Valamikor a katonák
hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket,
ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott
hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már
se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy
éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban
rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de
még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú
zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be,
már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a
határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel
él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap
a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt
jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak
megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy
félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát:
látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona
azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére
megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt
megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az
állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan,
hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A
katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz
vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával
elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog
történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu
végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami
bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára
kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek
szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona,
valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs,
a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha
birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán
elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott
belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát,
aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy
gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona
elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a
szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő
állat milyen csúfosan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a
kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét
a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta,
hogy felé se merjenek menni az állatnak, mert az holta után is
megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre
lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának,
háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg
már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert
itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona
szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott
szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára.
De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a
kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A
kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy
jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmiója,
ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A
kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes
haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a katona házához, hogy
de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha
senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztette a szamarát,
az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert
a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott
még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a
községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a
világimirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy
senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb
nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett
volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.
Kommentek