megmondani, hogy az a szőrruhás, mert akkor őt biztosan felakasztják. Hát csak tagadta, hogy senki.
- Szakács! Mondd meg, ki járt ott, mert akkor csakugyan felakasztatlak! De így nem lesz semmi bajod, ha bevallod!
Mit volt mit tenni! Bevallotta a szakács, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.
- Hívd be mindjárt! Tisztítsa ki magát szépen, aztán jöjjön be!
A libapásztor szépen megmosakodott, megfésülködött, felvette a gyémántruhát. Bement.
A királyfinak a szíve majd meghasadt örömiben, mikor meglátta. Hiszen ez az, akivel ő táncolt, ennek adta ő a gyűrűt! Megölelte, megcsókolta, meg is mondta mindjárt, hogy elveszi feleségül.
Készültek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hívjanak már meg? Hát többek között meghívták a lány apját is.
A konyhában meg a lány meghagyta, hogy az apjának külön csináljanak mindent, de só nélkül.
Jön a lagzi napja. Ott a lány apja is, jó kedve van mindenkinek, csak a lány apja nem eszik, olyan, mintha szomorú volna.
Kérdezik aztán, mi lelte? Mért nem eszik? Tán nem jó az étel?
De az ember csak hímelt-hámolt, nem akart szólni.
Odamegy a lány is, kérdezi az is:
- Hát mért nem eszik, édesapám? Ne szomorkodjék, ha már lagziban van!
Az apja mondja aztán, hogy jó itt minden, nagy finomul van elkészítve, csak az baj, hogy só nincs benne.
Akkor aztán odafordul a lánya:
- Látja-e, édesapám, maga engem azért az egy szóért csapott el, amiért azt mondtam, hogy úgy szeretem magát, mint a sót az ételben. Látja-e, hogy anélkül meg nem ér semmit az étel?
Mikor ezt a lány elmondta, az apjának csak úgy csurgott a szeméből a könny. Akkor aztán összeölelkeztek, lett olyan vigasság, hogy hetedhét országon se volt párja. A lány a királyfinak a felesége lett. Boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Kommentek