Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azon búsultak, hogy egy gyermekük sincsen.

Egyszer felkel reggel az asszony és azt mondja az urának:

- Csak hallgassa meg, milyen bolond álmot láttam én az éjszaka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk járt, és azt mondta: „Tudom én mért búsultok. Ti azért búsultok, mert nincsen gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elé, ha valami lelkes, vagy lelketlen állat megy a kapu előtt, fogadd el, és az lesz a ti fiatok.”

Azt mondja az ura:

- Ez elég bolond álom, de próbáljuk meg.

Kimegy az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy meg arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyíkja, de megfogta és a keblébe tette. Bevitte a feleségének, és ott jól tartották lejbe mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Édesapám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nekem.

Azt mondja az apja:

- Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, hisz a király mindjárt fejemet véteti.

- Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.

El is ment a szegény ember a királyhoz. Hát éppen a katonáknál tartott szemlét a király. Mondja neki a szegény ember a fia szándékát. A király nagyot kacagott, még a könnye is kijött belőle. Azt mondja a király:

- Jól van, te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételnek megfelel. Első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem neki és neked is.

No, búsult a szegény ember, hogy most kifogy az egy fiából is. Hazamegy és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét. Ha holnap reggel három aranyalma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből, fejét véteti néki és a fiúnak is. Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Ne búsuljon, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát.

Azzal kisiklott az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a kerthasadékon bebújt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát leszakasztott. Erre olyat csendült a kert, hogy hét országba elhallatszott. Csak bújik elő a hétfejű sárkány, mert az őrizte a kertet. De a sárig kicsi kígyó bebújt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibújt a sárig kicsi kígyó, még leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édesapjának:

- Itt vannak édesapjám az aranyalmák, vigye le a királynak.

Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:

- No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van. Második az lesz, hogy ha holnap reggel olyan palota nem lesz a te házad helyén, amilyen az enyém, halálnak halálával haltok meg.

Csak most búsult igazán a szegény ember. Hogy tudná megtenni ezt a kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogyan építsen, azt nem tud. Haza megy és sírva mondja a fiának:

- Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképpen el akar pusztítani a király minket. Ha holnap reggel olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, halálnak halálával halunk meg.

- No, édesapám, hát még ezen is tud búsulni – mondta a sárig kicsi kígyó -, feküdjenek csak le, majd reggel másként ébrednek fel.

Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elővett egy kicsi sípot, belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok fényét is elvették. Csak elébileg egy sánta ördög, azt kérdezi:

- Mit parancsolsz, kicsi gazdám?

Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

- Tépjétek ki ezt a kunyhót innen és reggelig olyan palotát építsetek, mint a királyé.

Hozzáfogott az a sok ördög, csak surrogtak, burrogtak, mikor virradott már, kész volt a palota. Felébredt a szegény ember, csak dörgöli a szemét, fel a felesége is, csak törli a szemét, kérdezik egyik a másiktól, hát vajon ezek mi vagyunk? Odaszökik a sárig kicsi kígyó, és azt mondja nekik:

- Bizony, ez a kendteké!

Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bemutassa a palotát. A király már a tornácból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a szegény embernek:

Be se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő feltételt. Ha holnap reggel a két palotát aranylánccal össze nem köti, s aranyhíddal, s a hídnak két szélén aranymadárkák nem énekelnek, halálnak halálával haltok meg.

Azzal hazament a szegény ember, de mármost nem is búsult, tudta, hogy a fia megteszi, ha arra is megsegíti az Isten.

Hát reggel a fiával az aranyhídon, aranyhintóban ment a királyhoz, és a király neki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hozzá talál nyúlni az éjszaka, megfogja, kitekeri a nyakát. De mit volt tenni, felesége kellett hogy legyen.

Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja. De mégis csak le kellett feküdni vele. Erre a sárig kicsi kígyó keresztül átbukfencezik a fején, és lesz belőle egy dali szép királyúrfi. Azt mondja a királyúrfi:

- Ne sírj, szép királykisasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám megátkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járják, és még nem telt le az átok ideje. De erről te apádnak, semmit ne mondj, mert akkor erősen megbánjuk mind a ketten.

De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon szép volt, és belé is szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy az bizony nem sárig kicsi kígyó: csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a királyné:

- Segítünk rajta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.

Volt a palotában egy vénasszony. A királyné azt mondja, menjen be a szobába, és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a bőrét, az égesse el.

Úgy is tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét, és elaludtak az ifjúak, a vénasszony kibújt az ágy alól, és elvitte a kígyóbőrt. Reggel felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sehol. Akkor azt mondja a feleségének:

- Szavamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell egymástól. Én megyek haza az apám házához, neked jönnöd kell utánam egy ingben és mezítláb. Már csak hét napom volna, hogy az átok ideje kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig is egy aranyabroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljössz az apám házához, és hét nap és hét éjjel mind kiabálod: Gyere ki te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az aranyabroncsot a derekamról!

Úgy is tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt kiabálta a kapunál:

- Gyere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az aranyabroncsot a derekamról!

Mikor eltelt a hét nap és hét éjjel, kitelt az átok ideje a királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett az aranyabroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy dióhéjba betelepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maguk vendégei.

Mit jelent?

sárig – fehér, sápadt